Vajda Miklós: Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon (részlet)

Posted on 2012. augusztus 11. szombat Szerző:

0


| Vasnyakkendő |

Valamikor a hatvanas évek közepe táján, egy verőfényes júniusi napon V. I. budapesti lakos, költő, műfordító, polgári foglalkozása szerint kiadói szerkesztő, nős, gyermektelen, ötvenvalahány esztendős, pártonkívüli egyén, egyetlen mozdulattal csaknem forradalmasította a férfidivatot. Magára a mozdulatra pontos ismeretek híján csak következtetni tudunk: alkalmasint dühös, bár elképzelhető, hogy lemondó, esetleg kétségbeesett vállrándítás lehetett. Annyi mindenesetre biztosra vehető, hogy e gesztusban forradalmi szándéknak nem volt nyoma. A tudomásulvétel, a beletörődés, egyben a tehetetlenség mintegy önkéntelen kifejezése volt. Élete során V. I. számos alkalommal kényszerült ilyen mozdulatra. A csaknem-forradalmat azzal okozta, hogy képtelen lévén megkötni a nyakkendőjét, feltehetően hosszas küszködés után a dolgot a végső stádiumban, közvetlenül a cél előtt, föladta. Már csak át kellett volna bújtatnia a nyakkendőt önmagán, azaz a csaknem kész bog vízszintesen körbefutó ágán, majd pedig nyakán szorosabbra húzva helyére igazítani a színes férfidíszt, de ez a művelet teljességgel meghaladta képességeit, s így a bog befejezetlen maradt. Egész küzdelme minden valószínűség szerint tükör előtt zajlott – lehet, hogy a sikertelenségnek éppen ez volt egyik oka –, ám ekkor, képmására pillantva, az a hirtelen elhatározás fogant meg benne, hogy jobb megoldás híján a nyakkendőt úgy hagyja, amint van. Vagyis a maga majdnem-megkötött, laza és kihívó befejezetlenségében, mintegy igazolásként, hogy a szándék megvolt, a kísérlet is, íme, megtörtént, ámde eredményre, sajnos, mint látható, nem vezetett.

Nyakkendőtlen, ki- vagy begombolt, sőt netán kihajtott inggallérral való megjelenés ott, ahová mennie kellett, meg sem fordulhatott a fejében, már csak pusztán az ezekhez társuló igen konkrét és sokatmondó világnézeti, illetve osztálytartalmak okán sem; ezeket nem vállalhatta, és ezért mindig kényesen elhatárolta tőlük magát. Elmondása szerint a vállrándítással egy időben eszébe villant ugyan, hogy annak idején Szabó Dezsőn látott némileg hasonló, kényszer szülte nyakkendőkötési megoldást, de Az elsodort falu szerzőjének halála óta eltelt két évtized, amelyben utóbb a nevét sem igen lehetett leírni (amit, a kettejük tekintélyes világnézeti különbségei ellenére, hogy másról most ne szóljunk, nem helyeselt), garanciát jelentett arra, hogy nem éri majd az epigonizmus, netán a populizmus vádja. Szabó Dezsőnél tudvalévően – mint az számos fényképén látható – a kóros elhízás esete állt fenn, miért is kihízott vatermörder gallérjait nem tudván begombolni (újakra pedig nem telt neki, mint azt a Ludas Mátyás füzetek borítóinak belső oldalán elhelyezett kis mottókban oly világosan megfogalmazta), a jókora hiátust már-már sálnak tekinthető vagy tán valóban sálból kötött nyakkendőinek laza, ökölnél is nagyobb bogával igyekezett kitölteni és eltakarni. (Lásd pl.: A magyar irodalom képeskönyve. Szerk. Keresztury Dezső. Magvető, 1956. 314. old.) Meg kell azonban jegyezni, hogy – a hivatkozott könyv, valamint a Ludas Mátyás füzetek borítóinak hátoldalán látható képeinek tanúsága szerint – Szabó Dezsőnek nem volt a nyakkendővel kötési problémája, mint ahogyan – szemlátomást – ideológiai előítélettel sem viseltetett iránta, amiből arra következtethetünk, hogy e ruhadarab csupán a háború utáni magyar irodalomban jutott máig megőrzött vízválasztói szerepéhez.

A nyakkendő V. I. számára azonban többet jelentett önmagánál, a színeiben viszonylag egyhangú, kétségkívül kozmopolita városi férfiöltözet úgyszólván csak dekoratív szerepet betöltő, ámbár fontos kiegészítőjénél. Ő egészen addig az időpontig következetesen csokornyakkendőt viselt (amelyet alkalmasint feleségei – vagy más hölgyek – kötöttek meg), még a legzordabb sztálini lódenkorszakban is, valószínűleg nem kevés bajt zúdítva ezzel a fejére, bár alighanem túlzás lenne azt feltételezni, hogy az ötvenes évek elején példátlannak mondható bátorsággal, személyes szabadságát, egész egzisztenciáját kockáztatva, pusztán csokornyakkendője védelmében lépett volna ki a pártból.

Vas István, költő (a Vas-nyakkendővel)

A csokornyakkendő, ez aligha vitatható, a férfiúi nyakdísznek – nálunk legalábbis – újabban mintegy fokozott jelentéstartalommal bíró, már-már kihívóan eleganciát és gyakran sok egyebet is sugalló fajtája, vagyis jóval nyakkendőbb az egyszerű – bár, mint jeleztem, nálunk szintén nem jelentés nélküli – nyakkendőnél. Úgy is lehetne mondani, hogy más, magasabb regiszterben, föltűnőbben szólal meg, és horizontális jellegénél fogva inkább megakasztja a tekintetet, mint vertikális elhelyezkedésű és a felsőtest tengelyében lógó társa. V. I. esetében, az adott korszakban például provokatív vizualitással is nyomatékosította viselője, valamint a Magyar Dolgozók Pártja által képviselt kétféle szellemiség antagonisztikus voltát. Ezen a ponton, számos, csupán hipotetikusnak tekinthető, bár tényekkel körülvett állítás után, célszerűnek látszik magának a címben is szereplő, divatforradalmi jelentőségű nyakkendőnek a leírását megkísérelnem. Ehhez ajánlatos, ha az olvasó is, akár most én, elővesz egy – lehetőleg élénk színű, széles – nyakkendőt. A megkötés során (keskeny szár rövidre fogva bal kézben, hosszabbra eresztett széles szár a jobban) viszonylag könnyűszerrel eljuthatunk addig a pontig, ahol V. I. annak idején föladta: a bal szárat egy helyben tartva, jobbról balra lágyan alája, köréje fordítjuk a jobbat, vigyázva persze, nehogy a művelet közben a bal szár elcsavarodjon, valamint két karunk egymásba gabalyodjon. A bal szárat váltott kézzel az egész művelet során tartanunk kell, mert, különösen a jobb szárnak második köréje tekerése alkalmával, könnyen hajlamos elfordulni, illetve hosszában meggyűrődni, ami aztán a csomó nemkívánatos torzulását vagy Szabó Dezső-i hipertrófiáját eredményezheti. A második körültekerés végeztével a jobb (szélesebbik) szárat (a bal szárat még mindig bal kézben tartva!) hátulról-alulról a létrejött csomókezdemény fölött átbújtatjuk – idáig jutott el munkája során V. I. –, majd pedig – most már a bal szárat elengedve – mindkét kezünk igénybevételével lazán átdugjuk, és lehúzzuk a csomókezdemény horizontális elhelyezkedésű pántja mögött, majd a csomót a jobb szár lefelé húzásával a kívánt méretre csökkentve, a bal szárat jobb kezünkkel ismételten meghúzva, a csomót bal kézzel fölfelé végleges helyére, a gallér szárainak fordított V alakú elágazásába toljuk és eligazítjuk. (Köszönöm a segítséget, leteheted, olvasó, ha még mindig velem vagy.)

Amint látható, a művelet, még ilyen, erősen egyszerűsített leírásban is, eléggé bonyolult, és számos olyan pontja van, ahol a kézügyességgel nem különösebben megáldott férfiú, mint amilyennek V. I.-t is tarthatjuk, hibázhat, főként tükör igénybevétele esetén. Ami mármost a V. I. által sztoikus vállrándítással véglegesnek deklarált állapotot illeti – mely aztán idővel emblematikus tulajdona lett, ugyanis valahányszor nyakkendőt viselt, attól kezdve mindig idáig kötötte meg –, az meghökkentő, sőt, mondhatni, lenyűgöző látványt nyújtott. A pillanatot, melyben e tünemény debütált, sohasem felejtem el.

Egy júniusi délután történt, a brit nagykövet rezidenciájának legendásan zöld gyepén, az uralkodó születésnapja alkalmából rendezett nagyszabású fogadáson, ahol, mint mindig, megjelent kulturális életünk apraja-nagyja is. V. I.-t és tűzpiros nyakkendőjét hatalmas gyűrű övezte, tisztelők, barátok, érdeklődő diplomaták, akiket a látvány úgy vonzott oda, és nem eresztett, mint bogarakat a lámpafény. A nyakkendő tündökölt a begombolatlan sötét zakó szárnyai között. Mint holmi egyre szélesedő tűzfolyam tört elő közvetlenül a gége alól, s a megszokott, karcsúsító keresztkötés ritmust szabó horizontális vonala nélkül, tagolatlanul hömpölygött alá, hogy aztán a már akkoriban is tekintélyesnek mondható és enyhén aszimmetrikus hason szétterülve, tompa nyílhegy formájú végződésével némán a nadrág sliccére mutasson. Talán túlzás havas csúcsról aláömlő izzó lávafolyamhoz hasonlítani, de a fehér ing s a jó évtizednyivel későbbi széles nyakkendőket már ekkor sejtető, szinte skapuláré-szerűen széles csík kontrasztja efféle képzettársítást is kelthetett a körülállókban. Nem csodálkoznék, ha a későbbi kutatás a londoni Foreign Office irattárában is nyomára akadna a jelenség esetleges kódolt politikai tartalmát firtató budapesti keltezésű diplomáciai jelentésekben, mikor majd, a kötelező harminc esztendő múltán, föloldják a zárlatot.

Vajda Miklós: Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon
Magvető Könyvkiadó, 2012.