Keserédes aktuális… | Hunyadi Sándor: Lovagias ügy

Írta: Bedő J. István

Drámán ennyit még nem nevettek. A Lovagias ügy drámai korszakban és helyzetből született, kevéssel a világválság után (1935), amikor az állásvesztés, az életek, életpályák kisiklása mindennapos volt. Ehhez képest a dráma inkább csak drámai pillanatokban mutatkozik meg a Karinthy Színház színpadán, akkor azonban hitelesen. Másfelől viszont érdekes visszaírás tanúi lehettünk, mert a színpadon a Hunyadi Sándor–Vadnai László-féle forgatókönyv (vagyis az 1937-es, Székely István rendezte film) poénjai sodorják el a közönséget. És bizony ettől a dráma nem csorbul, sőt.

Ebben a mostani verzióban taxivállalatnál dolgozik a mérhetetlenül kicsi kispolgár, Virág úr. Családos ember, ezért csak távolságtartással rajong a termetes gépírókisasszonyért, Gizikéért. De a főnök unokaöccse, a széltoló Pali ellenében lovagiasan megvédi Gizikét, és az affér odáig fajul, hogy Pali megpofozza az idős Don Quijotét.

Virág úr összeomlik, felmond – és a főnök (túl könnyen) elengedi. Innentől kezdődik a rejtett dráma, hogyan lehetne tőle megbocsátást kérni. És hogyan szerezheti vissza egy ötvenen túli ember az önbecslését, egyáltalán a megtépázott becsületét. Karakánul nyomorogni a továbbiakban, vagy meggörbült, megtört gerinccel visszatérni megaláztatásunk színhelyére? És hogyan fogadni a sértést elkövető kolléga jelenlétét – ráadásul a család elől eltitkolva mindent.

Verebes István rendezőként nem ígér drámát a Karinthyban, de nem is vígjáték azért a Lovagias ügy. A nagy nevetés, kacagás, térdcsapkodás mellett elsiklanak a mindennapi témáinkat visszhangzó mondatok: „nem tudhatod, mikor rúgnak ki”. Vagy amikor Virág még csupán egy napja nem jött be, a kávéházból máris érkezik valaki, aki ajánlkozik a még ki sem hűlt széket elfoglalandó.

Persze sejthető, hogyha a Vadnai által ironikus, önironikus párbeszédekkel és poénokkal feltupírozott változat megy a színen, akkor a filmbeli hepiend sem maradhat el. Mert hiszen Virágnak van egy Baba (hál’ Istennek csak bece-) nevű lánya, aki belátogat a vállalathoz, és mit tesz Isten (már megint), ott meglátja őt a korábban említett snájdig hóhányó. Szerelem első látásra, és anélkül, hogy bármit is tudnának egymásról, lankadatlan evezőcsapásokkal száguldanak a leánykérésig (szép kis képzavar).

A poénosított Hunyadi-darabot Verebes István komoly munkával zenéssé faragta át. Mégpedig az 1960-as évek (Magyarországon: pre-musical korszak) zenés vígjátékává. És – okosan – az eredeti kor zenéiből, Márkus Alfréd elfelejtett szerzeményeiből válogatott. Itt jött a dramaturgiai csavar: nem szuszakolta be a mű szövetébe az eredeti (jócskán elavult) szövegeket, hanem újakat írt a zenére, amelyek hol továbbvitték, hol illusztrálták a cselekményt. Jókora adag öniróniával, néha kikacsintva a színdarabból is. Ennek következtében a brechti elidegenítést, a szerepből kilépést elénekelték, eltáncolták; és a sötétebb háttérből kivágó csúcsfény jól leválasztja az éneklő színészt a többi(ek)től.

Bajor Imre eleveníti meg Virág urat, olykor erősen (de jól) emlékeztetve a Kabos Gyula által formált jellemre, és tökéletesen magára húzza a pillanat drámaiságát a megalázást követő összeomlásban. A másik hasonló (Hunyadihoz visszanyúló) jelenete, amikor a család érdekében, a megélhetés megőrzése végett visszasompolyog a taxivállalathoz, nem tudva, hogy ott közben őrületesen megváltoztak az érzelmi viszonyok: mindenki neki és a visszatéréséért drukkol. Abban a környezetben látszik meg, hogy mennyire komoly karakter a saját termetére is ironikusan tekintő jókora gépírónő, Balázs Andrea (Gizike). Balázs Andrea egyrészt öntudatosan vállalja magát, merészel előnytelen frizurát fésültetni, mindenben az ősváltozat Gombaszögi Ellájával vetekedő komika. Énekhangja nagyon kellemes, és amikor Milkó vezérigazgatóval duetteznek, Megyeri Zoltán recsegősre fogja a hangját, hogy egy pillanatig se vegyük őket komolyan.

Legendássá vált beszólás a filmből a süket anyósnak címzett válaszhelyettesítő: „Hosszú, nagymama!” Itt Lorán Lenke kapta a pasziánszozó, örökösen ételt meg magyarázatokat követelő néni alakját. Hunyady (és Vadnai?) alaposan megszórta szövegeit sziporkákkal, félreértésekkel (vagyis tömérdek nevettetéssel) – Lorán pedig lubickol… A néző hálásan levegőért kapkod, pedig ezerszer ismerős.

Baba „modern lány” figuráját Balázsovits Edit játssza bájosan, szerethetően, szépen énekel, jól mozog, szóval érthető, hogy Milkó Pali (a filmen Ráday Imre, kígyóbűvölő mosollyal és orgánummal) belehabarodik. És itt van a döccenő, sajnos. Mert az nem érthető, hogy ez az eszes lány (mert Baba nem liba!) hogyan képes ripsz-ropsz elájulni egy ilyen link alaktól, mint a szépfiú Milkó Pál. (De minek is kérjük számon a valóságot egy komédián?)

Árpa Attila tökéletesen, mintha saját bőrét viselné, hozza az elegáns, hiú, beképzelt, brillantinos hajú, ráadásul élvhajhász és jellemi fogyatékos unokaöcsöt. Árpa prózájával még nincs is különösebb baj, hanem amikor énekel… A szűk hangterjedelem önmagában egyáltalán nem bűn, sokkal kevesebbel is nyertek már aranylemezt. A Bartók Béla úton nem kell operistának lenni, de ha valaki a sármőr énekes szerepét kapja, a markírozás – a parlando, a pianóba nyomott magasabb fekvés – sajnos kevés, amikor a partnernő hangja lemossa a deszkákról. Pedig Árpa tényleg minden tőle telhetőt megtesz – a szerzők a bonvivánra néha úgyis csak annyi utasítást adnak: X. bejön, szép és igaza van…

Való igaz, ebben a leosztásban Virág és Gizike a két kidolgozott, megírt figura, a többiek csak belekapcsolódnak az általuk előre vitt cselekménybe.

Nagyon kedves Csoma Judit Virágnéja, és bevallom, nem tudtam, milyen remek sanzonett – trióban, de kivált szólóban nagyon jó.

A film számos mellékalakját két figurába gyúrták össze. A birkózómániás Vödrös (Agárdi László), és a piperkőc Müller (Karsai István) lelkesen szekundál mindenkinek a történet különböző pontjain, nélkülük kevésbé lenne plasztikus Milkó úr szállítói birodalma. Előadnak egy kevésbé ízléses sírva vigadást is (à la Jávor), Karsai háromszög-vonalzón hegedül, Agárdi partvissal kíséri bőgőn, a vezér is beszáll a „muzsikálásba”, Balázs Andrea kőedény kancsón „ceglédikannázik” – röhejes és hátborzongatóan ironikus. Percekre tűnik fel, de komoly sikert arat Földvári Péter mint Flugbäller, aki a még meg sem ürült könyvelői helyre pályázik. Szinte mindig azonos a szövege, de észrevehető jelenlétű.

Ahogy épp ötven éve hallottam egy zenés színházban: a szereplők időnként „táncra fakadnak”. Itt a színpad minimal art jellegű táncokat enged meg, hát ilyenek lettek. Az egész egyszerre hiteles és szándékoltan hamis, vagyis nem kíván komoly gimnasztikát a színészektől, mókásan idézőjeles…

Tordai Hajnal jelmezei szándékos pontatlanságokkal, mulatságosan idézik is, meg nem is a harmincas-negyvenes éveket, akárcsak a kellékek. A két helyszínes díszlet (Mira János) fél-naturalista (és szellemes idézet), viszont technikailag viszonylag rövid átdíszletezést tesz lehetővé. Közben pedig Márkus Alfréd zenéje szól…

Rosszkedvű időkben áldás egy olyan darab, amin sokat lehet nevetni, még ha az alján keserűség feketéllik is, egy olyan színházban, ahova „jó érzés bemenni” – ez utóbbi megfogalmazás Verebes Istváné, az évadnyitóról.

(A fotók forrása: Tihanyi Szabadtéri Játékok, az előbemutató képei)

Hunyady Sándor: Lovagias ügy | Karinthy Színház
Zenés színpadra állította Verebes István * A betétdalok zenéjét szerezte: Márkus Alfréd

Szereplők:
Virág: Bajor Imre
Virágné: Csoma Judit
Nagymama: Lorán Lenke
Baba: Balázsovits Edit
Pali: Árpa Attila
Gizike: Balázs Andrea
Milkó: Megyeri Zoltán
Vödrös: Agárdi László
Müller: Karsai István
Flugbäller Frigyes: Földvári Péter

Jelmez: Tordai Hajnal
Díszlet: Mira János
 
Rendező: Verebes István
Művészeti vezető: Karinthy Márton