Darvasi László: Vándorló sírok (részlet)

Posted on 2012. augusztus 26. vasárnap Szerző:

0


Fernando Asahar tökéletes élete

Fernando Asahar talán többre vágyott a szokásosnál, de ő is csak ártatlan volt, akár a többi ember. Jól ismerte a fogdaőrt, volt ideje megszokni a gyűlölködő pillantását, szakálla gubancaiba mormolt káromlásait, a mozdulatot, ahogy a zárkába löki a savanyú rizzsel teli tálat, vagy a poshadt vízzel a kancsót. Kelletlen nyikordulással kinyílt a zárka ajtaja, s az őr homlokának alig látható biccentésével jelezte, a fogolynak indulnia kell. Asahar már állt, igyekezett legyőzni a megindultságát. Nem volt mit magával vinnie, néhány rongy maradt utána, egy rossz lábas, madzagok és kövecskék, melyekkel a sötétben beszélgetett, a papírját már zubbonyának mellrészébe rejtette. A szabály szerint ő haladt elöl, és minden fordulónál addig állt, míg a másik oldalba nem bökte. Érezte a bokájánál elsurranó meleg patkánytesteket, közben jeges víz csöpögött a nyakába. Felfelé tartottak, s mind több lett a fény, mind elmosódottabbak lettek a hangok, a kiáltások és a nyögések. Az egyik meredeken felfelé vágó kanyar után don Dulcefuego szakáll keretezte arca ereszkedett elé, a sápadt arcbőrön, mint gúnyos üdvözlet, csillogott a fény. Asahar megkapaszkodott a sziklafalból kimeredő vaskampóban, s nem lépett fel a következő lépcsőfokra. Nézték egymást, két ismerős, éveket töltöttek el együtt, don Dulcefuego végül bólintott.

Isten hozta, mondta.

Fernando Asahar eltűnődött.

Azt hiszem, csak én jöttem, motyogta végül.

Alig múlt húsz esztendős amikor Fernando Asahart egy dalnokversenyen hátba szúrják. A fellépés előtt egy jóakarója figyelmezteti a veszélyre, de Asahar nem törődik a lázas tekintetű fickóval, a fiatalok könnyedségével hessegeti le a válláról a másik remegő ujjait. Azt a költeményét szavalja, mely egyaránt tette híressé és irigyeltté, s már csak néhány strófa van hátra, amikor finom fájdalmat érez a gerince mellett, majd hirtelen olyan forróság önti el, hogy arra gondol, lángra kapott az arca, és lángolnak a szavak is, melyek elhagyják az ajkait. Asahar végigmondja a verset, megvárja a felcsattanó tapsot, az első bravózó kiáltásokat, aztán zuhan arccal a színpad padlójára, hogy élet és halál között lebegve heteken át két szót ismételgessen, én tettem, én tettem, én tettem. Fernando Asahar a költeményéből idéz, ezeket a szavakat mondta ki éppen, amikor a húsába hatolt a tőr fémje.

Miután felgyógyul, kiköltözik a megüresedett családi birtokra. Nem azért dönt így, mert kiábrándult az udvari talpnyalók intrikáiból, a nagyvilági élet felszínességétől, mert félti az életét, vagy megfogadná az orvosának a tanácsát, miszerint a legyöngült szervezetének friss levegőre van szüksége. Míg az ő életét megtartja a sors cérnaszála, addig a szülei és testvérbátyja valóban áldozatul esnek egy gyors lefolyású, az uradalom környéket sújtó pestisjárványának. Különös módon mindössze a Tajo mentén néptelenedik el néhány falu és udvarház. Úgy ér véget a járvány, ahogy elkezdődik, gyorsan és váratlanul, s amiképpen előzményei nincsenek, a néhány tucat sírhantot leszámítva a következményei is csekélyek. A fiatalember úgy tér vissza a családi birtokra, mint aki új életet akar kezdeni. A megmaradt szolgálók mellé újakat fogad, csak a legsatnyábbakat küldi el, és minden harmadik, a birtok rendbe tételét és felvirágoztatását célzó kezdeményezést elfogad. Nem fenyít. Neheztelését mindössze bosszús fejcsóválás jelzi. A fiatal gazdát, akiről a környéken mindenki tudja, hogy híres dalnok, csakhamar megkedvelik az emberei. Bár ha beszélnek róla, ha dicsérik jellemét, ha elismerő szavakkal méltatják tulajdonságait, legfőképpen türelmét és figyelmességét, soha nem felejtik megjegyezni, hogy Fernando Asahar nem véletlenül olyan ember, amilyen, hiszen a halálból jött vissza.

Don Dulcefuego tapsolt a szolgának. Asahar cseppet sem csodálkozott, hogy rozmaringos báránycomb és zöldséggel teli tál került eléje, az eltelt évek megtanították arra, hogy amit a teste kap, azonnal és a legkisebb kétely nélkül fogadja el. Az öregember habzsolt, az étket az arcával védve úgy pislogott fel a tálból, mint a kutyák. Csokoládét és gyümölcsöt is kapott, s egy olyan kalácsot, melynek puha, fehér húsában sűrűn feketélltek a mazsolaszemek, akárha a börtönben eltelt éveket számolták volna. A vacsora végére egy palack édes malagai bor is előkerült, don Dulcefuego, aki eddig rezzenéstelen arccal bámulta, hogyan fal a másik, magának is töltött. Bíborszínű ánizzsal fejezték be, és Asahar szédülve gondolt arra, jó lenne visszamenni a zárkába, végigdőlni a nyomorúságos fekhelyén, és már soha nem ébredni fel. Don Dulcefuego ekkor könnyű böffentést elnyomva felemelkedett, a fiókos szekrényéből előhúzott egy jókora paksamétát, és könnyedén az asztalra dobta. Az egyik papírlap sarka belelógott Asahar táljába. Zsírosan fénylett a kézirat oldala, mintha édes mocsár felé araszoltak volna a rajta feketéllő sorok. Don Dulcefuego aranygyűrűs mutató ujja hegyével megérintette az egyik lapocskát, olvassa csak, biztatta halkan a másikat, azóta írták őket, amióta nálam vendégeskedik.

Darvasi László

Fernando Asahar tétován nyúlt a papírok után, mintha egy utolsó cselfogástól tartott volna. A lapok fájdalmasan zizzentek fel a sebes ujjak érintésétől. Az öregember félhangosan silabizált, verseket olvasott, ezer színben lángoló, szenvedélyes és boldogtalan, vágyakozó és megnyugvó sorokat. Asahar mind közelebb és közelebb hajolt, s hunyorogva törölgette a homlokán gyöngyöző izzadságcseppeket.

Gyönyörű versek, emelte föl a tekintetét, gyönyörűek, ismételte.

Ahogy Fernando Asahar kilép a fogház hatalmas fakapuján, még visszanéz don Dulcefuego érzéki arcába, mely mintha percet sem öregedett volna az eltelt évek alatt. Tűnődő, szórakozott tekintet búcsúzik tőle. Asahar tesz néhány lépést, és megtorpan.

Egyszeriben pontosan látja az életét gyökeresen felforgató napot, mint egy álomban, ott ragyog előtte minden, érzi a birtok felett izzó nap melegét, a kertjének illatait, a rózsakert felől lengő illatot, a frissen megforgatott föld szagát, és látja az asztalán heverő kéziratát is, melyen megírta a szolgája szerencséjét, megírta, kimondta, kihirdette, mindegy. Amióta megtudta, hogy szabadul, először érez bizonytalanságot. Miért engedik váratlanul, különösebb ok nélkül szabadon, nem közölték vele. Ő meg nem kérdezte, mert már évek óta nem kérdezett emberi szóval. Arra gondolt, talán jobb lett volna elveszni don Dulcefuego börtönében, mint ahogy erre számtalan esély kínálkozott. Ám Fernando Asahar túlélte a vallatásokat, a tűzpróbákat, túlélte a hasmenéssel és őrjítő viszketéssel együtt járó hideglelést, túlélte az idegeivel való borzasztó szórakozást, amikor szabadulást vagy kivégzést játszottak el vele, túlélte a heteken át tartó némaságot, amikor a patkányok neszezésén és a vízcseppek koppanásán kívül egyebet nem hallott, és túlélte a bezártság legfőbb gyötrelmét is, a gondolatokba fészkelő mélységes reménytelenséget.

Éles csikordulással zárul a börtönkapu, s ő megrezzenve riadt fel. Ujjai kitapogatták a papírlapját, mielőtt továbbindult volna. Asahar lassan lépdelt Manuella fényesre kopott utcakövein. Nem nézett a járókelők arcába, nem keresett ismerőst, nem bámulta az újonnan emelt épületek pompáját, a szenvedélyesen fantáziáló stukkókat, a kőkorlátokon táncoló szörnyeket és a lópofájú ördögfattyakat, a márványos boltíveket és a hangulatos árkádokat, nem állt meg a Szentek terén, hol, a rothadó zöldséghalmok, a rőzsekupacok és a tér közepét borító, ázott pernye tanúsága szerint éppúgy tartottak heti nagypiacot, mint nyilvános kivégzést. A férfi nem emelt a homlokán, hogy lássa a manuellai székesegyház égbetörő tornyát, csak a tér sarkán csörgedező kőkútnál torpant meg, hol egy vigyorgó ördögpofa tátott szájából víz csobogott alá. Asahar ivott, nehézkesen megmosta az arcát és a tarkóját.

Azon a napon Asahar az udvarházának legnagyobb fája alatt ír, a lenyűgöző lombozatú, legalább kétszáz esztendős tölgy jótékony árnyékkal óvja íróasztalát, és faragott székét. Könnyű vörösbor, sajt és szárított gyümölcs is akad a keze ügyében. Alig teszi ki az utolsó szó után a pontot, amikor kiáltás harsan. Szolgája térdel a granadai rózsabokrok ágyásában, miközben valami felcsillan a markából. A fickó visszahajol, és vadul kaparni kezdi a frissen megforgatott földet. Majd újra felkiált, s a virághagymás kosarat felrúgva, két tenyerét maga elé tartva rohan a gazdája felé, s még azzal sem törődik, hogy néhány fényességet elszór siettében. A szolga Izabella-kori aranytallérokra lel, mint később kiderül, valóságos vagyonra. Ezek az aranyak vaskosabbak az országot újabban ellepő fémpénzeknél, melyek időlegesen segítenek ugyan az államháztartás gondjain, hosszú távon azonban csak romlást hoznak. Fernando Asahar a szóbeszédre gondol, amely szerint Izabella királynő befalaztatott egy költőt, mert nem értette a verseit. Elmosolyodik. A következő pillanatban a kéziratra esik a tekintete. A papírlapokat finoman remegteti a Manuella felől fújdogáló szél, akárha a halványkék tintával megrajzolt, lendületesen kanyargó, máskor meg visszafogottan hullámzó sorok maguk is megelevenednének.

Asahar története egy nincstelenről szól, egy barna bőrű, esetlen alakról, aki végül azért lesz lélegzetelállítóan gazdag, mert mindenki ki akarja fosztani, ám minden, amit elvesznek, ellopnak, kicsalnak ettől a szerencsétlentől, őt gazdagítja végül.

A szolga már Asahar előtt toporog, s ajkait eltátva liheg. Sötét bőrű, esetlen ember, megalázkodó tekintete mindig a másik ágyéka körül kering. Asahar nem emlékszik, hogy egyszer is a szemébe nézett volna, pedig soha nem feddte meg. Primitív ábrázata van a szolgának, állkapcsa előreugrik, s a felső ajkát valósággal benyeli a szája. Széles homlokán diót lehet törni, s bír az egyszerű teremtmények ama sajátosságával is, amely az elpusztíthatatlanság gondolatát keltheti a szemlélőben. Mintha nem érhetne hozzá aljas ártalom, gyalázat, megaláztatás. Asahar tud róla néhány dolgot, de fogalma sincs, honnan tudja. Az apja valami csavargó arab, az anyja kasztíliai szajha, aki egy pöcegödör mellé pottyantotta a porontyát, hogy aztán ferencesek találjanak a kicsire, akinek felserdülvén az első dolga, hogy kereket oldjon a túlságosan aszkétikus környezetből. Nyilván csalni és lopni kényszerül, míg eljut az udvarházig, az is könnyen előfordulhat, hogy itt húzza meg magát az utána szaglálók elől, de Asahart ez nem érdekli. Esténként néha énekel, s ha hallgatósága akad, a fickó zavaros történetbe kezd az anyjáról, az elhagyott ferencesek lelketlenségéről, ám ezeknek az elbeszéléseknek aztán soha nem jut a végére.

(A teljes mű az író oldalán olvasható)

Darvasi László: Vándorló sírok
Magvető Kiadó, Budapest, 2012

  • Recenziónk
  • Fülszöveg