Tonhalak és emberek | Sabina Berman: Én, én, én

Posted on 2012. szeptember 16. vasárnap Szerző:

0


Írta: Czimmermann Mária

Egy mexikói tonhalfeldolgozó üzem sorsa egy autista nő kezébe kerül, aki a standard intelligenciateszt kérdéseinek 90%-a szerint gyengeelméjű, a maradék 10%-ból viszont az derül ki, hogy bizonyos területeken a képességei egyszerűen hihetetlenek. Ez az Én, én, én című regény alaphelyzete, a nő a regény főszereplője és mesélője. Kislányként állati sorban tartották, kínozták is. A nagynénje tanította meg beszélni, az ő odafigyelésének, szeretetének köszönhetően mutatkozhattak meg különleges adottságai, amiket aztán a tonhalászatban, a halfeldolgozásban és -tenyésztésben kamatoztatott.

A könyv fordulatos történetét követve több, egymástól eltérő szempontból ismerhetjük meg az állattenyésztés, a halászat, a környezet- és állatvédelem néhány problémáját. Az elbeszélő autista, ezért látszólag elfogulatlanul, racionálisan szemléli, ahogyan az ember az állatokkal, a környezetével bánik. Sajátos nézőpontja egyszerre van kívül és belül az emberek és az állatok világán is. Autistától szokatlan módon bele tudja képzelni magát az állatok helyzetébe. Talán mert gyermekkorában hozzájuk hasonlóan élt, és mert térbeli tájékozódási képessége kivételesen fejlett.

A világon nagyjából mindenki elsősorban magával törődik, csak azt hajtogatja: én, én, én – szóban, gondolatban, tettben egyaránt. Úgy tűnik, csak a főszereplőnek kerül sok erőfeszítésébe és szenvedésébe, hogy ki tudja mondani: Én. (A könyv spanyol címe – A nő, aki fejest ugrott a világ szívébe – egész másról beszél, a magyar verzió lényegesen jobb: zseniális ötlet volt.)

Azt a könyv olvasása közben kezdettől lehet sejteni, hogy a főhős a saját érzései – mert vannak neki – ellenében tesz eleget a rábízott feladatoknak. Hátborzongató feszültséget okoz az olvasóban, ahogyan ez a nő a személyisége és a külvilág elvárásai közti szakadékot igyekszik folyamatosan áthidalni. A regény szerint az emberek sokszor nem az ellen lázadnak, ami ellen kellene. A beidegződések, a neveltetés, mások elvárásai, a szeretet és még millió dolog megzavarják a döntéseiket. Nehezen vagy sohasem találják meg önmagukat, az Énjüket. A főhősnek, szerencsére sikerül.

Az Én, én, én tekinthető tézisregénynek is. Elmélkedése középpontjába Descartes formulájának, a »Gondolkodom, tehát vagyok«-nak kritikáját állítja. Ahogyan Voltaire a Candide-ban, az autista főhős is összefüggéseiből kiragadva bírálja választott mondatát.

Descartes szerint az állatok automaták, amelyeket (és nem akiket) a fizika törvényei határoznak meg. Nem képesek gondolkodni, ezért alacsonyabb rendűek az embernél. A filozófus nézeteit teljesen jogos tévedésnek tartani. De az a nézet, hogy az ember az állatvilág ura és parancsolója, sokkal régebb óta uralja a közgondolkodást, és erre a könyvben is találunk utalást.

Bűnbaknak megtenni Descartes-ot azért, ahogy az emberiség az állatokkal bánik, hiba lenne, a műveit elégetni is – ahogy azt a főhős javasolja. Descartes sok fontos dologban előre vitte a tudományokat, és nem igaz, hogy nem gondolkodott hatékonyan.

Még egy pontosítás ide kívánkozik. Az egyetemeken – a könyvben olvasottakkal ellentétben, és remélhetőleg – sehol sem azt tanítják, hogy az ember az emberszabású majmoktól származik. Az ember és az emberszabású majmok közös őstől származnak, de az ember és az emberszabású majmok evolúciója már jó régen elvált egymástól, és párhuzamosan zajlott.

Visszatérve tehát a descartes-i formulára, a könyv elbeszélője, az autista nő szerint éppen az állandó gondolkodás és a szimbólumok teszik beteggé és boldogtalanná az emberiséget.

Sabina Berman

„Azt hiszem, ez az oka, hogy az emberek mindig kényelmetlenül érzik magukat ott, ahol vannak; és azt is hiszem, hogy emiatt a kényelmetlenség miatt gondolnak mindig valami másra, nem pedig arra, ami a szemük előtt van.” (97. o.) Ehelyett ő – a zenhez hasonlóan – a (szimbólumokkal történő, vagyis fogalmi) gondolkodás kiküszöbölését javasolja. Az önmagára reflektáló tudat elhagyására biztat. Közvetlen cselekvésre és érzékelésre, az itt és most élvezetére, a jövőbeli boldogságra vágyás helyett. A puszta létezés örömének megtapasztalását ajánlja. A könyv borítója is egy ilyen pillanatban ábrázolja a főszereplőt.

Szembesülünk a könyvben a túlhalászás talán specifikusnak tűnő gondjával. Csakhogy ez messzire mutató és aggasztó világprobléma: ha a nagyüzemi halászat a jelenlegi méretekben folytatódik, néhány évtized múlva nem lesz hal a tengerekben. Sabina Berman mindenesetre a maga módján még megoldást is ajánl.

A kiindulás alapján nem várnánk, de a történet izgalmas, néhol krimibe fordul, és bővelkedik megrázó jelenetekben. A legmeglepőbb következtetése, hogy az autizmussal élők jelenthetik az ember evolúciójának következő lépését, mert az ő sajátos gondolkodásmódjuk oldhatja meg a Föld problémáit. Hogy ez így lesz-e – még nem tudható.

Fordította: Kutasy Mercédesz

Sabina Berman: Én, én, én (La mujer que buceó dentro del corazón del mundo / A nő, aki fejest ugrott a világ szívébe)
Európa Könyvkiadó, 2012