Kolozsi László: Mi van a reverenda alatt?

Posted on 2012. október 20. szombat Szerző:

0


Augusztus utolsó hetében, szerdán, amikor már alig lézengtek a balatonföldvári Kvassay sétá­nyon, az északkelet felől érkező vihar megrázta a kikötőt: a veszteglőbárkák és a szunnyadó vitor­lások idegesen csörömpölve verődtek egymás­hoz, a húszas években épült villákból átalakított üdülök kertjében nyikorogva csattogtak a sátor­ponyvák. A Jubileumi térre betörő heves szél bá­dogdobozokat és szakadt újságokat görgetett át a vasúti átjárón, a vasút melletti fachwerkes étte­rem, a pénznyerő automaták és a hetek óta csüg­gesztő látványt nyújtó, kifosztott közért előtt. Még csak egy-két helyen égtek a lámpák, im­bolygó bogarak keringtek körülöttük, a part felől lábukat kapkodva igyekezett két gyermekével egy negyvenes pár az üdülök felé – a gyerekek sárga fagyit nyaltak, a parton a salakot kíméletle­nül kavarta egy széltölcsér. A vasútállomáson bemondták a hat tizenötös sebesvonatot, ami két hete, mióta csillapodott az idegenforgalom, késett vagy húsz percet.

Az állomás mögötti játszótérre húzódott be Komor Dénes, amikor eleredt az eső. Olyan vad villámlás követte a heves záport, hogy kényte­len volt bemenni a bolt melletti bárba, aminek két vendége volt rajta kívül azon az estén:

Klári, akinek brillek díszítettek a műkörmeit, és ezért Dénes enyhén viszolygott tőle, és Sánta Feri, a prímás, aki a pultot támasztva kapott be egy fél Hubertust. Komor az ajtóban állva várta, hogy csillapodjon a vihar, Trek vázas kerékpár­ját behúzta az eresz alá, de az ülésre így is csöpögött az ereszekből ömlő kátrányos esővízből.

A kerékpárt maga állította össze, szinte minden nap babrált vele egy kicsit, igazgatta a láncot, meghúzta a küllőket, beállította a fékeket. Az országúti kerékpárosokat támogatta a Bank is, amelynek fontos embere volt, ő vette rá a marketing főnököt, hogy a biciklisták megkapják a kiemelt szponzorpénzeket. Harminc kilométert tekert aznap fel Kőröshegyre, majd tovább, a Külső-Somogyi dombság meredélyein, és csak azért nem többet, mert látta a komor fel­hőket, melyekből – nem volt nehéz megjósolni – rövidesen szakadó esőre számíthat.

Kért egy fröccsöt, majd a pohárral vissza­ment az ajtóba. Már majdnem megitta, amikor megcsörrent a kerékpár csomagtartóján a mo­bilja. A csörgésre mindkét vendég felkapta a fe­jét: ritka jószág volt még a mobiltelefon, akinek volt, mintha szégyellte volna – a szégyen oka az a minden alapot nélkülöző feltételezés volt, hogy mobiltelefont kivagyiságból vásárol, aki vásárol. Kilencvenhatban már a bejövő híváso­kért nem kellett fizetni, mégis, talán megszo­kásból, úgy esett, hogy Komor Dénes és a fele­sége csak a legritkább esetben hívták egymást.

Dénes levette a kerékpár csomagtartójáról a New York-i Macy’s nejlonszatyrába csomagolt mobilt, és beleszólt, a torkát kicsit köszörülve. A felesége hívta, mert úgy hallotta, megjött, és ki akarta nyitni neki az ajtót. – Nem – mondta Dénes az ereszből ömlő esőt nézve. Még itt va­gyok lenn a parton. Szakad.

Kolozsi László (Fotó: Hollósi Zsolt)

Mindössze ennyit beszéltek.

Ez volt az utolsó beszélgetésük.

Komor később sokszor gondolt arra, vajon mit mondott volna, lett volna-e értelme bármit is mondani, ha tudja, hogy ez az utolsó beszél­getésük, ha tudja, hogy soha többé nem látja a feleségét. Arra jutott, hogy azt mindenképpen elmondta volna neki, hogy szereti: igaz, sze­mernyi kétsége sem volt afelől, hogy ha ezt mondja, hazudik. Ez azonban jottányit sem csökkentette a fájdalmát. Később a rendőrsé­gen azt vallotta, hogy némi aggodalmat hallott ki az asszony hangjából, de valójában nem hal­lott ki belőle aggodalmat. Nem hallott ki belő­le félelmet sem. Sokszor eszébe jutott az a be­szélgetés. Nem tartotta valószínűnek, hogy a felesége sejtette, meg fogják támadni: Kati nem tudott a fenyegetésekről.

Egy bő fél óra múlva alábbhagyott az eső, Komor Dénes kimerészkedett az eresz alól, a nyeregbe pattant, és feltekert az eső mosta József Attila utcán. A meredek utca tele volt falevelekkel, a víz vastag erekben folyt cl. A SZOT-üdülő vigasztalan kertjében két fehér köpenyes konyhásnő mosta le a szétázott asztalokat, az a néhány lézengő vendég, aki még bírta a tizenkilenc fokos vizet, paprikás krumplit kapott a sza­gokból ítélve. Nyurga, fekete macska inalt be az Ámor villa oldalán a pergola alá – a spalettákat már behajtották, a kékesen fénylő ablakokon alig sejlett át az emberek árnya. A Művészeti Alap házának tornácán esőköpenyben üldögélt egy nyolcvanas öregúr, odabenn valaki Schu­bert utolsó előtti szonátájának kezdőütemeivel folytatott reménytelen küzdelmet.

Szemközt, Komorék villájában síri csend ho­nolt. Az ajtó nyitva. A nyikorgásra sem bújt elő Komor felesége.

Dénes úgy emlékszik, ez volt az első jel, de még nem ijedt meg. Még akkor sem, amikor be­lépett a házba, és nem talált ott senkit. Végig­ment a folyosón, benézett mind a négy szobába, az egyikben duruzsolt az olajkályha, de üres volt, mint egy őrült tekintete. A nem túl nagy kert sarkában, a megritkult mogyoró- és fagyalbokor alá is belesett, aztán visszament a házba, és egyre idegesebben nyitogatta a konyha, a kamra, a két mosdó ajtaját. – Ne szórakozzatok már, megtalállak benneteket – mondta. Gyertek elő, elég volt! – Amikor ezt kiabáltam – vallotta később a rendőrségen –, már tudtam, hogy baj van, nagy baj.

Kolozsi László: Mi van a reverenda alatt?
Jószöveg Műhely, 2012