Vetített jelen | Don DeLillo: Cosmopolis

Posted on 2012. július 11. szerda Szerző:

0


Írta: Hegedűs Claudia

Mi van akkor, ha egy nap arra ébredsz, hogy az égvilágon semmi mást nem akarsz, mint hajat vágatni? Ez ugye nem is kérdés. De akkor mi van, ha történetesen hipergazdag New York-i tőzsdecápaként sincs egyéb vágyad? Sima ügy. Nincs más dolgod, mint beülni a méregdrága limódba, és irány a borbély! Igen ám, de akkor mire gondolsz, ha ez egy DeLillo-regény kiindulópontja? Talán arra, hogy Cosmopolisban ez a hajvágás-dolog mégsem olyan egyszerű. Hát, próbáld ki!

Hajvágástól függetlenül, Hollywood nem tegnap kezdte el vetíteni a könyveket. A tengerentúli szakemberek jó szimattal és biztos kézzel nyúlnak az olyan moziba kívánkozó sztorikhoz, mint amilyen a Cosmopolis. DeLillo rövidre vágott regénye – már olvasva is – filmes aranybánya. Adva van egy totál kiégett 28 (!) éves csodabróker, – lehet, hogy ők is korán halnak, mint nálunk a századfordulós mosónők? – aki egy sokadik álmatlan éjszaka után az élet(e) értelmén gondolkodik. (Freudot már kiolvasta, Einstein a következő.) Hősünket minden halálosan untatja, a negyvennyolc szobája, a házi akváriumában úszkáló cápája, a zakatoló gondolatai, a legújabb pénzkockáztató tranzakciója pedig végképp. Éppen ezért, vagy ezek ellenére, Eric Packer úgy érzi ezen a sorsfordító hajnalon, hogy valami valóságosra vágyik. Szimbolikus döntés vagy csak puszta unaloműzés, hogy le akarja vágatni a haját? Kezdetben ez is, az is.

Így tehát, ahogy két bekezdéssel feljebb javasoltuk is neki, beül az extrákkal felszerelt limuzinjába, és ezzel elkezdődik nagyvárosi bolyongása. Ha úgy tetszik, amolyan újvilágbeli Ulyssesként járja be – ezen a soha véget nem érő április napon – New Yorkot. A kaotikus metropolisz bedugult állóforgalmában aznap, mint egy zaftos vasárnapi családi ebéden, minden megtörténik. Ericet az útja során többször feltartóztatják. Az utcai zavargások, a patkánynak öltözött tüntetők, egy férfi a szeme láttára gyújtja fel magát, vagy kedvelt rapsztárjának temetési menete – ezek mind az „Apokalipszis most” hangulatát idézi, de szavamra mondom, ez nem az a mozi, akarom írni, regény.

A Cosmopolisban ugyanis a megélt valós történések folyton összecsúsznak a vetített idővel. Amikor például a tüntetők (nem a patkánynak öltözöttek, hanem anarchista változatok) megtámadják Eric limunzinját, bár kilép közéjük, mégsem tudja megállapítani, mi is történik (vele) pontosan. Csak a golyóálló autója biztonságában, az élő közvetítést nézve válik érthetővé számára az egyidejű pillanat. Vagy inkább még jobban szétesik? Ez is, az is. Végül számos görbe kanyar – valuta- és kockázati elemzés, merthogy egy bróker hajvágás előtt is dolgozik – és még gyorsabb numerák után lélegezhetnek fel a kétkedők, Eric végre eljut apja régi borbélyához is, oda, „ahol szinte áll az idő”. Nyughatatlanságában azonban nem merevíti ki az álló időt, hanem tovább folytatja útját, és a nap végére rátalál a helyre, ahol nem kerülheti el a szembenézést. (De véletlenül sem ilyen pátoszosan, mint ahogyan ez a mondat lecsengett.)

A számos asszociációt idéző és szimbolikus tartalmat hordozó, ugyanakkor helyenként kifejezetten mulatságos DeLillo-regény eszembe juttatott egy múlt századi alapkérdést: lehet-e a verset írni a holokauszt után? Átlépve a mába, a Cosmopolis ezredfordulós felvetése számomra az, hogy 9/11 pusztító árnyékában milyen regényt lehet írni? Azok után, hogy a fél világ (szinte) élő közvetítésben nézte végig a Világkereskedelmi Központ ikertornyainak leomlását, és millióknak égett be az emlékezetébe, az abszurdnak tűnő képsor: a World Trade Centerbe csapódó repülő látványa.

2001. szeptember 11-én elhalkult a globalizált világ, mert nem hittük volna, hogy az irracionális megint valósággá válhat. Azonban az órákban kifogytak alólunk a szavak. A gyászbeszédet azonban nem az írók mondják. Illetve dehogyis nem, mert visszanyerve a hangjukat, és változtatva a korábbi narratíván, immár lecsupaszított mondatokba sűrítik össze a korábban bő kézzel adagolt fiktív életeket. A Cosmopolis szikáran tömör, néhol pedig éppenséggel pajzán-ironikus stílusa formailag is arról mesél, hogy miközben a 21. század még el sem kezdődött, már össze is omlott. Vagyis a holnapunk tegnap ért véget.

Don DeLillo eddigi (legalábbis általam olvasott) regényeiben helyenként karcosan, másutt Proustos hangulatfestéssel beszélte el a kis vagy nagy emberek hétköznapian kivételes történeteit. Munkáiban visszatérő gondolatritmusként van jelen a halálfélelem, illetve annak leküzdése. S közben arra is figyelmeztet, hogy emberemlékezet óta mi mozgatja a világot – a pénz, ergo a hatalom. De mi történik akkor, ha darabjaira hullik a megingathatatlannak hitt világrend, a pénz hatalma?

A Cosmopolis többszörös megállító tábla. Azt a pillanatot feszíti ki, amikor minden egész eltörik, romokban a pénzügyi világ, lépésben halad vagy vegetál az élet, és csak a kutyafuttában lezavart szex valós, vagy még az sem. Azt erősíti, hogy a Monopoly játékéhoz hasonlóan forgatott virtuális pénz éppúgy nem valóságos, mint kiüresedett tartalmú szavaink, mint a telefon vagy a számítógép. Végül, de nem mellékesen felveti azt a nyugtalanító kérdést is, hogy főként akkor mi van, ha már a virtuális tér is csak fikció?

Don DeLillo

Hogyan lehetséges az, hogy ennek ellenére mégsem apokaliptikus vízióként élem meg a könyv valóságát? Talán mert hiszek abban, hogy van menekülési útvonal abból a létezhetetlenségből, amit a világhálós közösségi terek kínálnak, vagy elvesznek. Vagyis bízom abban, hogy a másik fizikai érintése, az evés öröme, a kézbe vehető regény illata és az ironikus humor, a túlélés örök kapaszkodója még nagyon sokáig megmarad.

Merthogy a regény mottója szerint ugyan pénzegység lett a patkány, de azon a bizonyos áprilisi napon a patkány kissé gyengébben zárt az euróval szemben (!).

Don DeLillo Cosmopolisa természetesen mindenkinek tanulságos olvasmány. A politikusok (és/vagy szövegíróik) figyelmét külön felhívom a következő két sorra. „A jövő mindig egésznek, megváltoztathatatlannak látszik. A jövőben mindig magasra nőtt, boldog emberek vagyunk. Ez az oka annak, hogy csalódunk a jövőben. Soha nem képes olyan kellemes hellyé válni, mint amilyennek szánjuk.”

Maradi és alacsony lennék? Erősen remélem.

Don DeLillo: Cosmopolis
Libri Könyvkiadó, 2012