Rohan az idő | Pataki Éva: Nőből is megárt a nagymama

Posted on 2012. november 1. csütörtök Szerző:

0


Írta: Erdélyi Z. Ágnes

Pataki Éva nemzedéke – az ötvenes években születettek – sok mindenben volt első. Elsőként neveztetett például tinédzsernek, tininek, és egyáltalán: először vették számításba mint generációt. Elsőként szedett antibébit, elsőként választott magának saját zenét, saját divatot, saját bálványokat. Aztán, ahogy Koncz Zsuzsa megjövendölte, elrohant az idő.

A diadalmas fiatalságnak döbbenten kellett tudomásul vennie, hogy Paul McCartney betöltötte a hetvenedik évét, és Mick Jaggert is csak hónapok választják el… Igaz, korántsem viselkednek úgy, mint a korábbi hetvenesek. Valóban, ez a generáció ebben is első: nem úgy öregszik, mint anyái, nagyanyái. És ha ráncai mélyülnek, léptei lassulnak is, a gondolkodása fiatalos maradt, és ez így lesz akkor is, ha már a nyolcadik X-et tapossa. Ezt annál is inkább biztosan állíthatom, mert magam is közéjük tartozom.

Ez a nemzedék nem akart felnőni, és megöregedni sem, ezért ezt a folyamatot sokszor nehéz elfogadnia, különösen, ha még benne magában is hagyományos kép él a nagymamákról, akik a fejük búbján pici ősz kontyukkal, a kályha mellé húzódva kötögetnek, és illatos süteményeket emelnek ki a sütőből. „Hogy nagymama? Én?” döbben rá a Nőből is megárt a nagymama című regény hősnője. És szeretettel és humorral végigvezet az úton, amelynek során a lánya férjhez menését első pillanatban vagányul kezelő felvilágosult anya (aki nem nagyon érti, miért kell esküvői ruha, mikor ő farmerban állt az anyakönyvvezető elé) elveszettnek érzi magát, és a valamikori gyerekszobában sírdogál, amikor a fiatalok a nászútjukról nem telefonálnak neki. Be kell látnia, hogy valami drámaian megváltozott.

És itt lép színre a regény másik főszereplője (vagy mondhatnánk inkább: másik írója), a pszichológus, aki rendkívül rokonszenves szigorúsággal és következetességgel, minden „pszichológusi maszlagtól” mentesen szembesíti hősnőnket sokszor túlzó elképzeléseivel. Először azt gondoltam, Pataki Évának olyan okos pszichológust sikerült megformálnia, amilyen a valóságban talán nincs is, de a kellemes hangulatú könyvbemutatón kiderült: a pszichológus valóságos személy, Szabó Zsuzsának hívják. A regény az ő megjelenésétől kezdve elkezd egyensúlyozni a fikció és a szórakoztató felvilágosítás határán, különböző témák mentén, mint: „Elmaradó menstruáció – jó vagy rossz?”, „Hogyan éljük túl, ha szül a lányunk?”, „Mennyire szóljunk bele a fiatalok gyereknevelésébe?” és a többi. Ezt a kettősséget maga is vállalja, hiszen a pszichológus összes mondandóját dőlt betűs szövegek jelölik. Jópofa újítás, de néha a pszichológia túlságosan is átveszi a vezetést, és olyankor úgy vélem, szívesebben olvasnám Szabó Zsuzsát „egy az egyben”.

­Később más szereplők is megjelennek: a barátnők. Akik mind más és más nőtípust képviselnek: egyikük mindenben tökéletes, másikuk az ezotéria felé tendál, a harmadik erősen ragaszkodik eltűnő fiatalsága külsőségeihez. Igen, ez a „barátnős” felállás manapság egyre több könyvben, filmben, sorozatban megjelenik, mondhatni megke­rül­he­tetlen, hiszen a nők világát nagyon is meghatározza. Ugyanúgy, mint a pasik. A Pataki Éva-féle nagymamának ebben is szerencséje van. A minden statisztika és tapasztalat szerint is rendkívül gyér hazai pasikínálatból ő mindjárt négy egyeddel gazdálkodhat. És viselkedése lassan egyre gyanúsabbá is válik: lehet, hogy kompenzál? Ahogy az unoka minden gond nélkül cseperedik, nagyanyja meg fejlődik (hiszen könyve bevallottan fejlődésregény), valahogy egyre határozottabban fogalmazódik meg az állítás, amely a női magazinok cikkeiben efféle címet visel: „Nagymama korunkban sem kell lemondani a szerelemről!”

A nőirodalom mind gazdagabb, egyre szélesedik a paletta. Egy régi nagymamának soha eszébe nem jutott volna, hogy megírja, mit érez, miközben unokái születnek, mert ezt az élet természetes rendjének tartotta. Pataki Éva elindított valamit, amiben megint csak az ő generációja lesz az első, és lehet, hogy nemsokára számos sorstársa írja majd meg egyedülálló nagymama-élményeit. Ebben a könyvben azok a pillanatok különösen emlékezetesek, amelyekben újra meg újra felrémlik a jelmondat, amit a szerző generációja olyan vehemensen utasított el: „bezzeg a mi időnkben”.

A mi időnkben még lehetett tudni, ki mit művel egy munkahelyen, szemben a mai fiatalokkal, mi még farmerben esküdtünk, mi még nem jártunk kismamajógára, mi még bő ruhákkal takartuk el a nagy hasunkat. Szóval nem árt tudomásul venni, hogy akármennyire örökifjú módon gondolkodunk is, a világ sok mindenben elrohant mellettünk, és ha nem vagyunk elég rugalmasak, könnyen a „drága régimódi nagyi” kategóriájában találhatjuk magunkat. Itt az ideje tehát megbarátkozni a rettenetes légzésfigyelővel!

Pataki Éva

De persze a könyv legszebb gondolata is ebből az ellentmondásból fakad: hogy a régi és új nagyanyák ugyanazzal a féltő és büszke mozdulattal tartják karjukban unokájukat, és „Miközben számba vesszük a sok változást az eldobható pelenkától a légzésfigyelőig, a divatokat és a hóbortokat, a családi fényképalbum tanúsítja, hogy mégis van az anyaságnak valami állandósága, amit hozunk magunkkal dédanyáinktól, nagyanyáinktól, anyáinktól, és továbbadunk lányainknak, unokáinknak; szerencsés esetben még életünkben, amennyiben pedig felsőbb hatalmak ebben meg­akadályoznak, továbbadjuk fényképeken, elbe­szé­lé­sek­ben, a génekben.”

Szomorú utóhang: címet adni nehéz. Jó címet pláne. Jóból is megárt a sok, nőből is megárt a nagymama? Próbálom felfogni, mi az értelme, de nem tudom. Vagyis tudom, de sajnálom. Kár volt erőszakot tenni a magyar nyelven és a logikán egy jópofának tűnő szófordulat kedvéért. Persze ha ettől több példányt sikerül majd eladni belőle…

Pataki Éva: Nőből is megárt a nagymama
Athenaeum Kiadó, 2012

»Pataki Éva: Nőből is megárt a nagymama – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«