Bächer Iván: Hatlábú (sőt több) | (két részlet)

Guggolok a Radnóti utcában, zuhogó esőben, vaksötétben és takarítok magam, magunk, egészen pontosan: a kutya után szorgosan. Öt óra van, sőt annyi se, fél öt múlott kicsivel. Ötórai fekália, gondolom. Csak az a bökkenő, hogy nem délután öt, hanem hajnali.

Guggolok a néptelen utcán, mellettem áll a megszeppent kutya, guggolok, és egy nejlonnal, pár papír zsebkendővel és egy rongy zsebkendővel próbálom enyhíteni a bajt. Amit teljesen hárítani nemigen lehet. Még jó, hogy az eső zuhog, és pár óra múltán elmossa tán, amit kell. A kutyának, szegénynek, hasmenése támadt ugyanis.

Arra riadtam álomból odafenn, hogy nagy a mozgás, jön-megy, kopog a kis lakásban, liheg, sőt fel-felsír valaki.

Hiába múlt el sok-sok év kutyátlanul, a kutyás ösztön azonnal feléled és aktivizálódik abban, aki már volt egyszer kutyás. Olyan ez, mint a nagymama, aki gond nélkül, újult erővel, magabiztosan folytatja ott, ahol abbahagyta negyedszáz évvel elébb.

Pontosan tudtam, mi a gond, és hogyan orvosolható. Kómában magamra erősítettem párat a szerte heverő ruhadarabokból, gyorsan fölszerszámoztam Sziszit, és már hanyatt és homlok rohantunk lefele. Szaporáztuk odalenn is, mindhárman, a kutya, én és az én kutyarohanós emlékeim. De persze hiába. Az iskola kerítésénél a kutya befékezett, és a többit már nem részletezném e helyt.

Mindenesetre, ahogy ott ténykedek odalenn, guggolva, arra gondolok, azt hittem, már túl vagyok, túlestem mindenen. És lám, ez mégis új; hajnali ötkor a Radnóti utcát nem mostam fel soha.

Elsétálunk már a futtatóig, olyan mindegy, a novemberi eső kiverte az álmot belőlünk, nyugodtabban nézegelődök már, csudálom a hajnali Újlipótváros nyugalmát, csendjét, egy-egy troli vijjog el csupán, a Pozsonyi út sarkán békésen szundikálnak a hajléktalanok, még nem rugdosták fel őket a rend őrei. Amúgy egy árva lélek nem sok, annyi sem föllelhető. Visszafelé a Pannóniában jön az első ismerős, Tamás, megy a remízbe Combinót szerelni. Alighanem ő az egyetlen lakos e tájon, aki hatkor kezdi a műszakot.

Mi meg fölmegyünk a kutyával, s ki-ki szépen, hogy mást ne zavarjon, visszadől.

Kutyás lettem, kutyás lettem újra.

Egy kicsit. Mert nem vagyok igazi, komplett, teljes értékű kutyás, de kutyás, kicsit kutyás. Kabátzsebemben mindig zörög néhány nejlonzacskó, az előszoba polcán ott van a kissé nyálas labda, és ijedten kérek elnézést, ha véletlenül rálépek a felmosórongyra.

De a hét nagyobbik részében nem kopog köröm köröttem.

Hétvégi kutyás vagyok, alkalmi ebes, mostohakutyás. Meg mostanság már zalai kutyás is, ha idejövök, kapom a kutyát.

Pesten szombat, vasárnap hordom le a jószágot, aki nem az enyém, nem én vagyok az igazi gazdája, nálam csak láthatáson van.

Nem idegen tőlem ez a beosztás, életem nagy részében gyakoroltam ezt, a mostohaságot, otthonos vagyok ebben, ebben is; általában hozzászoktam a mássághoz, hogy életem nem teljesen szabályos, szokványos, hogy újabb és újabb cezúrák tagolják, hol falun élek, hol városon, hol evvel, hol avval, hol kétlaki vagyok, hol három, hol kocsmás, hol mászkálós, hol meg otthonülő. (No, mondjuk, ebben a listában, azért van konstans elem is.)

Például elvált mostohanagypapa vagyok. És ez se pontos, hisz’ nem voltam törvényes hozzátartozó. Néha nem is tudom, mi voltam, vagyok. Zabipapa.

Nem nyafogok; sokat látok, tapasztalok, élek legalább.

Megtanulom például, hogy azt is lehet szeretni, aki nem a miénk. Kicsit mindent másképp látok, nem teljesen belülről, de nem is kívülről. Srégen.

Amikor a kutya nálam van, akkor minden vele kapcsolatos felelősség az enyém. De a jogaim éppúgy nem teljesek, mint egy gyerek esetében. A mostoha nem szólhat rá a gyerekre, nem rendszabályozhatja, nem verheti kedvére, mint egy édes szülő. Kicsit így van ez a mostohakutyával is.

Múltkor is, jönnek a gyerekek, kérdik, hol a csoki? Ott volt a hokedlin, nem is kevés. A kutya aludt már, vagy úgy csinált. De előtte egyedül volt a lakásban. A csokival. Hát én arról nem tehetek. Én nem nevelhetem a kutyát, nem rendszabályoz­hatom.

Mostohakutyás vagyok, de mégiscsak: kutyás. A kutyásnak pedig másra éles a tekintete, mint a nem kutyásnak.

Egy kellemes kulturális rendezvény után, a büfében egy hátra lettem figyelmes. Egy idősebb női hátra. Egy fekete pulóveres női hátra. Amelyen közepes hosszúságú szőrök fehérlettek finoman, de bőven.

Na, gondoltam, ez is egy kutyás. Nyilván az ő lakása is, a szőnyeg, a fotel, a dívány teli van kutyaszőrrel. De elbizonytalanodtam; mi van, ha macskaszőr. Mert az is lehet, igen, épp olyan hosszú, mintha egy szép fehér macskának lenne a szőre. De hát Sziszinek is ilyesféle szőre van. A fenébe, gondoltam, és megérintettem a hölgy hátát:

– Bocsásson meg, asszonyom, de ön kutyás vagy macskás?

– Hová gondol, uram! Én rókás vagyok.

És méltatlankodva bökött ki a ruhatár felé.

Most, hogy ezt a könyvecskét bevégzem, bevégzem megint, most is itt vagyok, Zalában. Már régóta gubbasztok asztalomnál, gondoltam, ideje nyújtózni egyet, fölállok, azazhogy fölállnék, de valami puhára lépek, gyorsan kapom a lábam, nehogy baja essen a kutyának.

Kétszer nem lehet ugyanabba a kutyába lépni. Ez most másik kutya, nem a Dorisz. De hasonlít rá. És én is hasonlítok rám.

Itt vagyunk kettecskén, a kutyával, aki most, ilyenkor teljes értékűn: kutyám.

Egy perc nem múlik el, hogy a tekintetem ne találkozna az övével. Mindig abban a helyiségben tartózkodik, amelyikben én. (A vizesblokkot leszámítva nincsen sok belőlük: kettő.) Ha fölállok, ő is tápászkodik, ha masírozok a nappaliban föl s alá, jön utánam, mellettem, mint egy kutya. Ha leülök, mellém zuttyan, de előtte nyögve, sóhajtozva megfordul körbe-körbe. Ha kimozdulok, viszem. Sétálunk, labdázunk, ő hatalmasakat futkozik. Dehogy fut, nem is rohan, vágtat, száguld, akár a szél, ko­molyan megrémülök, hogy valami baja esik, lába úgy dobog a kemény földúton, mint egy versenyló patája.

Mikor megjövünk, hörögve liheg, attól félek, kiesik a száján. Lassan megnyugszik, lelohad, elnyúlik, alszik.

Beszélgetünk is néhanap, etetem, vakarom. Az ágyam mellett hál a szőnyegen, velem fekszik, velem kel. Éjjel nem mászkál ki, viszont horkol, harákol, sóhajtozik.

Hiába, lakva ismerszik meg a kutya.

Ha nincs kedvem menni, például hideg van és esik is kicsit, mint most, akkor csak kinyitom a teraszajtót, és ő megsétáltatja magát. Ismeri már a helyi kutya kollégákat, pontosan tudja, melyik ház melyik szegletében lelhető fel kutyatál.

Jó itt Zalában, itt is jó.

Télen lenéztünk a befagyott Balatonhoz, igen élvezte, mert mindent igen élvez, ami tágas, kihívó, hideg és veszélyes. Állt egy kicsit a mólón, majd egyetlen hatalmas szökelléssel rávetette magát a jégre. Igen ám, de az még nem hízott meg kellőn, beszakadt alatta azonnal, és ő állt hasig a fagyos vízben. Láttam már lepődött kutyát, nem is egyszer, de ennyire kifejezőn kutya testtartásán, pofáján a kérdést: „Hát ez mi?”, még nem tanulmányozhattam soha. Sok időm most sem volt, mert mielőtt utána ugrottam volna, ő pillanatok alatt visszafordult, kikászálódott, és már nyargalászott is tovább. Hiába, a fiatal szervezet a megrázkódtatásokon még gyorsan túlteszi magát.

Fiatal kutya még, erős, öregnek itt vagyok én már.

Aztán hazamegyünk. Elköszönünk, ő megy a helyére, a főhelyére, mert három helye van neki, én megyek a második helyemre, vagy az elsőre, mikor hogy. De jövő hétvégén, itt vagy ott, találkozunk megint. És ha megyek, vihetem. Össze vagyunk szokva, nem az enyém ugyan, nem is kell, hogy az enyém legyen, elég, ha néha velem van.

Nem is kevés ez, bár beérném már azzal a kevéssel is. Én vagyok már az öreg, öreg kutya, jó kutya.

Öreg.

Bächer Iván: Hatlábú (sőt több)
Ab Ovo Kiadó, 2012

• Recenziónk
• Fülszöveg