A fiatal Ernest Hemingway
„Azon az éjszakán boldogan kibújtam volna a bőrömből, bele az övébe, mert úgy hittem, ezt jelenti a szerelem. Hisz épp az imént éreztem, hogy egymásba olvadunk, és nincs többé különbség kettőnk között. Házasságom legsúlyosabb tanulsága az volt, hogy felismertem, ez a gondolatmenet hibás. Nem tudtam bejutni Ernest minden zugába, és ő nem is akarta ezt. Szüksége volt rám, hogy biztonságban érezhesse magát, hogy támogassam, igen, pontosan azért, amiért nekem szükségem volt őrá. De az is kedvére volt, ha beletemetkezhetett a munkájába, ahol nem értem el. És onnan akkor tért vissza, amikor kedve tartotta.”
(…)
„– Az biztos, hogy okos nő – jegyeztem meg, és belém hasított a féltékenység növekvő vonzalmuk miatt. Pauline valóban okos nő volt, és úgy tűnt, örömét leli abban, hogy bebizonyítja, intellektuálisan egyenrangú Ernesttel. Lehettem Ernest leglelkesebb szurkolója, az is voltam a chicagói éjszaka óta, amikor átnyújtotta nekem azokat a gyűrött papírlapokat. De én nem voltam kritikus. Nem tudtam elmondani neki, miért jó a munkája, miért fontos az irodalom szempontjából, nem tudtam lefolytatni vele az ősi párbeszédet az írók és a könyvek szerelmesei között.
Pauline képes volt erre, Ernestnek pedig ez tetszett, ahogy várható volt. Úgy tűnt, új energiával telt meg esténként, amikor lejött a földszintre a napi munka után, mert ott volt egy érdekes ember, aki meghallgatta, és akivel lehetett beszélgetni. Mi lehetne ennél izgalmasabb? Én bármilyen őrülten szerettem, bármilyen keményen küzdöttem azért, hogy megértsem és támogassam őt, öt esztendő után nem lehettem számára friss szem, friss mosoly. Nem lehettem új.”
(…)
„Pfife komoly pillantást vetett rá, és maga fizette a számlát, azután sietve elmentek a lakására, a Rue Picot-ra. A húga nem volt otthon, és még lámpát sem gyújtottak, nem tettek úgy, mintha bármi másért jöttek volna fel. Meglepte Pfife hevessége – hiszen buzgó katolikus volt, és úgy hitte, félénk lesz, tele bűntudattal. De a bűntudat csak sokkal később jött. Egyelőre nem volt más jelen, csak Pfife tökéletesen meggyőző és csodás idegensége. Keskeny csípője, hosszú, fehér lába egészen más volt, mint a feleségéé. A melle olyan, mint két kicsi, félbevágott, feszes húsú őszibarack, vadonatúj ország, és ő nagyon boldog volt, hogy vele van, amíg nem gondolt bele, mit is jelent ez.
Amikor hazament a feleségéhez, szörnyű szar alaknak érezte magát, és megesküdött, hogy többé nem történik meg. És amikor megtörtént újra és újra, egyre tervezettebben és szándékoltabban, azon töprengett, hogyan mászhat ki a zűrzavarból, amit ő maga okozott. Ha Hadley megtudná, kétszer halna bele, hiszen mindketten elárulták. De ha nem tudja meg, nos, az talán még annál is rosszabb. Úgy nem is volt egészen igaz, hiszen Hadley az élete, és amiről ő nem tudott, annak nem is volt értelme.
Mindkettőjüket szerette, és itt lépett be a fájdalom. Úgy hordozta magában, mint a lázat, és belebetegedett a gondolatba. És néha, amikor már órák óta feküdt ébren, tisztán látta, hogy csak az életét kell megváltoztatnia, hogy alkalmazkodjon a körülményekhez. (…) Miért ne lehetne Pfife az ő barátnője? Ez a felállás pusztító is lehet, de a házasság talán nem az, ha elfojtja a lobogást az emberben? Nagyon el lehet csendesedni egy házasságban. Egy új nő beszédre késztet, és azáltal, hogy mindent elmondasz neki, újra friss lesz minden. Kicsalogat a gondolataid közül, és eltűnik az érzés, hogy a legjobb részedet apránként legyalulják rólad. Ez az ő érdeme. Bármi történt is, bármilyen szörnyűség, ezt nem fogod elfelejteni.”
(…)
„Nem értette, hogy lehet a szerelem kert az egyik pillanatban, és változhat át háborúvá a következőben. Most háborúban állt, és a hűségét lépten-nyomon próbára tették. És az egykori érzés, a friss szerelem fájó és eszelős boldogsága olyan távol került tőle, hogy már nem is tudta biztosan, az övé volt-e valaha. Most csak a hazugság és a megalkuvás maradt. Mindenkinek hazudott, kezdve saját magával, mert ez háború volt, és minden tőle telhetőt meg kellett tennie, hogy talpon maradjon. De most kicsúszott a kezéből az irányítás, ha egyáltalán valaha is az övé volt. A hazugságok egyre szorosabbra fonódtak körülötte, egyre bonyolultabbá váltak. És mert sokszor nagyobb volt a fájdalom, mint amit el tudott viselni, volt egy fekete kanavásszal borított jegyzetfüzete, vastag, krémszínű rongypapír lapokkal, ahová felírta, milyen módokon ölheti meg magát, ha arra kerül a sor. (…) De amint eszébe ötlött, rögtön tudta, hogy a fegyver az egyetlen módszer, amellyel valóban megtenné.
Az első alkalommal, amikor komolyan szemügyre vett egy puskát, és arra gondolt, milyen lenne meghúzni a ravaszt, tizennyolc éves volt, nem sokkal azután, hogy megsérült Fossaltánál. Villámcsapásként hatotta át a színtiszta fájdalom, erősebb fájdalom, mint amit valaha is lehetségesnek tartott. Elveszítette az eszméletét, és amikor magához tért, a lába péppé volt zúzódva, és egyáltalán nem tartozott hozzá. A feje sem, de ott feküdt egy hordágyon, várva, hogy a szanitécek elvigyék, körülötte halottak és haldoklók. Odafent az ég elfehéredett, dadogott a fény és a hőség. Üvöltés. Vér mindenütt. Két órán át feküdt ott, és valahányszor meghallotta az aknatüzet, önkéntelenül is imádkozni kezdett. Még azt sem tudta, honnan jönnek a szavak, mert sosem imádkozott.
Csupa vér volt, feküdt kitárulkozva az égnek, az ég pedig kitárulkozva a halálnak. Hirtelen meglátta a fegyvert, az egyik tiszt pisztolyát, egészen közel a lábához. Ha elérhetné. Mindenki haldoklott, és ez sokkal normálisabbnak és természetesebbnek tűnt, mint a fájdalom. Ez a förtelmes kitárulkozás. Az elméjével a pisztoly után nyúlt. Újra és újra megtette, de nem sikerült. Azután jöttek a szanitécek, és élve vitték el onnét.
A majdani író Headley és kisfiuk társaságában
Mindig bátornak vélte magát, de nem volt alkalma megtudni az igazat az ágyúzás éjszakáján. Most semmivel sem állt közelebb ahhoz, hogy megtudja. Ősszel megfogadta, hogy ha karácsonyig nem oldódik meg a helyzet Pfife-fal, megteszi. Nem oldódott meg, és még mindig nem tette meg. Akkor azzal magyarázta önmagának az okát, hogy túlságosan szereti őt és Hadley-t is, és nem okozhatott szenvedést egyiküknek sem – de hát így is nagyon szenvedtek. Most nyár volt, és a dolgok egyre inkább lehetetlennek tűntek. Nem tudta elképzelni az életét Hadley nélkül, és nem is akarta, de Pfife egyre szorosabban fonta magát a szíve köré. A »házasság« szót használta, és egyre komolyabban gondolta. Mindkettejüket akarta, de nem kaphatott meg mindent, és a szerelem most nem segíthetett rajta. Csak a bátorság segíthetett, de mi is az tulajdonképpen? Az, ha a pisztoly után nyúl, vagy az, ha ott ül együtt a fájdalommal, a remegéssel, a szörnyű félelemmel? Nem tudhatta biztosan, de az első pisztoly óta már sok fegyver után nyúlt. Tudta, hogy amikor eljön az ideje, egy puskát használ majd, és a meztelen lábujjával húzza meg a ravaszt. Nem akarta megtenni, de ha a dolgok túlságosan rosszra fordulnak – ha valóban rosszra fordulnak –, akkor az öngyilkosság megengedett. Annak kell lennie.”
(…)
„1928 tavaszán Ernest és Pauline az Államokba utaztak Párizsból. Pauline öt hónapos terhes volt, és Piggottba indultak, onnan pedig Key Westbe, mert Dos Passos azt állította, ott lehet a legjobban tarponra halászni a világon. Úgy tervezték, Pauline majd vesz maguknak ott egy házat, és nagyszerűen berendezi az életüket, mert ő minden ilyen dologhoz értett – hol kaphatóak a legszebb bútorok, hol keretezik a legjobban a képeket, kikkel érdemes barátkozni. Talán jobban tudott gondoskodni Ernestről, mint én. Vagy talán mégsem.
Ernest végül nem volt olyan szerencsés a szerelemben, mint én. Még két fia született, mindkettő Pauline-tól, de őt is elhagyta egy másik nő miatt. Azután azt is elhagyta egy még újabb miatt. Összesen négy felesége volt, és számos szeretője. Néha fájdalmas volt arra gondolnom, hogy azok szemében, akik érdeklődéssel figyelték az életét, én csupán a korai feleség, a párizsi feleség voltam. De ennek valószínűleg a hiúság volt az oka, hogy ki akartam tűnni a nők hosszú sorából. Igazság szerint nem számított, mit gondolnak mások. Mi ketten tudtuk, mi volt a miénk, és ez mit jelentett, és igaz, utána még sok minden történt, mégis, egyikünk életében sem történt semmi, ami a háborút követő párizsi évekhez volt fogható. Az élet fájdalmasan tiszta, egyszerű és jó volt akkoriban, és azt hiszem, Ernest akkor volt leginkább önmaga. Én kaptam a legjobbat belőle. Mindketten a legjobbat kaptuk egymásból.”
Fordító: Csonka Ágnes
Olvass bele 
Posted on 2012. július 5. csütörtök Szerző: olvassbele
0