Könyv a tudás öröméről | B. Bernát István (szerk.): Média, kultúra, kommunikáció

Posted on 2012. szeptember 20. csütörtök Szerző:

0


Írta: Cserhalmi Imre

Hogy a könyv miről szól, azt a tömörség kedvéért a hátsó borítójáról fogom idézni („fül” hiányában oda vándorolnak a fülszövegek), mert minden üzleties pöffeszkedés és piacias hajbókolás nélkül pontos, sőt visszafogott: „…a változatos kultúrák összefüggéseibe ágyazva követi nyomon a média történetét. Együtt tárgyalja a különböző médiumokat, a kommunikáció eszközeit és módszereit. Ismerteti a megszülető művészeti ágak és az azokon belül kialakuló stílusok sajátságait… lépésről lépésre követi a technika fejlődését… feltárva a történelmi gyökereket és mindennapi valóságunk hátterét… tankönyv, amely nemcsak egyetemistáknak és főiskolásoknak szól…”

Csaknem ötszáz oldal, apró betűs, hatalmas szöveg, s legfeljebb húsz, többségében kisméretű illusztráció a könyv utolsó ötödében. Csöppet sem alkalmazkodik a tankönyvkiadás divatos trendjéhez, a csicsás látványosságokkal is „operáló” kiadványokhoz: nem kínál műnyálat a könnyebb emésztéshez, mert az írás ereje és szellemessége minden vizuális hatásnál vonzóbb. Pedig az emberiség hajnalától napjainkig feszülő történelmi ív terhét tartja.

Művészet-, gazdaság-, technika- és filozófiatörténeti, továbbá szociológiai, pszichológiai, kommunikációelméleti ismeretközlés, elemzés, illetve következtetés együtt (távolról sem teljes a felsorolás); szinte magától értetődő volna a kaotikus olvasmányélmény. Ám a hajszálpontosan konstruált szerkezetben, s az ahhoz fegyelmezetten igazodó fejezetekben nem tévedhet el az olvasó. E helyen csupán egy-két válasz adható arra kérdésre, hogy miért tartom kiválónak azt a tanulmánykötetet.

Több mint vicces, szellemes

Például a következetességéért, amellyel a szerzők előre-hátra mozognak a történelemben, példáik nagy korokon is találóan átívelnek, s ha csak lehet, olyan aktuális, közkeletű ismeretekre utalnak, amelyek révén a szöveg könnyebben értelmezhető. Gyakran idézik azokat a játékfilmeket, amelyek illusztrálhatják mondandójukat. Az interakció kezdeteire utalva megemlítik a Ki nyer ma? című boldog emlékezetű rádióműsort, vagy az SMS döntő szerepét a Postabank bukását eredményező, 15 év előtti tömeghisztériában. (…)

Csendesen megjegyzik, hogy a szolmizálás módszerét már a középkorban bevezette Arezzói Guido, figyelmeztetnek, hogy az első érintőképernyős számítógép működési elve már az 1970-es években megszületett. Több mint figyelemreméltó sorokban írnak arról, hogy a hanyatló Rómában és a hanyatló görög városállamokban (kiemelések tőlem) „énekesek és húrpengetők lepnek el minden zugot, közben a könyvtárak üresen tátonganak”. Majd a görög hellenisztikus kultúra továbbélését a Római Birodalomban úgy jellemzik, hogy a görögök vesztesek lettek ugyan politikában, de győztesek a kultúrában. Meglátni a történelemben a szellem mozgását, ehhez az utókor szellemi mozgékonyságára van szükség – tanítja ezt is a könyv.

Az olvasmányélmény másik forrása a szellemesség, amely sohasem viccelődés. Amikor a – többnyire egyházi – cenzúrákról ír, megjegyzi, hogy bizony nagy szolgálatot tettek a tiltott művek ismertségének. Az egyik fejezet ezzel a tömören is sokatmondó sorral kezdődik: „A kereszténység mindenhová zsoltárokkal vonul be.” A televíziózásról szólva így ír: „Ha állami támogatást vesznek igénybe… akkor kérdésessé válhat a tájékoztatás elfogulatlansága és hitelessége.” Több évtizedes brutális tapasztalatainkat ilyen finom eleganciával „értékelni” még nem hallottam. De nemcsak a néző, hanem a tévé felől is láttat: „A közszolgálatiság normáinak betartása azonban az adók versenyképességét teszi kockára.” Roppant szellemes, amit a többi közt Shakespeare-ről már-már aforisztikus tömörséggel ír „…látja, hogy valami szelíd és halvány reményt mindig kell hagyni. A talánt.” Hatásos, érdekes, definícióértékű mondatokat idéz Szerb Antaltól, Babits Mihálytól, Pernye Andrástól, Milan Kunderától is, és tudósok, gondolkodók egész seregétől, természetesen. (…)

Mindenre nyitottan, mindennel szemben kritikusan

A minden új jelenségre való nyitottság és a kritikus távolságtartás kívánatos együttlétének kiváló példáját mutatja fel a sportközvetítésekről szólva. Megállapítja a többi közt, hogy ezek már áruvá váltak, s azt is, hogy felkínálják „…a szurkolás nyújtotta közös identitás látszatát (kiemelés tőlem).” Sőt: „A győztesekkel történt azonosulással a siker illúzióját (kiemelés tőlem) is sikerül megteremteni.” Elég erős magyarázat arra a tényre, hogy miért költenek a szegény államok is olyan sokat a versenysportra, s a mindenkori politika miért tette az olimpiát gigaüzletté. Más területről, a giccsről szólva megjegyzi: „…sajátos módon minden diktatórikus rendszer előszeretettel támogatta terjedését.” „A kisipari magyar Hollywood – a Meseautó utasai” című fejezetben is a konkrét ismereteken túlra mutat: „A témáknak, a történéseknek akkor sem volt semmi közük a napi problémákhoz, ha kortárs történetek voltak”.

Az élvezetesség másik oka, hogy a könyv oktat, de nem kioktat. Szinte a sorok között tartalmaz ismereteket, magyarázatokat a szövegben először sorra kerülő fogalmakról, mintegy mellékesen. (…) Korunkat szokás nevezni információs, posztindusztriális, hálózati, tudás alapú, posztmodern stb. társadalomnak, s a tankönyv e terminológiák mentén szól megszületésük indítékairól, érvényességük korlátairól, a tudomány dilemmáiról, vagyis okokról, lehetőségekről, célokról.

Hasonló a módszer, amikor a televízió, a mobil, az internet, a blog kommunikációs, kulturális-társadalmi hátterét, szerepét taglalja, hangsúlyozva, hogy az újmédia még képlékeny állapotban van, nem lezárult korszak. Talán ezért is válik erről szólva itt-ott nehézkesebbé a fogalmazás. Például: „A netes mémek a digitális kultúra megkerülhetetlen fenoménjei”, vagy még inkább: „…a posztmodern hagyta a modernitás metanarratíváit szétesni.” Írják is, hogy a nyelvnek mindig fel kell dolgoznia, meg kell neveznie az új meg új jelenségeket, tárgyakat, és ez – itt is látható – néha rögös út.

A tanítás szenvedélye

A tanulmánykötet egyik sarokköve, hogy visszaadta a média szó eredeti jelentését (közvetítők), és zsinórmértéke, hogy a média történetét a kultúra horizontjáról nézi és elemzi, azt pedig mindig a gazdaság és a társadalom aktuális kontextusában. Mindennek van kulturális előzménye és következménye, de a kultúra végtelen spektrum, tehát el kell dönteni, hogy a teljességgel befoghatatlanból a könyv mit, s miből mekkorát emel ki és be. Ez arányok kérdése. És ízlésé. Szerintem az okvetlenül indokoltnál több szó esik a zenéről – nagyon helyesen –, és a nyomdászatról is – feleslegesen. A lehetségesnél viszont kevesebb szó a nyelvi kérdésekről, amit fájlalok, és a hírek előadásának szabályairól is, amelyek ebben a formában elnagyoltak kissé.

Ami végképp rokonszenvessé (is) teszi a kötetet, az a pedagógusi szenvedély, amely a szerzők lényegtelennek tűnő megnyilatkozásaiból is kiviláglik. Rendre visszatérnek az ilyen fordulatok: „Utalásszerűen meg kell említeni… Mielőtt továbblépnénk, még említést kell tennünk… Nem hagyható figyelmen kívül… Ide kívánkozik… Utalnunk kell… Csak mellékesen megjegyezzük” – és így tovább. Túlcsorduló közlésvágy, amelyet korlátok közé szorítanak a fránya körülmények. Olyan emberi attitűd, amiért loholtunk azoknak az egyetemi tanárainknak az előadásaira, akik nem az olvasható könyveiket adták elő, hanem azt, amit legújabban kutattak és felfedeztek. Ez a könyv ezt az élményt adja. És ez túlmutat a benne foglalt millió ismereten is, mert azt sugallja-érezteti, hogy a tudás öröm. Sajnálatosan sok fiatal él mifelénk, akiből a hazai közoktatás 18 éves korára „eredményesen” kiölte a veleszületett tudásszomjat: talán még velük is sikerül elhitetni, hogy a tudás közegében érdekesebb, szebb az élet.

Tehetnénk-e többet ennél?

B. Bernát István, Pais Károlyné, Rétfalvi Györgyi, Szilágyi Erzsébet, Turi László: Média, kultúra, kommunikáció.
Libri Kiadó, 2012

»Média, kultúra, kommunikáció – megvásárolható a polc.hu webáruházban«

A recenzió eMasa oldalán megjelent teljes szövege itt olvasható.