Nosztalgia, történelem, futball és vámpírok | Benedek Szabolcs: A vérgrófnő

Posted on 2012. október 24. szerda Szerző:

0


Írta: paddington

A közelmúltban jelent meg Benedek Szabolcs A vérgrófnő című regénye, a trilógia második kötete. Könyvajánló beszélgetésünkben a futballról, a boldog békeidőkről, Molnár Ferenc szorgalmáról és egy asszony bölcsességéről is szót ejtettünk.

Már az első kötetnél is úgy éreztem, nagyon eleged lehet a vámpírokból. A vérgrófnőnél meg hogy nagyon ironikusan vámpíros. Azzal, hogy vámpírtörténetet írtál, a divatot akartad meglovagolni?

Nem volt ilyen szándékom, spontán alakult ki. Korábban is volt bennem egyfajta érdeklődés a vámpírok, illetve az ezotéria mint kultúrtörténeti aspektus iránt, illetve hogy milyen szerepe volt mindennek általánosan a kultúrtörténetre és a történelemre, és persze érdekelt ez a száz évvel ezelőtti századfordulós miliő. Ezekből alakult ki a regénysorozat. Az Alkonyat-sorozat filmjeit csak A vérgróf megjelenése után néztem meg, korábban egyáltalán nem ismertem ezeket a szerintem ifjúsági irodalomba tartozó könyveket. Régóta foglalkoztat viszont a klasszikus vámpírmítosz. Iskolás éveimben sok efféle regényt olvastam, amikor még leginkább csak a klasszikus Bram Stoker-vonal létezett.
A vámpírok vonatkozásában nem gondolkodtam különösebben irónián. Az biztos, hogy az előző századelő időszakában volt a levegőben egy általános irónia, egy olyan érzés, ami a mai napig visszaköszön az akkori irodalmi művekből. Ez az ironikus, könnyed légkör megjelent a korabeli beszédmódban, a viselkedési formákban, és lehet, hogy ez az, ami ebben a regényben is jelen van.

Ha nagyobbacska kamaszlányok kézbe veszik a könyveidet, mert vámpírosak, talán megtudnak valamit a történelemről is. Ugye nagyon szereted az előző századforduló korszakát?

Úgy mondom inkább, hogy ezt a korszakot is. Az elmúlt pár évben ebbe ástam bele magam a leginkább. Ennek a korszaknak most talán egyfajta reneszánsza is van. 10-15 évvel ezelőtt mindenki a török időkről írt, most ez a kor került előtérbe. Lehet ebben egyfajta korszellem is.

A regényből az is kiderült, hogy a magyar történelemtanításban egyértelműen aranyozott keretbe foglalt Mátyás király is belement politikai játszmákba, ha érdekében állt, embereket is feláldozott. Van-e szándékosság abban, hogy olyan tényekkel ismerteted meg az olvasókat – akár a ’boldog békeidőkkel’, a román–magyar viszonnyal vagy Mátyással kapcsolatban –, amiről nem tanulnak az iskolában?

A Vértrilógia megálmodója (B. Sz.)

Mátyás koráról és szerepéről a befejező kötetben lesz majd szó részletesebben, mint ahogy arról is, hogyan élt a történelmi Drakula magyarországi fogságban, hogyan vitték vissza Havasalföldre és hagyták magára. Rengeteget tanultam történelemről és politikáról egyaránt abból, hogy mélyebben beleástam magam a korszakba. Amikor belevágtam az első könyvbe, nem gondolkodtam azon, hogy milyen könyvet írjak, egyszerűen elkezdtem erről a korszakról írni valamit. Lehet, hogy bizonyos mértékben hatottak rám a skandináv krimik. Ezekben az, hogy történik egy bűneset, mindössze ürügy az író számára ahhoz, hogy bemutasson egy adott társadalmi szituációt, rávilágítson bizonyos dolgokra. Nesbø megírja, hogy megöltek valakit, közben pedig elmeséli, hogy mi újság Ruandában. Lehet párhuzamot vonni, de ez nem tudatosan indult, így alakult.
Ebben a könyvben a hátteret az első világháború adja, ami egy feszültségekkel teli korszak végét jelentette. Évtizedek óta zajlott az a bizonyos boldog békeidők, a polgári idill, de közben nagyhatalmak növekedtek és feszültek egymásnak, és várható volt, hogy mindez egyszer robbanni fog. Amikor ez megtörtént, mindenki egy fajta eufóriaként élte meg, azt gondolták, hogy megoldódnak azok a problémák, amiket nem sikerült diplomáciai eszközökkel kezelni. Azt várták, hogy lesz egy nagy, mindent megoldó vihar, elrendezi a megoldatlan ügyeket, és aztán élünk tovább változatlanul. Azzal nem számoltak, hogy addigra annyit fejlődött a technika, hogy ebből egy éveken át tartó öldöklés lett, amelynek során előjöttek ösztönök, azok az elrejtett dolgok az emberekből, amiket az addigi polgári idill és civilizációs álca elrejtett. Erre utal az egyik szereplő, aki a vámpírokkal kapcsolatosan azt mondja, hogy csak az emberek ölik a saját fajtájukat. (A vámpírok nem, ezért kvázi magasabb erkölcsi szinten állnak. – A szerk.)

A könyvben több olyan téma is előkerült, amely ma nagyon aktuális. Azt persze lehet érzékelni, hogy a történelmet nem csak egyfajta távolító eszközként használod, mégis felmerül, ezek az áthallások véletlenek vagy szándékosak? Az egyik ilyen téma a futball, a stadionépítési láz és hogy mennyivel több embert érdekel egy meccs, mint egy tüntetés a választójogért.

Nem akartam a mostani korra muto­gatni vagy kulcsregényt megírni. Egyszerűen ez volt az a kor, amikor elindult Magyarországon az a labdarúgás-mánia, ami a magyar futball jelenlegi színvonaltalansága ellenére mindmáig él. Szeretem a futballt, de inkább élőben, tévéközvetítést nem szoktam nézni, az EB, a VB, a BL nem érdekel. Az érdekel, ahol én is ott lehetek, ahol magamba szippanthatom a futball körbevevő miliőt. Az a légkör izgat, ami egy-egy mérkőzést beleng. De érdekel a magyar labdarúgás múltja is, egy izgalmas, már nem létező kor. Sporttörténeti érdeklődésről is van tehát szó.
Manno Miltiadész alakjával, aki a regényben is megjelenik, már évek óta foglalkoztam, igyekeztem utána olvasni. Évekkel ezelőtt megfordult a fejemben, hogy írok róla valamit. Viszont annyira elrejtették őt az elmúlt évtizedekben előlünk, hogy nem találtam elég anyagot egy önálló könyvhöz, ahhoz, hogy egymagában feldolgozzam az alakját. Ennek az lehet az oka, hogy a Tanácsköztársaság idején a bolsevikokat gúnyoló rajzokat jelentetett meg, és ő készítette Horthynak azt a plakátját is, ami az admirális bevonulásakor ellepte a várost – egy hajókormány, amit egy erős kar tart. 1945 után nem lehetett róla beszélni, utána viszont megfeledkeztünk róla. Ha nem is főszereplőként, de be akartam hozni az alakját. Politikától függetlenül nagyon érdekes és különleges figurája volt a korszaknak, egyike az utolsó polihisztoroknak.

Benedek Szabolcs (a kötethez öltözve…)

A regénynek nagyon fontos mellékalakja Molnár Ferenc, akit szintén nem ismerünk eléggé.
Általában úgy ismerik, mint A Pál utcai fiúk és néhány vidám színdarab szerzőjét, de az kevésbé tudott róla, hogy rettenetesen tehetséges ember és tudatos művész volt, aki ült az asztalnál, és amikor írni kellett, írt. Ismert alakja volt a kor bohém budapesti világának, ám szívós rendszerességgel dolgozott, ami meg is hozta a gyümölcsét. Talán kevesen tudják, hogy ő a világon a legismertebb magyar író. A regényben is említett Andor című regényét nagyon szeretem. Úgy érzem, azt írta meg benne, hogy az ő generációja a világháborús körülmények között miként veszítette el a lába alól a talajt. Ez egybe esett azzal, amiről A vérgrófnőben is írok.

És te hogy írsz?
Van egy állandó munkahelyem, gyerekeim, családom. Reggelente, vagyis inkább hajnalonta írok másfél órát, ez a napi penzum, aztán ébred a család és kezdődik a nap. Az írás a hivatásom, az életcélom, de közben meg kell keresnem a kenyérre valót.

Mindkét kötetben az általad kitalált alakok teljes magabiztossággal mozognak a számunkra történelmi alakok, például Fedák Sári és Molnár Ferenc köreiben, éppúgy, ahogy ma teljesen természetes találkozni valakivel, aki jó ismeretségben van, mondjuk, Parti Nagy Lajossal és Bíró Krisztával. Így tökéletesen illeszkedik a történelem és a fikció. Ebben a kötetben ilyen új fiktív szereplő Bieber Kristóf, a futballista.
Őt én találtam ki, beépítettem az akkori válogatottba és az MTK-ba, de az össze többi játékos, akit megemlítek, sőt a regényben bemutatott válogatott mérkőzés is hiteles. Ugyanígy történt, a németek elhúztak és utána jöttek fel a magyarok, de persze a meccsen Bieber nevű játékos nem játszott.

Elhangzik egy segesvári beszélgetésben egy gondolat az egyik szereplő, Ágnes szájából, ami számomra meghatározza a könyv szellemiségét. A románul és magyarul egyaránt remekül beszélő szereplő azt mondja, mindig olyan nemzetiségű, amilyen az aktuális hatalom. Számomra ez nem a megalkuvást jelenti, hanem maga a normalitás.
Ahogy a regényt írtam, és ahogy most írom a folytatást, egyre inkább az érdeklődésem középpontjába kerül a román történelem. Sokat foglalkoztam Drakulával, az igazival, mármint Vlad Tepessel, és közben sok mindent megtudtam Erdély és Havasalföld helyzetéről, a magyar-román viszonyról. Bár azt szokták mondani, hogy nincs olyan magyarországi család, akinek nincs erdélyi rokonsága, én nem tudok ilyenről a saját famíliámban. Számomra egyszerűen rengeteg mindent mesélt ez a román-magyar történelmi viszonyrendszer már a középkortól kezdve, amikor voltak a kis román fejedelemségek, amelyek a magyarok és törökök ütközőzónájaként voltak kiszolgáltatva az eseményeknek.

A történetet a mindennapokra rezonáló hírlapíró, Szállási Títusz szemszögéből meséled el, aki eleinte ártatlanul, később egyre magabiztosabban mozog a világban, és úgy érzem, egyre jobban szimpatizálsz is vele.
Az első kötetből még a magam számára sem derült ki, hogy ki a történet főszereplője, de a második kötetben már egyértelmű volt, hogy leginkább reá épül a történet.

Míg az első kötet önálló történet, a második kötet egy nagyon feszült ponton fejeződik be, mint valami tévésorozat egyik epizódja. Ezért fontos kérdés: mikor jelenik meg a harmadik kötet?
A történet végét írom, kora tavaszra tervezi a kiadó.

(A szerző fotóját engedéllyel vettük át a Facebookról. A magyar válogatott meccsén készült, ahol Segesvár, Drakula szülőhelye feliratú, Vlad Tepest ábrázoló pólót viselt)

A Szerep Művészeti Portálon megjelent interjú szerkesztett változata

Benedek Szabolcs: A vérgrófnő
Libri Kiadó, 2012