Kiömlik egy tízoldalas monológ | Nő a Blackbirdben: Pető Kata

Posted on 2012. szeptember 12. szerda Szerző:

0


Írta: Rick Zsófi

Pető Kata

Emlékszel, hogy mi volt az első gondolatod, amikor elolvastad a darabot?
Nagyon erősnek éreztem a történetet. Meg is ijedtem, hogy talán olvasva sokkal erősebb lehet, mint eljátszva. Ugyanakkor kíváncsivá tett, hogy valóban meg lehet-e úgy csinálni a színpadon, hogy az a hatás érje a nézőket, amit én éreztem, amikor olvastam. Egészen más dolog úgy hozzákezdeni egy munkához, ha azt érzi az ember, hogy érdemes beszélni a darabban fölvetett kérdésekről, vagy fölhívni a figyelmet egy élő, jelen lévő problémára.

A szöveg első ránézésre mintha versben lenne megírva. Rövid sorok, megtört gondolatok. A szereplők gyakran egymás szavába vágva egészen másról kezdenek beszélni, mint amiről addig szó volt. El lehet keveredni a szövegben amiatt, mert nem lineáris, vagy sokadik olvasásra kijön a logikája?
Sőt, a témák is gyakran visszatérnek, a gondolatok is ismétlődnek. Hiába kapok választ az egyik kérdésemre, oldalakkal később mégis megkérdezem újra, mert bízom abban, hogy valóban az rá a válasz, amit már hallottam. Könnyen el lehet tévedni, hogy épp most hányadszorra is tettem föl azt a kérdést, és hogyan megyünk tovább. Aztán persze ezeket mindig lehet kötni valamihez, egy mozdulathoz, az állapothoz ahova eljutottunk. A verses érzet az inkább csak a formája miatt van. Ahogy ránézel a szövegre. De egyébként nagyon hosszú mondatszerkezetekből áll, csak sok benne a sortörés. De mégis nem véletlenül van így. Ha verset tanulok, akkor próbálom a mondatokat összefogni, úgy mondani, mintha próza lenne, most pedig ezt a hétköznapi, beszélt szöveget próbálom egy kicsit versessé tenni, megtalálni benne a rímeket, a ritmust.

Mucsi Zoltán és Pető Kata

És van benne?
Van. De iszonyú nehéz. Két ember beszélget a közös múltjukról. Föl akarják fejteni, hogy mi hogyan volt, ki mit csinált, és miért tette éppen azt és úgy. Az ilyen szituációkat legjobb a lehető legtermészetesebben csinálni. De ebben a darabban, ha teljesen naturálisan mondjuk a szöveget, akkor halálosan unalmas és érzelgős lesz. El kell emelni egy kicsit. És ehhez használom a szöveget, a ritmust. Még nem vagyok egészen biztos abban, hogy mi lesz a jó út. Keresgélünk.

A sok-sok tört mondat és gyors párbeszéd után hirtelen van egy többoldalas monológod, amiben a lány végre elmondja a saját történetét, kezd összeállni a kép. És azonnal fölmerül a kérdés: vajon tizenöt év elteltével miért kereste meg azt a férfit, miért akarta neki mindenképp elmondani mindezt?
Mert nincs jól. Van egy problémája, amit tizenöt éven keresztül nem tud megoldani, és mégis próbálja élni az életét. Szerintem sokan vannak így: minden nap fölkelnek, megreggeliznek, és látszólag normálisan élik az életüket, de közben biztosan mindenkiben vannak olyan sebek és fájdalmak, amiket, ha csak egy picit megpiszkálna valaki, akkor kiömlene egy tízoldalas monológ. Ezért megy vissza. Hogy annak az embernek mondja el, akinek a legtöbb köze van ehhez. Mert így talán egyszer valaki megérti. Azt hiszem, az ember a legnagyobb fájdalmaival mindig egyedül marad. Hiába igyekeznek a legjobb barátaim, a családtagjaim, nem tudják, és nem is dolguk átélni az én fájdalmamat, és nem azért, mert nem szeretjük egymást, hanem mert nekem nem attól lesz könnyebb. Ez a nő azt keresi, hogy ki az, aki együtt tud vele érezni, aki válaszokat tud adni, hogy vége legyen ennek az egész gyötrődésnek, amit tizenöt éve csinál azzal, hogy nem tud kilépni belőle. Biztos vannak, akik egy ilyen tragédiából jobban ki tudnak jönni. Ennek a nőnek nem sikerül, és ez a környezete felelőssége is, a szülők felelőssége is, ami nekem mint anyának nagyon fontos kérdés. Erről biztosan szeretnék beszélni az előadáson keresztül. Hogy egy anyának, egy apának, a családnak milyen felelőssége van abban, ahogyan fölnevelnek egy gyereket, és hogy ennek milyen következményei lehetnek az adott személyiség életében.

David Harrower: Blackbird
Orlai Produkció, Szkéné Színház
Bemutató: 2012. október 4.