Murakami Haruki: 1Q84 | Ezerkülöncszáznyolcvannégy | Harmadik könyv

Posted on 2012. augusztus 6. hétfő Szerző:

0


1 || Usikava || Ami tudatának távoli peremét rugdossa

– Megkérhetem, hogy ne gyújtson rá, Usikava úr? – szólalt meg az alacsonyabb pasas.

Usikava egy pillanatra az asztal túloldalán helyet foglaló férfi arcára nézett, aztán a tulajdon ujjai között forgatott Seven Starsra pillantott. A cigaretta nem volt meggyújtva.

– Elnézését kérem – tette hozzá a pasas, bár csakis a forma kedvéért.

Usikava arcán tanácstalan kifejezés jelent meg, hogy nahát, ez a valami meg mit keres a kezemben.

– Áá, ezer bocsánat. Valóban nem lenne helyes. Nem, természetesen nem fogok rágyújtani. Észre se veszem, hogy mikor, és csak úgy magától kinyúlik érte a kezem.

A pasas egy centiméternyit mozdított az állán, de a tekintete meg se rezzent. Pillantása mindegyre Usikava szemébe mélyedt. Usikava visszatette a cigarettát a dobozába, a dobozt egy fiókba süllyesztette.

A magasabb pasas, aki lófarokba kötve viselte a haját, a bejáratnál állt és az ajtófélfának támaszkodott, de olyan könnyedén, hogy nem lehetett tudni, hozzáér-e vajon vagy sem, majd úgy vizslatta Usikavát, mint aki egy falra tapadt foltot vesz szemügyre. Rémes egy banda, gondolta magában Usikava. Most találkozott és beszélt harmadszor ezzel a párossal, de találkozhat velük akárhányszor, mindig ugyanúgy nyugtalanítják.

Usikava nem túlságosan tágas irodájában volt egy asztal, az alacsony, kopasz fejű pasas annak a túloldalán foglalt helyet. A beszéd ennek az alaknak a dolga. Lófarok sosem töri meg a hallgatást. Teljesen mozdulatlan, akár a sintó szentélyek bejáratánál elhelyezett, oroszlánra hasonlító kőkutyák. Egyre csak Usikava arcát figyeli.

– Eltelt három hét – mondta Kopasz.

Usikava kezébe vette asztali naptárát, ellenőrzött benne egy feljegyzést, aztán bólintott:

– Való igaz. Ma van pontosan három hete annak, hogy utoljára találkoztunk.

– És ezalatt egyszer sem kaptunk öntől jelentést. Azt hiszem, legutóbb is elmondtam, hogy versenyt futunk az idővel. Mi nem érünk rá, Usikava úr!

– Tisztában vagyok vele – felelte Usikava, a cigaretta helyett egy aranyszínű öngyújtót forgatva ujjai közt. – Nincs időnk szöszmötölni. Érzékelem a helyzet súlyát.

Kopasz várta, hogy mit mond még Usikava. Az folytatta:

– Csakhogy, kérem, a magam részéről nem nagyon szeretném elaprózni a történetet. Nem kedvelem az olyasmit, hogy ebből is egy kicsit, meg abból is egy kicsit. El akarok jutni odáig, hogy nagyjából kibontakozott a teljes kép, összeértek a szálak, és feltárult az igazság. Ha a történet nincs kiforrva, az fölösleges kellemetlenségeket okozhat. Úgy hangzik, mintha csak hajtogatnám itt a magamét, de ez az én módszerem, Onda úr.

Az Ondának hívott kopasz fejű férfi hidegen méregette Usikavát. Hogy nem szimpatikus ennek a pasasnak, azzal Usikava tisztában volt. Ez azonban nem zavarta különösebben. Amennyire vissza tud emlékezni, születése óta soha senkinek nem volt szimpatikus. Mondhatni, számára ez a normális állapot. A szülei és a testvérei se szerették, meg a tanárai és az osztálytársai se. A felesége és a gyerekei se. Ha esetleg jó benyomást tenne valakire, az kissé talán zavarná. de ellenkező esetben semmi probléma.

– Usikava úr, hacsak lehet, mi tiszteletben kívánjuk tartani az ön módszerét. Illetve, azt hiszem, tiszteletben is tartottuk. Eddig. de most más a helyzet. Sajnos nem áll módunkban kivárni, míg az összes tényre fény derül.

– Mondja ön, Onda úr, de azért bizonyára nem várták szép nyugodtan, ölbe tett kézzel a jelentkezésemet! – riposztozott Usikava. – Biztos vagyok benne, hogy az általam tett lépésekkel párhuzamosan azért önök is megpróbálkoztak mindenfélével. Vagy talán nem?

Onda erre nem válaszolt. Ajka továbbra is vízszintes vonalba záródott. Arcvonásai se rezdültek. Usikava mégis bizonyosan tudta, hogy megjegyzése célba talált. Az elmúlt három hétben ezek az emberek szervezetük teljes mozgósítása mellett, az övétől eltérő utakon egy bizonyos nő nyomát kutatták. Csakhogy nem jutottak semmi kézzelfogható eredményre. Éppen ezért fáradt el ide megint ez a rémes kettős.

– Azt mondják, a kígyó útját a másik kígyó ismeri – mondta Usikava két tenyerét kitárva, mint aki valami mulatságos titkot árul el. – Minek is takargatnám: én vagyok az a másik kígyó.

Mint látják, a külsőm nem éppen előnyös, de az orrom az nagyon jó. Egy halvány kis szagot is képes vagyok követni, egyre mélyebbre és mélyebbre. Csakhogy mivel eredetileg kígyó vagyok, csakis a saját módszerem, a saját ritmusom szerint tudok dolgozni. Tisztában vagyok vele, hogy az idő fontos, mégis várjanak még egy kicsit! Ha nincsenek türelemmel, előfordulhat, hogy nemcsak kamatot nem kapnak, de a befektetés is elvész. Onda kitartóan figyelte, amint Usikava ujjai között egyre forog az öngyújtó. Aztán felnézett:

– Elmondaná, ha csak részleteiben is, amit eddig megtudott? Az ön helyzetét is megértem, csakhogy ha nem viszünk haza valami kis konkrét eredményt, azt a vezetőség nem fogja elfogadni. És mi se tudnánk hogy védekezni. Meg aztán, Usikava úr, azt hiszem, éppenséggel az ön helyzete se megnyugtató. Usikava arra gondolt, hogy szóval ezeket a pofákat is szorongatják. Elismerték kettejük kiemelkedő jártasságát a harcművészetekben, és megtették őket a Vezér testőreinek. Ennek ellenére a Vezért az orruk előtt gyilkolták meg. Illetve, arra nincs közvetlen bizonyíték, hogy meggyilkolták. A szektához tartozó néhány orvos megvizsgálta a holttestet, de sehol sem találtak rajta külsérelmi nyomot. Ám a szekta egészségügyi létesítményeiben csupán egyszerű műszerek vannak. Meg az időnek se voltak bővében. Lehet, hogy ha egy szakorvos végzi el a vizsgálatot teljes alapossággal, igazságügyi boncolás keretében, mégis talált volna valamit. de most már késő. A holttestet már eltüntették a szektán belül, teljes titokban.

Akárhogy is, azért, mert nem tudták a Vezért megvédeni, ennek a két fickónak a helyzete nagyon kényessé vált. Most az a feladat jutott nekik, hogy jussanak az eltűnt nő nyomára. Parancsba kapták, hogy kerítsék elő, akkor is, ha minden fűszál mögé be kell nézniük. Csakhogy valódi fogódzót még nem sikerült találniuk. őrző-védő meg testőri feladatok terén meglehetősen jól képzettek, de olyan módszereknek nincsenek birtokában, melyek segítségével fel tudnának kutatni valakit, aki megpróbált eltűnni.

– Rendben van – szólalt meg Usikava. – Megosztok önökkel néhány tényt azok közül, melyekre eddig fény derült. Mindent nem, de részleteket el tudok árulni.

Onda kicsit összehúzta a szemét. Aztán bólintott:

– Jó lesz. A mi birtokunkban is van néhány információ. Lehet, hogy ezeket már ön is ismeri, lehet, hogy még nem. Osszuk meg egymással az ismereteinket!

Usikava letette az öngyújtót, és összekulcsolta kezét az asztalon:

– Önök az Aomame nevű fiatal nőt berendelték a Hotel Okura egy lakosztályába, ő pedig izomlazító kezelést végzett a Vezéren. Ez szeptember elején történt, aznap este, amikor Tokió központi részén az a nagy felhőszakadás volt. A nő távozott, miután egy különszobában nagyjából egy órán át kezelte a Vezért, aki a kezelés végeztével elaludt. Jó két órán át hagyják aludni, ugyanabban a testhelyzetben, ezt mondta a nő. Önök úgy tettek, ahogy meghagyta. Csakhogy a Vezér nem aludt. Akkor már halott volt. Külsérelmi nyomot nem találtak rajta, talán szívinfarktus lehetett. Ám közvetlenül ezután a nő eltűnt. A lakását már korábban fölszámolta, ott minden kong az ürességtől. A sportklubba előző nap megérkezett a felmondása. Az egész előre el volt tervezve. Ebben az esetben viszont ez már nem egyszerű baleset. Muszáj azt gondolnunk, hogy ez az Aomame előre eltervelten meggyilkolta a Vezért.

Onda bólintott. Az eddigiekkel kapcsolatban nincs ellenvetése.

– Az önök célja, hogy kiderítsék, mi az igazság. Ennek érdekében pedig mindenképpen el kell kapni ezt a nőt.

– Meg kell tudnunk, hogy valóban az Aomame nevű nő okozta-

e az ő halálát, és ha igen, akkor milyen okok húzódtak meg a háttérben.

Usikava lepillantott az asztal fölött összekulcsolt tulajdon tíz ujjára, úgy, mintha valami szokatlant venne szemügyre. Aztán fölemelte tekintetét, és a másik férfira nézett.

– Önök már leellenőrizték Aomame kisasszony családi viszonyait. Így van, igaz? Az egész család a Tanúk Gyülekezetének buzgó híve. A szülei még mindig aktívan folytatják a térítő tevékenységet. A harmincnégy éves báty az odavarai szektaközpontban dolgozik, nős, két gyereke van. Természetesen a felesége is buzgó hívő. A családból csak ez az Aomame kisasszony hagyta el a Gyülekezetet, „hitehagyott lett”, ahogy ők mondanák, így aztán a családja megszakította vele a kapcsolatot. Már közel húsz évre visszamenően nem találni nyomát, hogy a család kapcsolatot keresett volna vele. Szinte kizárható a lehetőség, hogy ők bújtatnák. Ez a nő tizenegy éves korában saját elhatározásából elvágta a családi kötelékeket, és azóta lényegileg a maga erejéből él. Egy ideig a nagybátyja gondoskodott róla, de mire középiskolába ment, tulajdonképpen önálló volt. Elismerésre méltó. Erős lelkű nő.

Kopasz semmit se szólt. Ez olyan információ lehet, amivel már ő is rendelkezik.

– Lényegileg elképzelhetetlen, hogy a jelenlegi ügyhöz a Tanúk Gyülekezetének valami köze lenne. Totális pacifizmusukról és erőszak-ellenességükről ismertek. Lehetetlen, hogy ők gyülekezetüket mozgósítva a Vezér életére törtek volna. Ezzel egyet tud érteni, nem igaz?

Onda bólintott:

– Az ügyhöz a Tanúk Gyülekezetének nincs köze. Ezzel tisztában vagyunk. A biztonság kedvéért beszéltünk a nő bátyjával. Úgy értem, hogy a lehető legnagyobb biztonság kedvéért. De a férfi semmit nem tudott.

– A lehető legnagyobb biztonság kedvéért tépték le a körmeit? – érdeklődött Usikava.

Onda figyelmen kívül hagyta ezt a kérdést. – Természetesen csak tréfálok. Ízetlen tréfa. Ne vágjon már ilyen félelmetes arcot, na! A lényeg, hogy a báty Aomame kisasszony működéséről se, hollétéről se tudott egyáltalán semmit – mondta Usikava. – Én ízig-vérig pacifista vagyok, nem szoktam durva módszerekhez folyamodni, de ennyit azért én is kiderítettem. Tehát Aomame kisasszonynak se a családjával, se a Tanúk Gyülekezetével nincs semmi kapcsolata. De ettől még, akárhogy is nézzük, ezt nem egymagában követte el. Egyedül ilyen bonyolult manővereket nem lehet kivitelezni. Mindent alaposan kiterveltek, ő pedig meghatározott lépéseket követve, higgadtan cselekedett. Az eltűnése is mesteri. Itt rengeteg segítő kéz és pénz működött közre. Egy Aomame kisasszony mögött rejtőző személy vagy szervezet valamilyen okból kifolyólag erősen kívánta a Vezér halálát. És ennek érdekében minden lehetséges előkészületet megtettek. Ebben a tekintetben is egyezik a véleményünk, ugye?

Onda bólintott:

– Nagyjából. – Azt azonban el se tudom képzelni, hogy miféle szervezetről lehet szó – mondta Usikava. – Nyilván a nő baráti kapcsolatainak is utánanéztek, igaz?

Onda némán bólintott.

– Csakhogy ugyebár, a nőnek nincsenek említésre érdemes baráti kapcsolatai – fejtegette Usikava. – Barátai sincsenek, és nagyon úgy néz ki, hogy szerelme sincsen. A munkahelyén azért persze találkozott emberekkel, de azonkívül senkivel nem tartott fönn magánjellegű kapcsolatot. Én legalábbis nem bukkantam annak nyomára, hogy Aomame kisasszony valakivel közeli kapcsolatot ápolt volna. Vajon miért? Hiszen fiatal, egészséges, nem is csúnya nő.

Miután Usikava ezt elmondta, az ajtónál álldogáló, lófarkas férfira nézett. Az egy ideje egyáltalán nem változtatott se a testtartásán, se az arckifejezésén. Mondjuk eleve nincs arckifejezése. Szóval megváltoztatni se tudja. Vajon van ennek a pasasnak neve? – tűnődött Usikava. Ha nem lenne neki, az se lenne különösebben meglepő.

– Önök ketten az egyedüliek, akik ténylegesen látták ennek az Aomame kisasszonynak az arcát – mondta Usikava. – Mi a véleményük? Észrevettek rajta valami különlegeset? Onda kicsit megrázta a fejét:

– Ahogy mondja, viszonylag vonzó fiatal nő. De nem olyan szépség, aki magára vonzza a tekintetet. Csendes és nyugodt. Úgy vettük észre, hogy a saját szakmai tudásával kapcsolatban meglehetős önbizalommal bír. Ezenkívül azonban semmi olyan nem volt, amire felfigyeltünk. A külseje igen felszínes benyomást tesz. Arcvonásainak részleteit felidézni nehéz. Szinte furcsa, hogy mennyire. Usikava megint az ajtónál álló Lófarokra nézett. Hátha mondani akarna valamit. De nem úgy nézett ki, mint aki szólásra kívánná nyitni a száját.

Murakami Haruki

Murakami Haruki

Usikava Kopaszra nézett:

– Önök természetesen Aomame kisasszony utóbbi néhány hónapban bonyolított telefonhívásainak listáját is megnézték, igaz?

Onda a fejét rázta:

– Nem, ennyire nem mentünk bele.

– Én ajánlanám. Ezzel feltétlenül meg kell próbálkozni – mondta Usikava, az arcán átsuhanó mosollyal. – Az emberek mindenfelé telefonálnak, és mindenfelől hívják őket. A telefon híváslistájának átellenőrzése magától kirajzolja az ember életmódját. Aomame kisasszony esete se kivétel. Magánszemélyek híváslistáját megszerezni nem épp egyszerű, de azért nem lehetetlen. Na látják: a kígyó útját bizony a másik kígyó ismeri. Onda csendben várta a folytatást.

– Nos, Aomame kisasszony híváslistájának átböngészése után fény derült néhány tényre. Egy nőnél ez igen különleges eset, de úgy tűnik, Aomame kisasszony nincs túlságosan oda a telefonos csevegésért. Keveset telefonál, a hívások ideje se túlságosan hosszú. Néha van egy-egy hosszabb beszélgetés, de ezek kivételesek. Szinte mindig a munkahelyével beszélt. Mivel félig szabadúszó volt, magánmunkákat is vállalt. Vagyis a sportklub megkerülésével, privát ügyfelekkel folytatott közvetlen tárgyalás alapján is egyeztetett órákat. Ilyen telefonból is sok van. Ránézésre egyik sem gyanús.

Usikava itt tartott egy kis szünetet, mindenféle szögből megszemlélte az ujjára rakódott nikotin színét, és a cigarettára gondolt. Gondolatban rágyújt, letüdőzi. Aztán kifújja.

– Azonban akadt mindösszesen két kivétel. Az egyik, hogy két alkalommal a rendőrséget hívta. Ám nem a 110-es segélyhívó számot, hanem a Tokiói Rendőr-főkapitányság Sindzsukui Kirendeltségének Közlekedési Osztályát. Onnan is keresték őt néhányszor. Aomame nem vezetett autót, rendőrök meg nem veszik igénybe luxus sportklubok magánóráit. Vagyis valószínűleg magánjellegű ismeretsége volt azon az osztályon. Azt nem tudom, hogy kicsoda. A másik pedig, ami izgat, hogy ettől függetlenül néhányszor hosszú beszélgetést folytatott egy beazonosíthatatlan számmal. Őt keresték erről a számról. Egyszer sem fordult elő, hogy Aomame hívta volna. Ezt a számot sehogy se tudtam lenyomozni. Olyan telefonszámok, melyeket megtrükköznek, hogy az előfizető nevét ne kelljen nyilvánosságra hozni, természetesen léteznek. Az ilyeneket azonban némi erőfeszítés árán le lehet nyomozni. Ennél a számnál viszont, akármennyit foglalkoztam vele, nem tudtam kideríteni a nevet. Keményen el van zárva. Átlagos esetben ilyet képtelenség megcsinálni.

– Vagyis akivel dolgunk van, az nem átlagos dolgokra képes.

– Így van. Egészen biztos, hogy itt profi is közreműködött.

– Egy újabb kígyó – mondta Onda.

Usikava tenyerével végigsimított kopasz, torz fején, és elvigyorodott:

– Igen. Egy újabb kígyó. Ráadásul erős ellenfél.

– De legalább szép apránként kiderült, hogy a nő mögött valószínűleg egy profi működik – felelte Onda.

– Erről van szó. Aomame kisasszonyt valamiféle szervezet támogatja. És ezt a szervezetet nem amatőrök dobták össze a ráérő idejükben.

Onda félig leeresztette a szemhéját, egy darabig a mögül vizslatta Usikavát. Aztán hátrafordult, és összenézett az ajtónál álldogáló Lófarokkal. Az bólintott egy aprót, hogy kifejezze, megértette az elhangzottakat. Onda megint Usikava felé pillantott.

– És akkor? – kérdezte.

– És akkor – mondta Usikava – most én kérdezek. Önök nem gyanakszanak esetleg valakire? Egy csoportra vagy szervezetre, amelyikről feltételezhető, hogy ki akarta irtani az önök Vezérét?

Fordító: Nagy Anita

Murakami Haruki: 1Q84 | Ezerkülöncszáznyolcvannégy | Harmadik könyv

Geopen Könyvkiadó, 2012