Elizabeth Bard: Ebéd Párizsban (részlet)

Posted on 2012. október 31. szerda Szerző:

0


1. fejezet | Kávé, tea vagy én

Már az első randevúnk felénél lefeküdtem a francia férjemmel. Azért mondom, hogy a felénél, mert az ebédet már befejeztük, de a kávét még nem rendeltük meg. Ez sorsdöntő pillanatnak bizonyult, sokkal fontosabb volt a leendő boldogságom szempontjából, mint az egyetem vagy a sokévnyi pszichoterápia. Az egész egy ártatlan megjegyzéssel kezdődött: Mindjárt esik. Kibekkelhetjük egy kávézóban, vagy, mert az úriember nem lakik messze, szívesen főz nekem egy teát.

Akkoriban még nem voltam tudatában, hogy egy amerikai lány Párizsban egyenlő a ribanccal, aki bármit hajlandó megtenni, amire a józan életű brit lányok csak részegen képesek. A döntés egyszerűnek tűnt; szeretem a teát.

Megjegyezném, hogy én nem vagyok olyan lány. (Vagy legalábbis nem voltam.) Nem vagyok olyan lány, aki a csillárról veti rá magát a férfiakra, mert megteheti, és a hajnalban leintett taxi visszapillantó tükrében igazítja meg a rúzsát. Olyan lány vagyok, akit szerdán hívnak fel, ha szombaton találkozni akarnak vele. Olyan lány, aki kedvtelésből olvas Miltont, és még a halvillát is felismeri. Kapható a flörtre, de csak az ártalmatlan, 19. századi, „csókold meg a kezem és kérj fel táncolni” fajtára. Alapjában véve töprengő, aggodalmaskodó alkat vagyok. És mivel New Yorkból származom, ezt az utolsó megjegyzést szorozzuk be kettővel. Nem mintha nem lenne bennem spontaneitás. De ez a spontaneitás öt évre előre megtervezett.

Miközben a pincér golyóstollával összeadta a számlát a papírterítőn, újabb pillantást vetettem a velem szemben ülő jóképű idegenre. Gwendal. Gwen-DAL. Egész délután rosszul hangsúlyoztam a nevét? Hát igen.

Magas volt, sűrű fekete haja épp csak súrolta a gallérját. Egy kósza tincs égnek állt a feje búbján – valószínűleg ötéves kora óta. Garbójának színe a meleg tejre emlékeztetett. A mellette lévő üres széken keményített sötétkék sapka hevert, az a fajta, amit a rikkancsok viseltek Chicago havas utcáin 1932-ben. Európai létére furcsán hibátlan fogakkal büszkélkedhetett, és bár még csak délután egy óra volt, máris látni lehetett az állán kiserkenő borostákat. Megpróbáltam nem bámulni, de barnászöld szeme pontosan ugyanolyan volt, mint az enyém.

Mint minden elsőrandis, én is csak néhány gyötrő részletet ismertem. A furcsa név breton eredetű, Franciaország La Manche-csatorna felőli részéről. A férfi családja Saint-Malóban lakott, egy vidéki kikötővárosban, ahonnan ő az első adandó alkalommal elmenekült. Tűrhetően beszélt angolul – sokkal jobban, mint én franciául a főiskoláról megmaradt tudásommal –, de ausztrál akcentussal, amit akkor szedett fel, amikor katonai szolgálatot teljesített a canberrai francia nagykövetségen. Félénk, komoly ember látszatát keltette, de gyakran húzódott széles vigyorra a szája – főleg amikor valami lenyűgözőt mondtam.

Szeptember végén ismerkedtünk meg egy londoni tudományos konferencián, amely a „Digitális források a társadalomtudományokban” címet viselte. (Létezik ennél kevésbé ígéretes helyszín életed szerelmének megismerésére?) Ő éppen akkor doktorált számítástechnikából; én éppen akkor kezdtem a mesterszakot művészettörténetből. Amikor megláttam őt egy szemináriumon, amely a Finnegan ébredése hiperszöveges változatáról szólt, tudtam, hogy csak európai lehet. Az amerikaiak túl babaarcúak voltak, az angolok túl sápadtak és gyűröttek. Akár német is lehetett volna, figyelembe véve a magasságát (meg a förtelmes világoskék széldzsekijét), de a sötét haj, a szögletes állkapocs meg az aprócska szemüveg azt súgta: café crème.

A konferencia utolsó napján összefutottam vele a lépcsőn. Nekünk, amerikaiaknak megvan az a bámulatos, kölyökkutyára jellemző szokásunk, hogy minden vadidegent letámadunk a széles mosolyunkkal meg a hülye kérdéseinkkel. Én sem küzdök ellene – sok esetben igazi ajándék ez a szokás. Megkérdeztem tőle, mit kutat. Innen ő vette át az irányítást.

Csak úgy röpködtek a művészien megfogalmazott e-mailek. Egyszer még franciául is megpróbáltam írni, és előre megkértem Gwendalt, hogy javítsa ki a nyelvtani hibáimat. Csak hónapokkal később árulta el, hogy a corrigez-moi nem azt jelenti: „ellenőrizd le a helyesírásomat”, hanem azt: „kötözz ki, és csiklandozz meg egy tollseprűvel”. Igazán nem ártana lábjegyzetekkel ellátni a középiskolai tankönyveket.

Decemberre sikerült jó ürügyet találnom arra, hogy Párizsba utazzak. Az időszaki kiállítások kapcsán.

És most együtt ebédeltünk.

Elizabeth Bard

Gwendal nagy gonddal választotta ki az éttermet. A Bouillon Chartier rideg kifőzde a 9. kerületben. Egy amerikai számára maga a megtestesült Párizs. A Chartier, amely egy kínai étterem és egy pâtisserie közötti keskeny átjáróban bújik meg, 1896 óta működik, és azóta is ugyanazt a célt szolgálja – megtölteni a tömegek gyomrát a „látni és látszani” Grands Boulevards-on megejtett séta előtt.

A terem hatalmas volt, zajos és zsúfolásig telt. Gwendalnak bepárásodott a szemüvege, amikor benyomakodott előttem a nehéz forgóajtón. A falak a frissen köpült vaj színét idézték, a tíz hatalmas gömbcsillár fénye pedig túlragyogta a kívül rekedt halványszürke párizsi délutánt. Legalább kétszáz ember ült odabent, késük és villájuk valahol a szájuk és a szomszédjuk orra között lebegett (gondolom, a nyomaték kedvéért). Az asztalok csoportjait sötét fából készült falak választották el egymástól, mint egy vasútállomás várótermében, az étkezők feje fölötti csillogó sárgaréz kalaptartókon pedig halomban hevertek az összehajtogatott kabátok, bevásárlótáskák és lelógó sálak.

A pincérek úgy viselkedtek, mint akiknek megy a vonatuk. Fehér ingben és fekete mellényben cikáztak az asztalok között, gyakran egyszerre tartva meg egy tucat escargot-t, egy tál boeuf bourguignon-t és egy baba au rhumot a begörbített hüvelykujjukkal. A fal mentén parányi számozott rekeszek sorakoztak, amelyekben a törzsvendégek annak idején a vászonszalvétájukat tartották. Az asztalok olyan kicsik voltak, hogy ha az ember a szélükre könyökölt, nehezen tudta elkerülni, hogy ne fogja meg a vele szemben ülő kezét.

Bár még soha nem jártam itt, minden csodálatosan ismerősnek hatott. Ilyen hatással volt rám Európa, amióta egyetemista koromban először léptem ki a repülőgépből. Itt önmagam lehettem: a művészet és a történelem iránti rajongásom magától értetődőnek tűnt, és nem számított, hogy nem ismerem a legújabb rockbandát. Párizsban a múlt mindenütt veled van: láthatod, végigsétálhatsz rajta, leülhetsz rá. Miközben végigmentünk a bejárathoz vezető szűk folyosón, alig bírtam megállni, hogy meg ne ragadjam Gwendal karját: Bocsásson meg, uram, de lehetetlenség nem észrevenni; az ajtó előtti macskakövek idősebbek, mint az országom. Ez a gondolat egészen felvillanyozott. Mindig is régimódi lány voltam. Jól érzem magam az ódon helyen.

Miközben arra vártunk, hogy az egyik turbófokozatra kapcsolt pincér felvegye a rendelésünket, a doktori disszertációjáról faggattam Gwendalt. Abból a kevéske információból ítélve, amit a megismerkedésünkkor osztott meg velem, a mű a filmek és videók internetes archiválásáról szólt. Gwendal ekkor már a Francia Országos Rádió- és Televízió-archívum belső munkatársa volt.

– Az archiválás olyan, mint a kollektív emlékezet – mondta, azzal könnyedén kivett egy szelet bagettet a kosárból, és az asztalra tette. – Amikor a kultúra alakítói arról döntenek, mit akarnak megtartani, azt is meg kell fontolniuk, mit szeretnének elfelejteni.

Őszintén szólva, akár dudorászhatott volna is. Nem mintha nem figyeltem volna, de inkább az arcát néztem. Szeretem nézni az embereket, amikor a szenvedélyükről beszélnek, főleg, ha egyáltalán nem vagyok járatos a témában. Hány éjszakát töltöttem azzal New Yorkban, hogy mohón ittam a nanotechnológiáról, Kierkegaard-ról vagy a dakotai potyautazásokról szónokoló férfiak szavait! Tudom, hogy sokan nem ezt tartják a legdögösebb csajozós módszernek, de én mindig is gerjedtem az okostojásokra.

– Hát ez lenyűgöző! – Jaj, már megint ez a szó! Ideje lenne takarékra tennem a túláradóan lelkes amerikai énemet. – Tudja már, mit fog csinálni, ha ledoktorált? – kérdeztem vidáman. – Most, hogy az internet ilyen robbanásszerűen terjed, biztosan sok ajánlat közül válogathat. – Gwendal összevonta a szemöldökét, és alig észrevehetően hátrabillentette a fejét, mintha nem tudná eldönteni, gúnyolódom-e.

– Igen – válaszolta nevetve (csak nem egy kis keserűség vegyült a hangjába?). – Rengeteg ajánlatot kaptam. – Szemmel láthatóan nem volt hozzászokva, hogy ilyen derűlátóan értékeljék a jövőjét.

Amikor az étlapra pillantottam, megkönnyebbültem. Bár másodéves korom óta nem tanultam franciául, a szavak zömét sikerült felismernem. A Chartier étlapján csupa klasszikus szerepel: steak és karaj, köménymagos sült tengeri sügér gesztenyepürével és borban főtt aszalt szilvával. Melyik lány tudna ellenállni egy olyan étterem bájának, ahol még az is lehetséges, hogy egy tál crème chantillyt – közönséges tejszínhabot – rendeljen desszertnek?

– Biztosan hiányzott a város, amikor Ausztráliában élt – jegyeztem meg.

– Megvoltak a kis trükkjeink – felelte Gwendal cinkos mosollyal. – A valise diplomatique-ban küldték a követségre a camembert-t meg a libamájat. Mivel az a francia állam tulajdona, az ausztrál vámhatóság nem vizsgálhatja át. Szigorúan titkos biztonsági kábelek és sajt.

– Nagy bőrönd lehetett.

– Karácsonykor az volt.

Nem emlékeztem, mikor voltam utoljára ilyen éhes. Az igazat megvallva, a nők akár éhen is halhatnak Londonban. Nemcsak az étel – a tea meg a pirítós legfeljebb másnaposságra jó –, hanem a férfiak miatt is. Piperkőcségük és kisfiús bájuk ellenére az angol férfiak egyedülálló módszert fejlesztettek ki arra, hogy a nők láthatatlannak érezzék magukat a jelenlétükben. Vagy teljesen keresztülnéznek rajtad, vagy részeg kábulatukban vadul rád vetik magukat. Csak a szánalmas gáztűzhelyektől (meg a sörtől) várhatsz egy kis melegséget. Korábban már tanultam Nagy-Britanniában, úgyhogy nem kellett volna meglepődnöm, de az idő meg a távolság nosztalgikus ragyogást kölcsönzött a szürke égboltnak, a szürke húsnak, a szürke férfiaknak. Alig három hónapja éltem Londonban, de máris úgy éreztem, beszürkültem.

A pincér lecsapta elém a pavé au poivre-t. A fogás nem tűnt túl étvágygerjesztőnek – egy szelet hús, a tányér másik felén hanyagul odavetett, zsírban tocsogó krumplihalom. De amikor levágtam az első falatot, valami megváltozott – nem ütköztem ellenállásba. A kés könnyedén siklott keresztül a húson; a hajszálvékony barna kéreg szétnyílt, felfedve a szelet pépes vörös belsejét. Ámulva figyeltem, hogyan folyik rá a rózsaszín lé a vajas borsmártásra.

Gwendal felnézett. Biztosan túl hangosan sóhajtottam fel örömömben.

– Nem értem, Angliában miért nem lehet ilyen steaket kapni. – Türelmetlenül emeltem a számhoz az első falatot, de arra azért vigyáztam, hogy ne csöpögtessem le a pulóveremet. – Szerintem ez a kergemarhakór óta illegális. – A villám meg a késem megállt a levegőben. Hagytam, hogy a só, a zsír meg a vér szétolvadjon a nyelvemen.

Nem akarom kisebbíteni Gwendal érdemeit, de amikor beleharaptam abba a pazar steakbe, már feleannyira sem tűnt olyan vonzónak.

Elizabeth Bard: Ebéd Párizsban
Sanoma Media Kiadó, 2012