Még nem tudják, hogy híresek lesznek | Patti Smith: Kölykök

Írta: Hepper Richárd

Két kölyök sorsa fonódik össze két különböző évnek ugyanazon a napján, mikor elhatározzák, hogy művészek lesznek. Az egyik hamarosan egy buszon ül, a jegy árának a felét egy pénztárcában találta valami telefonfülkében. És egy nyaklánccal már indul is a történet. Egy nyaklánccal, ami a könyv végén, ötven évvel később egy kopott lila kendőbe burkolva még mindig a legértékesebb kincs.

Patti Smith, költő-dalszerző-énekes (rajzművész, író, artmodell, miegymás) és Robert Mapplethorpe rajz-, kollázs- és később legendás fotóművész kék csillaga elevenedik meg a könyv lapjain, fényt és erőt merítve a hatvanas évekből. A lány, akit tanítónőnek szántak, mert túl csúnya ahhoz, hogy rendes férje legyen (kösz, apu…), és a konzervatív családból származó fiú, akit papneveldébe küldtek.

És itt akad el a toll. Ezt a könyvet nem lehet leírni. Annyi és olyan hatást vált ki, ami leírhatatlan. Képek: ahogyan azon tanakodnak, utolsó pénzükkel a művészellátóba menjenek vagy sajtos szendvicset vegyenek, a múzeumok, ahova csak egyikül tudott bemenni, majd elmesélte a másiknak mit látott, a fárasztó munka utáni közös alkotások hajnalig. Utak az F-metrón, apró kincsek keresése a következő alkotáshoz, bolyongások az éjszakában, mind-mind tárgyilagosan leírt, mégis hihetetlen hangulatot árasztó jelenetek. A Hotel Chelsea a művészhotel, ahol szinte mindenki lógott valamennyivel a tulajdonosnak (és általában ezt a műveikkel fizették ki). A tökéletes leírás: „olyan volt, mint egy babaház az Alkonyzónából: minden szobája egy külön kis világ”. Esték a Max’s ben, Andy Warhol sleppjének volt törzshelyén, és a remény, hogy egyszer odakerülnek a hőn áhított „kerek asztalhoz”. Versek, papírok a földön, fotókollázsok és festékszag, mígnem Robert kölcsönkap egy polaroidot, Patty pedig gitárral kíséri az első saját felolvasását. Legendák hosszú sora, Janis Joplin, aki a neki írt verset hallgatja, ám elénekelni már nem lesz ideje, Gregory Corso szivarjának a nyoma a széken, és Jimi Hendrix bátorító szavai egy félénk kislánynak, akinek elmeséli egy nagy zenész nagy álmát* ám ő is meghal a megvalósítás előtt. Képek, melyek magukkal rántanak. Szinte velem történik. (*A következő évben Woodstockba meghív egy csomó zenészt, leülnek, és elkezdenek együtt játszani. Nem számít a ritmus, a hangnem, a dallam, a végén úgyis egy nyelvet fognak beszélni. A béke nyelvét.)

Pillanatok. Éjjeli kopogás, majd egy halom kislemezzel megjelenik egy barát, és kezdődhet a „százlemezes éjszaka”. A döbbenet, mikor Robert rájön a másságára. A féltés, mikor az Éjféli cowboy hatására strichelni kezd az utcákon. A Külön és az Együtt pillanatai. És mindenek felett, alkotni, alkotni, alkotni.

A hangulat. Az egész könyvet, első laptól utolsóig áthatja valami hihetetlen tisztaság. Tiszták maradunk, akkor is, ha tetveket kaptunk, ha az olcsó szálloda csapjából csak valami barnás víz csöpög, ha egy drogtündértől kunyerálunk gyulladáscsökkentőt, és ha éjjel egy dobozba pisilünk, mert vécé csak a szomszéd épületben van. Nem zavaró a szereplők egy részének homoszexualitása sem, egyszerűen természetesnek hat, akárcsak a szerelmi háromszög, ahol a feleség és a szerető ismerik egymást.

A könyv háromnegyedénél aztán egy törés. Nem is értem. Patti és Robert egyre sikeresebbek, a rádiókból a Because the Night harsog, Robert őszintén gratulál: Patti, előbb lettél híres, mint én. Aztán üres lap, és új fejezet. Patti itt már házas, a második gyermekét – és ki tudja hányadik könyvét, lemezét – hordja ki, Robert neves fotóművész valahol máshol. Majd érkezik a hír: Robert AIDS-es, tüdőgyulladással fekszik egy kórházban. „Legyőzöm ezt a nyavalyát” ígéri, és akkor, ott egy kis időre ez sikerül is. Még jó néhány fotó Patti új lemezéhez, majd Robert lassan, de biztosan újra összeomlik.

Utolsó fénykép, utolsó beszélgetés, és a telefon, ahol végighallgathatja rossz kölyök utolsó pillanatait. És ekkor értem meg a könyv lényegét. Nem (csak) a hatvanas évek, a legendák, a karrier, a zene, a képek. Nem a – néha már zavaróan sok – egyéb szereplő. Ez két ember története. Ők ketten, ahogy egymásra találnak, a lehetetlen, mégis közös útjuk, verdeső szárnyakkal, kóvályogva az égen egyre feljebb, és feljebb. A lapokról kimondatlanul, de mégis elemi erővel jön le a beteljesülni képtelen, de örök, az Egy szerelem, az Ő, akiből soha nem lesz, nem is lehet még egy. „Írj meg minket” kérte Robert Pattitől. Ő megtette, úgy, ahogyan nem hittem, hogy lehetséges. Pátosz, hatásvadászat nélkül, tisztán, alig néhány félelmetes erejű mondattal. Nem ír a könnyeiről – könnyezik helyette az olvasó. Patti érzi, benne él, nem halt meg a Társ, az ő keze rajzolja este a naplementét az égre. Utolsó ígéretét betartva megírta magukat, és ami átjön, elég hozzá, hogy a Kölykök megnyerje a National Book Awardot. De nem ez a lényeg. A lényeg, hogy Patti és Robert története most már kitörölhetetlen, tisztán, sallangok nélkül ott marad a papíron, a polcon, a lelkekben. Valahányszor valaki a kézbe veszi a lapokat, Patti és Robert újra és újra átélik a történetüket. A történetüket, ami nem lesz múlt, és nem záródik le. Folyamatos jelen.

Vasárnap este van. Meggyújtottam két gyertyát, Robertnek és Pattinek neveztem el őket, és hagyom, miután közös fényük bevilágítja a szobát, hadd égjenek el akkor, és úgy, ahogyan el kell égniük. Csak legyen kép, és legyen zene. És – ha már hatvanas évek – most átölelném a világot.

Patti Smith: Kölykök
Magvető Könyvkiadó, 2012

• Fülszöveg
• Olvass bele!