Trux Béla: A templomos lovag (részlet)

Posted on 2012. augusztus 28. kedd Szerző:

0


Domb hátán domb, zöld legelők, tisztások váltották egymást a kelő nap fényében párolgó völgykatlanban. Tekergő, távoli bércek hófödte, csipkézett gerince keretezte körben a tájat. A mélyben apró falu bújt meg a fák között, kémények tucatjai ontották a füstöt az ég felé. Az egész vidéket a Rajna aranyszalagja vágta középen ketté, mielőtt sebes áramlata elveszett a dombhátak között. Tristan mindig megállt itt egy percnyi pihenőre, az egész világot magáénak érezte idefönt. Kísérete halkan beszélgetett mögötte. Ulrich a két katonának magyarázta, hogy Tile gazdára a télen többrendbeli panasz érkezett, miszerint hanyagul dolgozik, és nem látja el illőmód a feladatát. Ezért előreláthatólag nem fog megjelenni az úriszéken, s ha így esik, kerítsék elő, akár a föld alól is. Annyira belemerültek a részletekbe, hogy észre sem vették, hűbéruruk időközben eltűnt mellőlük. Csupán a távolból hangzó rikoltásra eszméltek, s mire megugratták hátasaikat, és utána iramodtak, Tristan elveszett a szemük elől.

Vágtatva lépték át a völgyben megbúvó kicsinyke falu határát, érkezésüket gyereksikoly és kecskék torzsalkodó mekegése jelentette be, már jóval azelőtt, hogy benyargaltak a főtérre. Rendezett kis település volt, a legtöbb ház gerendákból épült, de itt-ott takaros kőházak is megbújtak a többi között. Lélekszámra közel százötven főt számlált a tél kezdetén, ám a jelentések tanúsága szerint ez tavaszra alig százharmincra apadt.

Az elöljáró, egy vastag bajszú, testes gazda hajbókolva sietett a vendégek elé. A közeli domboldal tövében álló emelvény felé terelte őket, ami körül addigra összegyűlt a falu apraja-nagyja. A megenyhült időjárás örömére az alacsony tribün a falu legöregebb fája alatt kapott helyet, rajta asztallal és egyetlen faragott székkel.

Az úriszék rendszerint úrnak és parasztnak egyaránt nyűg. Előbbinek elvonja a figyelmét a vadászatról és egyéb szórakozásról, utóbbit pedig feleslegesen tartja távol a munkájától. Így aztán mindenki igyekszik gyorsan túlesni a kellemetlenségen. A parasztok rettegve néznek elébe, mert ilyenkor bizony előveszik őket. Hogy itt most mégis inkább ünnepnek tűnt az esemény, semmint szigorú számvetésnek, annak a birtokúr személye az oka. Igaz ugyan, egynémely béres és gazda homlokára mély redőket szántottak félelmeik, mert a paraszt már csak ilyen – rigolyás és gyanakvó, nemigen bízik senki emberfiában, és nem is szíveli. Legfőképpen nem azt, aki nem közülük való, ne adj’ isten, egyenesen az uruk. De meg kell hagyni, az ifjú urat – ha szeretni nem is szerették – megbecsülték, és olykor hálát adtak érte az égnek.

– Tristan von Zorn, Edelweiß falu hűbérura! – jelentette be Ulrich az egybegyűlteknek.

Tristan kényszeredett mozdulattal foglalta el helyét a karosszékben. Az asztalon lévő sereskupára és a rozmaringos köleskásával rakott tálra ügyet sem vetett, a megjelenteket figyelte. Az úriszéken – büntetés fejében – a környék teljes lakossága köteles volt megjelenni, beleszámítva a közeli szénégetőket is. Egyedül a tüzeket őrzők, a vének és a vajúdós anyák jelentettek kivételt. Miután mindenki elcsitult, Ulrich felszólítására a családtagok és a szomszédok kelletlenül közölték a távolmaradók névsorát.

Amikor Tile gazda neve elhangzott, a tiszttartó sokatmondó pillantást vetett Tristanra. Ahogyan azt előre parancsba kapták, a katonák megindultak a falu végében álló kőépület felé.

– Tile gazda az ágyat nyomja – közölte idegesen az elöljáró. – Valami nyavalya lelte. Nemigen éri meg a következő dies Dominicát a nyomorult.

– Ezt majd az urad dönti el – felelte Ulrich, aki nem látszott elégedettnek a válasszal.

– Várj! – emelte fel a kezét Tristan. – Ide ne citáld azt a szerencsétlen embert, még belehal a noszogatásba. Elég, ha meggyőződünk, igazat szólnak-e. Megölni nem kell.

Ulrich utánaszólt a két katonának, azok bólogatva visszaintettek. – Bánj jól velük, és megdöfnek, döfd le őket, és a lábad nyomát is megcsókolják – vetette oda Tristannak félhangosan.

– Igaz. De ha belehal abba, hogy idecipelteted, abból nem származik haszon. Viszont ha felépül, az mindenkinek előnyére válik. Nem igaz?

– Az arca színe olyan, mint a hamu – jelentették néhány perc múltán a katonák. – Nem él az mán holnapig se.

– Arnulf fia Arnulf vagyok, uram! – lépett az emelvény elé egy középkorúsága elején járó férfi. Tristanról a tiszttartóra nézett, nem igazán tudta eldönteni, melyikükhöz is beszéljen, így inkább lesütötte a szemét. – Tile gazdának két lánya és egy kiskorú fia van, az asszonya nem bírná a munkát. Halála után átvenném a gazdaságát és az asszonyt is nőül venném, már ha az uraságtól engedélyt kapok rá.

– Erre még visszatérünk, amikor időszerű lesz – válaszolta Tristan.

– Tudomásunkra jutott, hogy több fát engedély nélkül kivágtatok – közölte ezután Ulrich az emberekkel. – Hűbéruratok a zord télre való tekintettel kegyesen úgy ítélkezett, eltekint a bírságtól.

Sokan fellélegeztek. Tristan elmosolyodott a megkönnyebbült arcokat látva. Nem először engedett már el büntetést kisebb vétségek miatt. Tiszttartója gyakorta korholta lágyszívűségéért, maga is kihasználva, hogy kemény szavai uránál megtorlatlanok maradnak. De kegyetlen is tudott lenni, ha szükség volt rá. Ok nélkül viszont soha. Ha valaki vétkezett, megbüntette, keményen példát statuált rajta, hogy a többieknek jó ideig eszükbe ne jusson követni a renitenst. Ritka alkalmak voltak ezek. Legutóbb akkor élt a pallosjoggal, amikor az egyik béres ellene uszította a falut.

Az úriszék hosszúra nyúlt. A tél meggyötörte a parasztokat. A fagy tönkretette a szekérút felső szakaszát, és az uradalmi csűröket is érte némi kár, sok mindent kell rendbe tenni. Az ölfák a part mellett várják, hogy leúsztassák őket a fűrészmalomba. A télen megdöglött kilenc tehén a hűbéri állományból. A méhészetet is megviselte a fagy, hét méhcsalád kipusztult, a maradékot is sanyargatja valami nyű, mert nem repültek a szokott időben, és ránézésre igencsak satnyák.

Ebéd után Edelweiß vezetőivel bejárták a környéket. Tristan szerette kézben tartani birtokának dolgait. Néhány falu és tanya tartozott csak hozzá, így megtehette, hogy nap mint nap belovagolja a vidéket, az ugart, az irtást. Mindig saját maga vette szemügyre az évi termést, hogy csak annyi adót vessen ki jobbágyaira, amennyit elviselnek. A parasztok szívesebben dolgoznak abban a tudatban, hogy nem kell nélkülözniük télen. Ha emberei elégedettek, azt lelkesebb munkával honorálják. Amíg van mivel betömniük gyermekeik száját, amíg nem éheznek, addig nem szökdösnek el, nem állnak be banditának.

Trux Béla

Késő délután indultak haza. Tristan, hogy kiszellőztesse fejéből a gondokat, a kíséretét hátrahagyva előrelovagolt. A többiek nem eredtek a nyomába, már régen hozzászoktak a különcségeihez. Csendesen kaptattak felfelé az úton, hogy a szokott helyen, a keresztútnál várják be urukat.

A fiú Sleipnir hátán becsörtetett az éledező fák közé. A fenyves sötétzöldjét néhol lombhullatók sávjai törték meg, rügyfakadás előtt állt az erdő. Kutyája, Siegfried – Tristan egyik kedvelt hőséről kapta a nevét – most is boldogan ugrándozott, néha esetlenül átszaladt a ló lábai között, de Sleipnir már hozzászokott a kutya furcsa viselkedéséhez. Siegfried, aki legyőzte a sárkányt! Persze kétséges volt, hogy a kutya képes lenne-e felvenni a harcot egy fenevaddal – Ulrich szerint tyúkokkal sem –, de ez a fiút a legkevésbé sem érdekelte, amikor ráakasztotta a nevet. A maga húsz évével Tristan még mindig csaknem gyereknek érezte magát; hiába látott már annyi halált, hiába járt meg apjával nagy csatákat, az ártatlanság nem veszett ki belőle.

Ez volt ő – birtokának rajongásig elkötelezett megszállottja. Itt szándékozott családot alapítani, megöregedni és meghalni. Ha az életnek célja van, hát az Tristan szerint csakis a természet rendje lehet, a körforgás, és nem létezik gyönyörűbb katedrális annál, mint amit Isten emelt. Alapja az anyaföld, oszlopai az erdők ősöreg fáinak vaskos törzsei, boltíves mennyezete pedig az ég kupolája, melynek rózsaablaka nem más, mint a sziporkázva ragyogó napkorong – az isteni arány tökéletes megtestesítője a világegyetem legtetején.

Sleipnir óvatos léptekkel kereste patái alatt a biztos talajt. Kettejük közül ő volt a higgadtabb, nem vágott neki csak úgy vakon a meredélynek. Jól ismerték a vidéket, de a tél kiszámíthatatlanul megváltoztatja a talajt a csúszós, rothadó avar alatt.

Keresztülvágtak egy füves lankán, nem siettek. Siegfried valahol elmaradt a mezőn, az erdőszélen legalábbis már nem volt mellette. Biztosan megint a vadméheket hajkurássza. Ez volt a kutya kedvenc elfoglaltsága. Legalább nem lesz láb alatt. Voltak sokkal jobb vadászkutyái is, de azokat az igazi vadászatokra tartogatta. Siegfried inkább csak a barát, a társ szerepét töltötte be. Szeretett neki hosszasan beszélni, ilyenkor a kutya értelmes szemeivel őt figyelte, mintha értené minden szavát. A fiú szerint így is volt, hiszen a hős Siegfried evett a sárkányból és értett az állatok nyelvén. A kutyánál ez valószínűleg fordítva működhetett – megértette az emberi szót, noha sárkányhúst soha nem evett.

Az erdő a tavalyi avartól párállott, rothadó, nedves levelek és nyirkos, fekete föld szaga keveredett. Tristan behunyta a szemét, hagyta, hogy magával ragadja a természet. Figyelte a neszeket, a mókusok kaparászását, a madarak énekét. Füleit azonban más hangra hegyezte. Gombát túró vaddisznó, friss hajtást rágcsáló őzek ropogtatására vágyott. Akkor nézett körül ismét, amikor már kellőképpen azonosult az erdővel, amikor már idomult a sűrűben uralkodó félhomályhoz. Tekintete az ismerős jeleket kereste, amik a vad jelenlétére utalnak. Finoman megbökte a ló oldalát, mire az könnyed léptekkel megindult beljebb. Ismerős szagra lett figyelmes, így nem érte váratlanul, amikor őzek kisebb csoportját fedezte fel a közelben. A többiektől jóval lemaradva egy fiatal bak turkálta az avart. Elnézegette még őket egy darabig, felmérte a távot, beszívta illatukat. Szerencsére felőlük fújt a szél; nem vették észre a vadászt.

Fogást váltva megpörgette eleddig maga mellett lógatott dárdáját, majd hirtelen lovának véknyába vágta sarkantyúját. Az állat felhorkant. Megkezdődött a hajsza. Madárraj rebbent fel egy közeli fáról, az erdőben beállt változásra felfigyeltek az őzek is. Fejüket felszegték, testük megfeszült, füleiket körbeforgatták a változás okát kutatva.

Észrevették.

A fiú dárdáját vállára támasztva, jobbról rálapult lovának nyakára, és teljes sebességgel rontott az őzek felé. Addigra azok már megfordultak, és szétrebbentek, hogy minél inkább megnehezítsék gyilkosuk dolgát. Kecsesen szökelltek a fák között, ahányan voltak, annyi felé. De Tristant nem zavarták meg. Tekintetét mereven rászögezte kiszemelt prédájára, majd amikor hajító távolságon belülre ért, újra belevágta sarkát a ló oldalába, felágaskodott a kengyelben és eldobta fegyverét. A dárda az állat lapockája mögött hatolt a testébe. Mire földet ért, kiszenvedett.

Ahogy a vadász visszafogta a vágtát, lova felágaskodott alatta, majd körbefordulva megállt a zsákmány felett. Tristan leugrott a nyeregből és az őzhöz lépett. Végigsimított a testén, keze alatt érezte a sprőd szőrzet mögött az erős izmokat, amik utolsót rezdülve, lassan elernyedtek a halálban. Jó szagod van.

Kutyája az erdőszélen várt rá, füvet rágcsált éppen. Valószínűleg már megint elcsapta a hasát valami mezei pocokkal, nevetett fel Tristan. Siegfried csatlakozott gazdájához, ugrándozva szimatolt a nyeregkápán lifegő őz felé. Az összes többi kutya fegyelmezetten vonult volna a ló mellett, tudván, hol a helyük, ám Siegfried nem tartozott közéjük. Csak akkor kapott az orrára egy legyintést, amikor már nagyon belemelegedett a szemtelenségbe és belekapott az őz lábába. Akkor aztán fülét behúzva, oldalvást áttekergett a ló alatt.

A többiekre a keresztúttól egy iramodásnyira talált rá, homlokráncolva vizsgálgatták a földutat.

– Baj van? – kérdezte Tristan. Cseppet sem tetszett neki tiszttartójának gondterhelt ábrázata.

Ulrich felemelkedett. Egy marék friss lótrágyát tartott a markában.

– Valaki fölfelé tart az úton. Talán kereskedők. Akarod, hogy elébük kerüljek? Kicsit megrongálhatnánk az utat – vigyorgott, majd nyomban el is kedvetlenedett, amikor Tristan megrázta a fejét. – Ugyan! – próbálkozott. – Az út így is csupa kátyú. Csak egy kicsit rásegítenénk a fiúkkal, hogy kitörjön a szekér kereke.

Ez volt szokásban: ami a földön hever, az a föld urát illeti. Ebbe beletartozik a fákról lepotyogott gyümölcs és a kereskedők kordéjáról lehullott portéka is.

Tristan fejét csóválva az útra mutatott.

– Nincs szekérnyom. És a kereskedők nem utaznak patkolt lovakon.

Ulrich csípőre tett kézzel nézett a keresztút irányába, mint aki átlát a dombokon és a fákon. Alig hallható nyerítést sodort magával a szél. Jó darabig mukkanás nélkül füleltek, de több hangot nem hallottak.

– A vár felé tartanak – mondta nagyot nyögve Ulrich, miközben felkapaszkodott a lovára. – Nem tetszik ez nekem.

– A kaptatón elébük vághatunk – intett Tristan, és letért az útról a fák közé.

Elsőként Ulrich ért fel a dombtetőre. Tristan nehezebben haladt – az elejtett őz akadályozta a vágtában –, a katonák pedig kötelességtudóan mögötte maradtak. Mire beérték, a tiszttartó a nyeregkápára könyökölve figyelte a gerincről az utat.

– Az imént tűntek el a fák mögött, de rögtön kibukkannak amott, ni. Szekeret, kólyát nem láttam, asszony nincsen velük. – Ulrich kihúzta magát, és oldalra köpött. – Katonák.

Mifélék? – akarta kérdezni Tristan, de már nem kellett. Egész lovascsapat bukkant elő azon a ponton, amerre Ulrich mutatott. Mozgásuk és tempójuk alapján nyoma sem látszott ellenséges szándéknak, de a fém tompa csillogása fegyveresekre utalt, ami mégiscsak óvatosságra adott okot. A lándzsák nyelére erősített lobogókon a szomszéd báróság családi címere látszott. Tizenhat csatlós kíséretében maga a vén von Rheinfelden báró vonult az úton, mellette pedig valaki, akit Tristan nem ismert fel. Az öreget gyakran látta még apja életében, de útitársát nem találta ismerősnek. Kecsesen ülte meg a lovat, tartása gyakorlott lovaglóra utalt. Légies könnyedség áradt felőle, testalkata inkább fiatal fiúra, semmint kardforgató férfira vallott.

– Nesze, fogd! – lendítette át az őzet Ulrich ölébe. – Majd én fogadom őket. Te meg nyargalj haza, mondd meg Giselle-nek, hogy ma este vendégeink lesznek! – vetette oda, és megindult lefelé a domboldalon.

– Na de… Azt sem tudod, mit akarnak.

– Tedd, amit mondtam!

Lefelé menet Tristan elkurjantotta magát, hogy magára terelje a figyelmet, elkerülendő a meglepetést, amit egy hirtelen felbukkanó idegen okozhat. Itt ő volt ugyan az úr, mégsem várhatta el, hogy minden átutazó felismerje benne a Zorn család sarját. Balról a báró mellé ügetett, és felvette annak tempóját. Hangosan ráköszönt; az öregnek azonnal homlokára szaladt a szemöldöke, és hatalmasat bődült.

– Tristan! Csakugyan te lennél az? Az ifjú Tristan von Zorn? – kérdezte. Évek teltek el, mióta utoljára látták egymást. Még valamikor azelőtt, hogy apjának az Outremerben nyoma veszett volna. Azóta a báróval csúnyán elbánt az idő, a súlyából is jócskán leadott.

Tristan félszeg bólintására az öreg von Rheinfelden lelkendezve megcsóválta a fejét, majd a jobbján poroszkáló társa felé fordult. Tristan követte a pillantását. És abban a minutumban elveszett.

A báró mellett egy tüneményes ifjú hölgy lovagolt. Vállig érő szőke haját meg sem próbálta összefogni, hagyta lengeni a tavaszi szellőben. Finom vonalú arcán gyermeki ártatlanság tükröződött, ahogy kíváncsian méregette a hozzájuk csatlakozott jövevényt. Ruhája férfiruha volt, néhol átszabva, hogy ne rejtse el viselőjének minden nőiességét. Egész lényét valami fenséges, megfoghatatlan báj lengte körül, amit a fiúnak évek múltával sem sikerült szavakba öntenie.

Alighanem tátva maradhatott a szája, mert ez a ragyogó teremtés, aki inkább lány volt még, semmint nő, kezét saját álla alá emelve, mosolyogva mutatta, illendő lenne becsuknia végre. Zavarában Tristan a feje búbjáig elvörösödött, de még mindig nem jutott szóhoz, noha végre összezárta ajkait. Csak nézte ezt az angyali jelenést, és közben ezernyi gondolat cikázott a fejében. Vajon mi késztette rá, hogy haját ilyen szemérmetlen módon szabadjára engedve viselje, ráadásul ilyen rövidre vágva? Azok a nők, akiket Tristan ismert, mind hosszúra növesztették, és az illemnek megfelelően kontyba csavarták a hajukat. És most itt van ez a lány, aki fittyet hányva minden szokásnak és hóbortnak, félhosszúra vágott hajjal, férfiruhában lovagol a katonák közt! Az igazat megvallva, még neki magának is hosszabb volt a hullámos, világosbarna lobonca, mint ezé a nőé.

Enyhén buggyos bőrnadrágja sejteni engedte combjának vonalát, zekéje alatt ott domborodtak formás kis mellei. Semmi hivalkodó nem volt a ruháján; ha nem lett volna önmagában ilyen nőies jelenség, viselete alapján első pillantásra bárki férfinak nézte volna. De nő volt. Méghozzá micsoda nő! Tristan életében nem látott még hozzá foghatót. Nem csoda hát, ha oly légiesnek tűntél az előbb, kicsi tündér. És én még férfinak hittelek! A mesék gyönyörű hercegnői jutottak eszébe, akik csipkés ruháikban, fátyollal az arcuk előtt várták megmentőiket, akik ezernyi veszéllyel dacolva, a sárkányt legyőzve rohantak kiszabadítani őket. Ezt a lányt viszont nem kellett kiszabadítani. Erősnek és magabiztosnak tűnt, oldaláról vékony pengéjű kard csüngött alá, Tristan még csak hasonlóval sem találkozott eddig. Valószínűleg használni is tudná, ha úgy hozná a szükség.

– Valami baj van, öcsém? – törte meg a kínos csendet az öreg. – Úgy ülsz ott, mint akinek torkába csúszott a nyelve. Egészen elvörösödtél. Talán elfelejtettél levegőt venni, vagy mi a szösz? – Azzal felé nyúlt, és egy hatalmas tenyeressel hátba vágta a fiút. Szikkadt testében több erő volt, mint az külsejéből megítélhető lett volna.

Ez volt az a pont, amikor Tristan egy pislogással kiűzte szeméből a káprázatot és visszatért a valóságba, bár szívesebben maradt volna még ábrándjai között.

– Uram! – kezdte száraz szájjal, és meg kellett nyalnia az ajkát, hogy folytatni tudja a beszédet. – Ki ez az ifjú hölgy a társaságodban, aki jelenlétével emeli fényét e harcias kompániának?

– Ejnye, Tristan! Ezt a kérdést magad sem gondolhatod komolyan! Vajh ki lenne? Susanne az, a saját tulajdon leányom! – kuncogott a báró. – Tényleg azt akarod mondani, hogy nem ismered meg?

Tristan meglepetésében úgy rászorított a combjával Sleipnir oldalára, hogy a ló gyorsabb ügetésre váltott, s csak a kantárszíj rántásával sikerült visszafognia. Tekintetét ismét a lányra emelte, aki szeme sarkából most is őt fürkészte, bájos kis mosolygödrökkel ajka szélein. Meg sem próbálta leplezni érdeklődését a fiú iránt, és inkább kacérság, mintsem szemérmesség tükröződött arcán, ahogyan – akárcsak tette azt az imént ő is vele – végigmérte a mellettük poroszkáló birtokurat.

Susanne?!

– A kicsi Susanne? – suttogta, inkább magának, mintsem a többiekhez intézve a kérdést. Susanne, aki egyszer egy fa tetejéről megdobálta almával és csak nevetett rajta, amikor letört alatta az ág, mert megpróbált utána mászni, hogy ellássa a baját? Susanne, aki állandóan csupa seb és sár volt, mert mindig a fiúkkal akart játszani? – De hiszen ő… Ő nem lehet, hiszen gyerek még…

– Persze, gyerek volt még, amikor te magad is kölyök voltál, fiam. Azt hitted, egy leány gyermek marad, míg te felnőtt férfivá érsz? – kacagott a báró rekedtes hangján, most már egyre erőteljesebben. Leánya is megeresztett egy kisebb mosolyt.

– Mondd, Tristan, mi hír felétek? Régen hallottam apád felől, hogy van a vén kujon? – váltott témát a báró. Kérdő tekintetén látszott, hogy lezárta magában a mókát, és a kérdést komolyan veszi. Hangjának színe szintén erre utalt, így Tristan is megpróbált elszakadni a lány körül kavargó gondolataitól.

– Meghalt.

A kijelentést csend követte. Folytatták az utat, miközben mindenki a saját gondolataiba merülve bámult maga elé. Susanne volt az egyetlen, aki nem komorodott el. Kíváncsian fürkészte a tájat, és láthatóan bántotta a hirtelen megszakadt beszélgetés. Éppen szóra nyitotta volna száját, mikor apja megelőzte.

– Hogyan történt a dolog?

– Az Outremerben.

– Mit keresett odaát?

– Be akarta járni a Szentföldet. Azt mondta, ez minden vágya a halála előtt. Éppen Markab várában vendégeskedett az ispotályos lovagoknál, amikor a szaracénok ostromgyűrűbe vonták az erődöt. A helyőrség engedélyt kapott a szultántól a békés elvonulásra, de amikor a menekültek Tortoszába értek, apám nem volt közöttük. Senki sem hallott róla. Évek teltek már el azóta.

– Ilyen régen nem jártunk volna már erre? – Való igaz, én sem dugtam ki az orromat a birtokról mostanság. Jean de Montfort, a templomos praeceptor hozta meg a hírt, amikor visszatért az Outremerből. De ő sem tudott közelebbit. Még azt sem tudom, hogy el lett-e temetve az apám! – Tristant megrohanták az emlékek, most először nem gondolt a mellettük lovagló lányra. – Ha nem lenne itt a föld, ha lenne kire bíznom a birtokot, útra kelnék, és felkutatnám! De kire hagyhatnám?

– Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy az ikertestvéred sincsen már közöttünk? – ámult el a báró. – Gottfrieddel is történt volna valami? Talán éppen atyáddal volt a Szentföldön?

Tristan a fejét rázta, mosoly szaladt szét arcán a képtelen gondolatra. Öccse és a háború! Tényleg ilyen régen találkozott volna már a két család? Egymás mellett vannak birtokaik, és mégsem tudnak a másikról semmit. Nem volt egyik sem a másik hűbérese, az emlékeken kívül semmi nem fűzte őket egymáshoz.

– Gottfried szerzetesnek állt. Még apánk halálhíre előtt a Magyar Királyságba ment. Addig sem sok levél jött felőle, azóta pedig végképp semmi – sóhajtott.

Újra Susanne felé vetett egy félszeg pillantást, és döbbenten látta, hogy a lány most is őt nézi leplezetlenül. Nem rebbent tovább a pillantása azután sem, hogy a fiú rajtakapta, hanem tovább nézte őt kitartóan, csillogó, barna szemekkel, s közben halványan mosolygott. Tristannal meglódult a világ. Félszeg parasztlányokhoz és kisnemesi hölgyekhez szokott, számára új volt ez a viselkedés. Zavartan fordította el tekintetét a lányról, de továbbra is magán érezte az átható szempár perzselő tüzét.

Szívverése a fülében dübörgött, úgy tetszett, mindenki hallja körülötte a zaklatott kalapálást. Levegőt is alig kapott, gyengeség uralkodott el végtagjain. Örült, hogy nyeregben ül, és nem saját lábára támaszkodva kell megállnia. Szíve szerint bevágtatott volna az erdőbe, magára hagyva a lányt és az apját. Aztán erőt vett magán, összeszedte bátorságát.

– Báró uram, kedves Susanne! Megtisztelnének, ha hajlékomban töltenék az éjszakát! A vacsora bizonyára elkészült már. Szívesen venném társaságukat asztalomnál – mondta. Amúgy sem volt más választása. A földút egyenesen a várba tartott, és már sehol nem ágazott el.

Az öreg nemesnek megelégedésére szolgált az ajánlat. Nem kérette magát, azonnal elfogadta.

– Az jó lesz, fiam – mondta nagyot köhintve, amiből fuldokló köhögési roham kerekedett. Az egészsége nem volt már a régi, szemmel láthatóan kórság gyötörte, de az a fajta ember volt, aki be nem vallotta volna senki emberfiának. Egy szabadban töltött, hideg éjszaka ilyen állapotban végzetes lehet.

Susanne aggodalmas arccal apjának görcsbe rándult ujjaira helyezte a kezét. A báró eltolta magától, és mély lélegzetet véve kiegyenesedett a nyeregben. Az arca az erősödő szürkületben hamuszínűnek látszott. Csendben lovagolt tovább, a jókedv elmaradt mögötte. Tristan azt figyelte, mikor fordul le aléltan a nyeregből. A lány felé sandított. Már nem lepődött meg azon, hogy ismét csak magán találta a fürkésző tekintetét. De inkább csak a csillogásból sejtette, mintsem látta már az elharapódzó sötétségben.

– És mi visz rá egy bájos úri hölgyet, egy báró leányát, hogy férfimód lovagolva utazzék, ahelyett, hogy kólyában ülve, kényelmesen tenné meg a hosszú utat? – kérdezte, most egyenesen a lányhoz intézve szavait. Susanne csengő nevetése messze szállt a feltámadó hideg, esti szélben.

– Többre becsülöm én a lovat és a nyerget, Tristan! Úgy teszel, mint aki nem ismer már régtől fogva. A lóhoz pedig nem illik kisasszonyi viselet.

– Ezt mondom én is állandóan! – morogta Tristannak az öreg von Rheinfelden, tudomást sem véve leányának szavairól. – De beszélhet is neki az ember! Makacs, akár az anyja volt! – csóválta meg a fejét. – Ez a megátalkodott leány nem hajlandó rangjához méltóan viselkedni és öltözködni. Ki fogja így nőül venni? Nem kell az ilyen senkinek!

Erre a kijelentésre Tristan egy sokatmondó pillantást vetett a lányra, de csak remélte, hogy elérte őt, mivel mostanra az este homályos falat vont közéjük. Tisztában volt vele, hogy számára csak álom marad a benősülés egy bárói családba. Kisnemesi származása vajmi keveset ér a főnemesek szemében. Lehet akármilyen jó viszonyban egymással a két család, ő nem marad más számukra, mint egy bocskoros. Ennek tudatában igencsak meglepték Susanne szavai, reményteli melegséggel töltve el a szívét és lelkét egyaránt.

– Csak akad majd valaki, igaz-e, Tristan?

Nos, igen, akad. Szerelem volt ez a két fiatal között első látásra. Az bizony.

Trux Béla: A templomos lovag
Aba Kiadó, 2012