Gárdonyi Géza: Ábel és Eszter (részlet)

| Előszó |

Fehér sírkő a budai temetőben. A névirat rajta csak ennyi:
Ábel és Eszter.
Semmi egyéb.
Megérthető, hogy a követ még életükben faragtatták az alatta nyugovók. S akik eltemették őket, nem gondoltak vele, hogy az évszámot is odavéssék a kőre.
Minek is? Nem keresi azt a sírt soha senki. Legfeljebb ha egy-egy fülemüle száll reá a nyár eleji hónapokban, s danol egyet.
Ez a könyv meg annak a dalnak a szövegét mondja el.

| I. |

Az omnibuszra egy kövér duda asszonyság kapaszkodott föl. Testének terebélyességével majdnem kinyomta a hátul álló három fiatalembert.

– Megtelt! – kiáltották azok tréfásan.

Azoknak kiáltották, akik a kövér asszony után nyomakodtak.

Az omnibuszban még kevesen ültek. A tréfás kiáltáson mindenki elmosolyodott. Csak a kövér hölgy nem. Bosszúsan pillantott az ifjakra.

– Neveletlenek! – dohogta –, neveletlenek!

Egy kisasszony is fölszállt vele. Az is komoly maradt. De elpirult, haragosan elpirult.

Az omnibusznak ez a megtelése a Lánchídnál történt. A férfiak atillásak és zekések; a nők krinolinosak, kalpagosak. Akkor az volt a divat.

A kövér hölggyel szemben egy beteg színű szőke fiatalember telepedett le az omnibusz belsejébe; nyugodt arcú, kékszemű ember, afféle irodai ember. Egykedvűen pillantott végig az utasokon, aztán a piros képű leányon maradt a szeme.

Áprilisi tavaszias meleg volt az idő. Az órák delet mutattak. Az omnibusz döcögött a Városliget felé.

– Neveletlenek! Micsoda neveletlenek! – dohogott a kövér asszonyság.

Körülbelül negyvenesztendős úri hölgy lehetett; kis gombaorrú, kerekarcú és hidegszemű. A ruhája jómódra vallott. Fekete ruhája volt. Bársonykalpagján strucctoll lengett. A napernyőjét fekete selyemcsipke körítette. A blúzán ugyanolyan csipke. De feszült rajta minden, mint a kesztyű.

Aztán lassankint elmúlt a haragja: a szeme szerelmes mosolygással pihent a leányán. Mindig úgy nézett, ahányszor a leányára nézett.

A leány arcáról lassankint elszállt a bíboros pirosság s a helyét az a virág arcszín foglalta el, amely csak gyermeken és leányon látható.

Rózsaszínruhás, cinegetestű a leány. Az arca vékony, de csupa finomság – talán hogy a szemöldöke hosszú ívű. Máskülönben nem volna a szemén semmi irigyelnivaló: fekete apró szem, de tiszta csillagú, amilyen a tizenhét éves leányokon szokott lenni.

A szőke fiatalembernek rajta ragadt a tekintete. Szinte áhítattal nézett reá. Sokáig csodálta a szemét, a száját, az orrocskáját, a nyakát. Apróra megbámulgatta a kalpagjától a cipőjéig.

Az omnibuszban beszélgetés kezdődött. Két öregúr beszélgetett Széchenyi haláláról, amely azokban a napokban történt. Az egyik arra vélekedett, hogy Széchenyi nem volt őrült, hanem a bécsi rendőrség zaklatása űzte a halálba.

– Politikai tiltott könyveket találtak nála, azért zaklatták a gazemberek!

Az utolsó szót halkan mondta, s aggodalommal pillantott szét a bent ülőkön.

De jobbára nők ültek az omnibuszban, és a férfiak közt se látszott policájszínű utazó.

– Igaz-e – susogott a másik –, hogy Kossuth újra befelé készül?

A kérdezett vállat vonintott:

– Beszélik. A nép fantáziája nagy. Ámbár a föld röge is róla álmodik.

A bent ülők nem ügyeltek a beszélgetésre. Abban az időben sokszor hallott gondolatok voltak. A fiatalember tovább csodálgatta a leányt. A leány pirossága már elmúlt. Az ő halványsága megszínesedett. Jámbor kék szeme ábrándosan csüggött a leányon. A leány szemben ült vele, de mintha nem is látta volna: egykedvűen nézett el a feje mellett, az ablakon át az épületekre. Közben az omnibusz meg-megállt. Kiszálltak, beszálltak, megint zötyögött a Városliget felé. Egy helyen népcsődület támadt: a pecér zöld rácsos kocsija volt ott látható. A pecér egy termetes fekete kutyát kerített hurokra. A kutya rémült szemmel rángatolódzott a dróton. De persze annál inkább szorult a drót a nyakán. A pecér a kocsihoz vonszolta, s ott ketten is emelték. Az egyik nagyot rúgott alulról rajta, és így föllendítette a kocsiba. Az omnibusz meglassúdva haladt ottan. A bent ülők is érdeklődéssel nézték a különös küzdelmet.

– Szegény! – mondta a leány.

Két sz-szel mondta a szegényt, s a hangja zengő volt, mint a muzsika. Aztán elmosolyodva pillantott az anyjára. És ez az elmosolyodás is bájos volt. A fiatalember pillogva nézte. Szinte falta a szemével. A Két szív utca sarkán a kövér hölgy fölkelt és intett a leánynak. A leányka kifelé haladtában hidegen pillantott a kékszemű fiatalemberre.

Leszálltak.

A fiatalember is leszállt. A nyomukban haladt. S amikor a nők befordultak egy földszintes házikóba, megállt és úgy megbámulta a házat, ahogy csak királyi palotát szoktak megbámulni.
– Numeró 47 – mormogta. – Két szív utca 47. Nomen est omen!

Aztán előkapta az óráját és sietve indult vissza a Király utcán. Útközben gyakorta mondogatta:
– Szegény!
És mosolyogva csóválgatta a fejét.

Aznaptól fogva minden délben megjelent a fiatalember a Két szív utcán, és elsétált kétszer-háromszor a ház előtt. A háznak virágos volt az egyik ablaka: két muskátli és egy kicsided jázmin zöldikélt benne. A fiatalember igen érdeklődött a három virágtő iránt. Vasárnaponkint különösen. El nem ment onnan, míg csak a virágok tulajdonosa is meg nem jelent az ablakban.

A virágok tulajdonosa persze az omnibuszbeli leány volt.

Először csodálkozva nézett a fiatalemberre. Aztán csakhamar eltűnt a szoba homályában és nem mutatkozott többé. De néhány nap multával pontosan megjelent ő is déltájt az ablakban. Eleinte csak úgy kandikált ki, mint a madár a lombok közül, később nyugodtan megállt a virágai mögött s ránézett nagy komolyan a fiatalemberre. De nem sokáig. Csak éppen hogy a virágaival babrált s körültekintett. Megint babrált, megint fölpillantott, aztán eltűnt.

Akkor már tavaszi volt az idő: az ablaktáblák mindig nyitva voltak.

Egy délben már ott ült, amikor a fiatalember odaérkezett. Könyvet olvasott. Az ifjú megemelte a kalapját, de a leány mintha nem látta volna. De mégis elpirult, és eltűnt az ablakból. A következő napon korán reggel jelent meg a fiú. Az ablak már nyitva volt. Egy ideig az utca túlsó felén kémlelődött, aztán átsietett és egy szál piros rózsát tűzött az egyik cserépbe, a jázminka mellé. S elrohant, mintha lopott volna.

Délben tizenkét óra s harminc perckor, pontosan megjelent a fiatalember. A leány is. A rózsát ott látta a fiatalember, ahová letűzte, de a leány fölvette a rózsát s megszagolta, aztán visszatűzte a cserépbe. Komoly-nyugodtan pillantott a fiatalemberre s eltűnt. Aztán ismét visszatért. Öntöző kannácska volt a kezében. Megöntözte a virágait. A rózsát is. És ismét kipillantott.

A fiatalember akkor gyorsan megemelte a kalapját. A leány egy kicsit fogadta, egy kicsit nem. Inkább a szemének egy nyájas mozdulata volt az, nem bólintás. De a köszöntést mégis fogadta.

A fiú másnap egy kicsided cserépben vitte a rózsát, gyökeres rózsát – egy mogyorónyi bimbócska is rajta. Soká kémlelődött, hogy látja-e ott a kövér asszonyt is? De sem azt nem látta, sem a kisasszonyt. Végre is odalopta a rózsát a többi cserép közé. Másnap ismét megjelent s örült, hogy a virágát ott látta a többi virág között.

A leány megjelent az ablaknál. A köszönést úgy fogadta, mint az előtte való napon. A fiú akkor megindult hozzá az utca túlsó feléről. A leány azonban gyorsan visszahúzódott.

A fiatalember elpirosodott.

– Micsoda ostoba vagyok! – mormogta. – Hogy is gondolhattam, hogy így az utcán elfogadja a bemutatkozásomat! De be se mehetek ilyen korán. És délben se. Mert hátha az anyja…

Hazament és levélpapirost vett elő a fiókjából:

»Tisztelt Kisasszony!

Bocsásson meg, hogy ismeretlenül írok. De hiszen mi nem vagyunk merőben ismeretlenek.

Hetek óta keresem és várom az alkalmat, hogy bemutatkozhassak, de én nemrég költöztem ebbe a sváb városba és közös ismerősünk nincsen. Tekinthetné-e ezt a levélpapirost a hiányzó közös ismerősnek?

Kegyedet egy omnibuszban láttam először. A mennyországban aligha vannak omnibuszok, de nekem az az omnibusz maga a mennyország volt akkor. S mintha az angyal benne földi divat szerint öltözve kalaposan, krinolinosan ülne valami tréfából, s nekem valamiképpen testvérem volna. Mintha régen kedves volna nekem minden vonása! Mintha valamiképpen összetartoznánk!

– Gondolkodjunk csak nyugodtan! – csillapítottam magamat. Mert ha az érzésemnek engedhettem volna, egyszerre a szívemre öleltem volna, s azt mondtam volna: – Te kedves, csakhogy megtaláltalak!

De akkor bizonyára úgy jártam volna, mint az a kutya a pecér drótján. Bevittek volna a bolondok házába. S Kegyed még csak azt se mondta volna:

– Szegény.

Pedig hát van a szívünkben egy belső húrocska, amelynek a megrezdülése mindig a jövő zenéje – szent jóslat. Nem tudom, kicsoda Kegyed? S nekem mégis nem idegen. A világon annyi ember van, aki eljár egykedvűen egymás mellett, pedig valamikor találkozni fognak, rokonok lesznek, vagy jó barátok, vagy ellenségek. Nem lehet-e ezt néha előre megéreznünk?

Egy barátom tavaly hajón ment Vácra. A hajón rálépett egy leánynak a lábára. A leánynak tán nem is a lába fájt annyira, mint inkább az, hogy a lakkcipője elrútult. Ideges megrándulással szólt rá: – Ostoba!

Ugye furcsa lett volna, ha valaki azt mondta volna neki: – Ejnye, kisasszony, hát így beszél maga azzal, aki nemsokára a férje lesz?

Mert hát az lett. Sohse látták azelőtt egymást, de az az ügyetlenség annyira bántotta a barátomat, hogy Vácon a püspöki kertésznél csokrot csináltatott, s amikor visszatértünk, odavitte a hajón a leánynak. Megismerkedtek. Karácsonykor elvette feleségül. Boldogok.

Ebből csak azt magyarázom ki, hogy valami láthatatlan fonál köti egyik-másik embert egybe, ha nem is ismerik egymást. A fonál lehet mérföldekre nyúló, de egy napon, amikor találkoznak, csomót köt rá az égi kéz, s azt a csomót el nem oldhatja többé tán még a halál se.

Tisztelt Kisasszony, én érzem, hogy bennünket is köt egymáshoz ilyen fonál. Éreztem ennek a fonálnak a megrezzenését, amikor Kegyedet megláttam. Már meg van kötve rövidre, csomóba.

A helyzetem most olyan, hogy kerülnöm kellene Kegyedet, de nem kerülhetem. Nincs álmom más, csak Kegyed. Nem tudok másra gondolni, csak Kegyedre. Boldog vagyok, ha látom. És boldogtalan, ha azon tűnődöm, hogy nem ragadja-e el a reményeimet valami gonosz véletlen? De ez nem lehet, nem! Az idő igazolni fog engem. A sorsunkban van valami közös. Mi együtt fogunk átszállani az életen, mint két együtt szálló madár, amelynek útja egy.

Mondja csak a levelemre maga is: – Ostoba!
Mély tisztelettel, mély érzéssel,

Budapest, Zöld udvar.

Nyéky Ábel.«

Letette a tollat. Mosolygott. Várta, hogy megszáradjon a tinta. Aztán még egyszer elolvasta a levelet, s elkomolyodott.
– Ez a levél hosszú és túlságosan bizalmas.
Összetépte. Írt egy rövidebbet.
»Tisztelt kisasszony!

Én az a fiatalember vagyok, aki minden reggel és minden délben ott őgyeleg a Kegyed ablaka alatt. Napestig is ott őgyelegnék, de munkámból élek: könyvkereskedő vagyok – most még csak segéd. Remélem nem olyan foglalkozás, amelyre Kegyed megvetően néz.«

Ez a levél meg nagyon is száraznak érzett. Írt egy harmadikat, negyediket, végül lecsapta a tollat, s föl-alá járt a szobában.

– Megbutultam? Vagy mi lelt, hogy egy rongy levelet nem tudok megírni? Gondolkodjunk csak nyugodtan!

Másnap korán reggel vett öt szál fehér nárciszt a Városház téren, s kiment ismét az első omnibusszal a Két szív utcába. Az ablakot zárva találta.

Először azt gondolta, hogy alusznak. De csakhamar látta, hogy a kárpit helyén a belső fatáblák fehérlenek és a virágcserepek sincsenek ottan. A fiú megdöbbent.

Elutaztak? Vagy elköltöztek?

A házbelieket már ismerte. Tudta, hogy egy öreg cseléd lakik a kisasszonnyal, meg még egy lakó van a házban, egy német hivatalnokféle. A németnek szeplős, pufók felesége van és egy tizennégy éves fia, aki iskolába jár. De még a kutyát is ismerte. Egy borzas kiskutya szokott kicsaholni a kapunyíláson, olyan mérgesen, mintha legalább is a magyar koronakincseket bízták volna rá, hogy őrizze. Azt is tudta, hogy a kiskutya azon a héten nyakig megnyíródott.

A fiatalember nyugtalanul járt föl és alá. Végre is elment. Délben aztán a szokott időben visszatért. Az ablakon semmi változást nem látott.

Darabig csak állt ott és gondolkodott. Mintha bátorságot gyűjtött volna a levegőből. Végre is a kapuhoz ment és benyitott.

Csak épp hogy szétpillanthatott az udvaron; csak annyit láthatott, hogy az udvar tele van leánderrel – a leánderek még szennyesek a téli pihenőjük porától. A következő pillanatban a kiskutya ádáz mérgesen rohanta meg, s különösen a nadrágjára haragudhatott a fiatalembernek, mert azt igyekezett róla leszedni.

A fiatalember zavarodottan húzódott a kapu mellé. Bot nem volt nála. A lábát mozgatta hát a kétöklömnyi kis oroszlán felé. Annak se kellett több: most már a cipő orrának fordult, hogy a fiatalember feléje rúgott, tüzet, lángot hányt, és ugrált, mint a hörcsög.

Végre is kilépett a német asszony, és az ölébe kapta a mérges kiskutyát: betakarta a fejét a kötényével. Aztán kérdőn nézett az ifjúra.

– Kiadó lakás van itt ugye? – kérdezte a fiatalember.
– Nem van – felelte az asszony.
– Hát ez? (A zárt ajtóra mutatott.)
– Ez nem van kiadni.
– Hát nem költöztek el?
– Ja-ja – felelte az asszony. – Csak elmenni sommerwohnung, nyárálni.
S hátat fordított. Visszatért a szobájába.
A fiatalember tanácstalanul állott az udvar közepén. Szeretett volna még valamit kérdezni, de a kis oroszlán dühösen csaholt az ajtó mögött.

Megfordult hát és a fehér ajtóra nézett, amelyen a leány szokott bejárni. Az ajtón elsárgult névjegy volt látható. A fiatalember szinte falta a szemével a rányomtatott nevet:

ÖZV. KARDOS JÁNOSNÉ De ónnal írt apró betűs szavak is látszottak a névjegy alján: Buda. Lipótmezei országút. 26. Villa.

Elpirult. A szeme megragyogott.

– Ez nekem szól! – mondotta boldogan.

Másnap vasárnap volt, borongós, esőre készülő, de dél felé eloszlottak a felhők, s meleg sugárral kedveskedett a Nap. A fiatalember fölöltözött délután ünnepi feketébe. A lábán lakcipő ragyogott. A nyakában pillangósra kötött fehér selyem nyakkendő lebegett. A kezében vékony ébenfa pálca. Így ment ki lóvonaton, omnibuszon és gyalog a zöldbe, és megkereste a házat.

Ódon és kis sárga ház volt az. Szinte elmerült a bokrok és fák lombjainak zöldjében. Az ablakokban a Szív utcai két bimbós muskátli. A kerítés mellett sárgavirágos ribesz aureák. Az udvaron vagy három virágágy: tulipánok és szélrül íriszek. Hátrább fenyőfák és egy öreg hársfa közöttük. Az országút fehér porától olyanok voltak a bokrok, mintha deresek volnának.

A fiatalember megigazgatta a nyakkendőjét, s bekémlelődött. Az udvaron ugyanazt az öreg cselédet látta, akit már jól ismert. A cseléd kék asztalterítőt vetett a szélső fenyőfa árnyékában a kerti asztalra. Uzsonnaidő volt.

A fiatalember elsétált egynéhányszor a ház előtt s gondolkodó arccal pörgette elegáns fekete pálcáját. Közben-közben újra bekémlelődött. Aztán még messzebb elsétált és ismét visszatért.

Öt óra tájban női társaságot látott a kerítés bokrain át bent az uzsonnaasztalnál. Az ismerős kövér asszony olyan krinolinban, hogy tizenkét csirkés tyúk megfért volna alatta, aztán a leány és két félgyászba öltözött hölgy, mind a kettő sovány és magas.

A leány aznap is rózsaszínű ruhába volt öltözve, de batiszt ruhába. A haja le volt eresztve két ágba magyarosan. Akkor az volt a divat.

– Milyen szép! Milyen tiszta! Mint azok a tulipánok, mint azok az íriszek – mondotta magában a fiatalember.

És elmerengve pödörgette kenderszínű vékony bajuszát.

A leány az út felé fordulva ült. Egyszer, ahogy fölnézett, megpillantotta a fiatalembert. A szeme örvendő csodálkozással szegeződött reá. Elpirosodott, s elkomolyodott. Azontúl csak lopva pillantott feléje.

Napnyugtakor a vendégek elmentek. A két hölgy elkísérte őket csaknem a Szép juhásznéig. A fiatalember az út túlsó felén haladt. A leány egyszer se tekintett vissza.

Aztán visszatértek. A fiatalember is. És ahogy a fiatalember kísérte őket, egyre azt mondogatta magában:

– Milyen szép! Milyen bájos! Csak két szárny kellene a vállára, s fölrepülne az égbe!

Amikor a két hölgy bement a villába, a fiatalember az út túlsó felén maradt. A leány bevonta a kis rácsos kaput, s a fiú felé pillantott. A fiú ott maradt.

Negyedóra nem telt belé, a leány a bokrok levelét tépegetve sétált a kapu felé. A kapuban megállt, s nekitámaszkodott a kapufélfának. Mintha mondta volna:

– Várlak!

Már akkor homályzott az est. A felhőkön hamvadozott a pirosság. Csendesség volt, csak a mező bogárlakói zenélték esti dalukat. A fiatalember igazított a nyakkendőjén, s átlépett az úton. Remegő kézzel emelte meg a kalapját:

– Szabad jó estét kívánnom?

A leány csak éppen rápillantott. A kezében maradt bokorgallyacskát simogatta tovább.

– Jó estét – susogta tartózkodón. S elpirult.

A fiatalember állt előtte ragyogó szemmel, szintén piros arccal. És halkan, bizalmasan kérdezte:

– Mi a neve?
– Eszter – felelte fölpillantva a leány –, Kardos Eszter.
– Az én nevem Ábel, Nyéky Ábel.

A leány kezet nyújtott, lányosan, csak épp az ujja hegyét, s tovább simogatta a gallyacskát. És hallgattak, piroskodtak.

– Köszönöm, hogy kijött – szólalt meg aztán a fiú –, ha ki nem jött volna, ha nem beszélhettem volna kegyeddel Esztike, igen szomorúan tértem volna haza.

Ezt már olyan bizalmas hangon mondta, mintha gyermekkoruktól ismerték volna egymást. A leány is bizalmasan, melegen nézett már akkor reá.

– Mi a foglalkozása? – kérdezte halkan.
– Könyvkereskedő vagyok, de most még csak segéd.
A leány pillogott.
– Könyvkereskedő? Szép pálya.
– Nem éppen, de kénytelen vagyok vele. Apám birtokos volt, de harcolt negyvennyolcban…

– Elvették a birtokukat. Mink is úgy jártunk. Csakhogy az én szegény apám oda is veszett az isaszegi csatában.

S már a leány is elfogulatlanul beszélt.

– Az én apám börtönben halt meg, Kufsteinban – mondotta a fiú.

– Eszerint a sorsunk egy.

– Egy, Esztike. És azt gondolom… az ember is csak olyan vetés, mint a búza… Az ember az Ég vetése itt a Földön. Hisz kegyed az Égben?

– Hogyne hinnék – felelte a leány –, hogyne.

– Gondoltam – szólt hévvel Ábel –, és lássa, azt hiszem, hogy minket egy táblába vetettek. (…)

• A Gárdonyi-sorozatról
• Gárdonyi Géza életrajza