Beleélő emlékezet | Vajda Miklós: Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon

Posted on 2012. augusztus 11. szombat Szerző:

0


Írta: H. Ferch Gabriella

Erős érzelmi töltésű, személyes önéletrajzi elemek és iróniával, elnéző szeretettel, bölcs derűvel átszőtt, szubjektív írások keverednek a kötetben – igen jó arányérzékkel egybeszerkesztve. Az írások különböző korokban születtek. A híres szereplők értékét nem csorbítja az őszinte, sokszor groteszk, az emberi gyöngeségeket is lemeztelenítően bemutató ábrázolásmód.

Ettől még önportréja sem mentes. Valljuk be, nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki nyilvánosságra hozza megszégyenülése történetét. A szerző az oxfordi Ady-konferencia után még Londonban maradt, hogy részt vegyen a brit kultúrattasé ünnepi vacsoráján. Aznap délután magyar barátai viszont ebédre hívták egy ódon fogadóba, ahol igen tekintélyes méretű korsóban mérik a sört… A további részletek a küzdelemről számolnak be egy nadrágmélyen rejtőző záróizommal, a történet végső kimenetelét a Londoni horror című írásból tudjuk meg.

Feltétel nélküli szeretet és rajongás csak egyetlen hősének szól, keresztanyjának, Bajor Gizinek. Az ifjú Vajda Miklós életének azt a kulcsszereplőjét idézi fel, aki számára a Nő, az Asszony, a szerelem örök mértéke, „élete legnagyobb emberi élménye”. Rabul ejti a színésznő ösztönössége, rendkívüli utánzóképessége, önzetlensége. Nemcsak művészi tehetsége nyűgözte le, hanem legendás emberi helytállása is. A háború alatt villájában otthont adott a menekülteknek. A kiskamasz Vajda Miklóst ő maga menekíti ki édesanyjával együtt a nyilasok fogságából. Aztán néhány évvel később – Vajda életének meghatározó élményeként – együtt fedezik fel Olaszországot, nem a múzeumok csöndjét, hanem a kiskocsmák, a hangulatos utcák világát, a magánházak, udvarok ellesett intim pillanatait. A művész – kiapadhatatlan, adakozó szeretetével, jótékonyságával – mintha a magány és a kegyetlen világ ellen szőne védőhálót maga köré. Az író emlékei tükörcserepeiben önmagát is láttatja, bevallva, hogy a színésznő értelmetlen halálát még koporsójánál állva sem tudja elfogadni. „Egyszeri és csodálatos, nagy emberi teljesség lakott benne – írja róla –, amelynek folyvást áradnia kellett az emberek felé.” Az Ember és tünemény című emlékezés először 1956-ban jelent meg. Szerzője akkor 25 éves volt, ez az írás cáfolta először azt a korabeli tévhitet, hogy a nagy művésznő öngyilkos lett.

A kötet címét adó portré (Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon) egy magyar költődelegáció nagy-britanniai felolvasóúton megesett kalandjait meséli el. Középpontjában Pilinszky János áll, akit a Sohóban kiraboltak. Ezt az éjszakai kalandot a költő önérzetét ért sérelemként fogja fel, és mélyen átélt tragédiává növeszti. A „depresszió üvegharangja” alól előretörő elementáris szeretetigény, a mámorító siker utáni vágyakozás, melyet rögtön sértettség és önbüntetés követ, előrevetíti a hiperérzékeny költő korai tragédiáját.

Vajda Miklós

A Vas Istvánról rajzolt arckép (A vasnyakkendő) üdítő hangulata kissé talán el is üt a kötet mélyebbre ásó anekdotikus írásaitól. A nyakkendő, mint afféle kispolgári csökevény, vagy a kozmopolita városi férfiöltözet ismérve, nagy jelentőségű az irodalmi életben is. Vajda megtanítja nyakkendőt kötni az olvasót is, majd felteszi a költői kérdést: Hol volt Szántó Piroska, amikor az ominózus nyakkendőkötési kísérlet kudarcba fulladt? S miért adta fel Vas István a korábban viselt csokornyakkendőt a részletesen leírt hibridre?

„V.I.-t és tűzpiros nyakkendőjét hatalmas gyűrű övezte, tisztelők, barátok, érdeklődő diplomaták, akiket a látvány úgy vonzott oda, és nem eresztett, mint bogarat a lámpafény. A nyakkendő tündökölt a begombolatlan zakó sötét szárnyai között. Mint holmi egyre szélesedő tűzfolyam tört elő közvetlenül a gége alól, s a megszokott, karcsúsító keresztkötés ritmust szabó horizontális vonala nélkül, tagolatlanul hömpölygött alá, hogy aztán a már akkoriban is tekintélyesnek mondható és enyhén aszimmetrikus hason szétterülve, tompa nyílhegy formájú végződésével némán a nadrág sliccére mutasson.”

Vajda egy – korábban íródott – nekrológgal állít emléket egyik hajdani, ciszter gimnáziumbeli osztálytársnak, akivel a kamaszkor érzelmi és intellektuális kalandjai kovácsolták szorosan össze. Egy gimnáziumi diákelőadáson – melyen Bajor Gizi is jelen volt –, egy gátlásos, zártan artikuláló, „úgyszólván beszédhibás kamasz” kínlódva, a közönségnek háttal adta elő jelentéktelen szerepét. A színésznő mégis meglátja benne az ébredő talentumot. A diákot Latinovits Zoltánnak hívták. (Aki az életével játszott)

Abody Béla

A kötet talán legfigyelemreméltóbb portréja Abody Béláról szól, a szintén ciszter gimnazista osztálytársról, aki a szerzőnek utóbb egyetemi évfolyamtársa is lett. Arról a kimagaslóan tehetséges Abodyról, aki volt segédmunkás, író, műfordító, színigazgató, zenekritikus és a hetvenes évek közkedvelt humoristája. Ez a szeretettel és fájdalommal lefestett „Vén Víziló” szokatlan humorával, állandó, kielégíthetetlen szereplésvágyával, szellemi érettségével komoly népszerűséget vívott ki osztálytársai körében. Naponta együtt lógtak a Móricz Zsigmond körtéri hirdetőoszlop körül, mely a kor – és a kerület – bandázóhelye, találkahelye, szellemi pezsgőfürdője: nagy vitatkozások, polgárpukkasztó heccek helyszíne. Kiapadhatatlan kultúraéhség, a közös csínyek, cserkésztábori élmények, az amatőr színjátszás és zenélés kötötte őket össze. Béla mulatságos, eredeti figura, előnytelen külsejét önérzetes iróniával kezelő, szabálytalan életvezetéséből, linkségéből erényt kovácsoló ember, aki rájátszik fogyatékosságaira.

Szívszorító látni, hogy az ígéretes tehetség a folytonos adósságok, hazárdjáték, italozások, magánéleti krízisek csapdájából nem tud szabadulni, a válságot a barátok elhidegülése követi, majd az egzisztenciális és morális ellehetetlenülés.

Abody sokoldalú tehetség volt, aki életét szó szerint aprópénzre váltotta, eltékozolta. Már gimnáziumi éveiben is hódolt kártyaszenvedélyének. Ez később súlyos játékfüggőséghez vezetett. Önmagát taszította általa abba az önpusztító spirálba, melynek 59. életévében bekövetkező halála vetett véget.

Az írásból kitűnik egyrészt a nosztalgia a kamaszkori lét utánozhatatlan könnyűsége, spontaneitása iránt, másrészt az elszigetelődött barát keserűsége, aki látja ifjúkori cimboráját a vesztébe rohanni, de nem tud segíteni. A szerző nem ítélkezik: tárgyilagos szeretet és részvét vezeti a megkésett nekrológ záró sorait: „Még ma is hiányzik. Gyászolom a barátot és az elfuserált zsenit. Nem érdemli meg, de adj neki örök nyugodalmat, Uram.” (Requiem egy elfuserált zseniért)

Vajda Miklós: Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon. Portrék
Magvető, 2012

»Vajda Miklós: Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«