Patrick deWitt: Testvérlövészek (részlet)

Posted on 2012. június 30. szombat Szerző:

0


Amikor Jacksonville-be értünk, kíváncsian vártam,

vajon Charlie most is tartani fogja-e magát ahhoz, hogy csak szabad ég alatt alszunk, de amikor láttam, hogy fürkészően tekinget befelé az első kocsma fényes ablakán, rögtön tudtam, hogy nem. Elszállásoltuk a lovakat éjszakára. Megkértem a lovászt, hogy patkolja meg a feketét, és megkérdeztem, mennyit adna a Hasasért. A lovász a Hasas sérült szeméhez emelte a lámpáját, és azt felelte, hogy majd megmondja reggel, amikor jobban látja. Charlie-val bementünk a városba, és ott különváltunk. Ő inni akart, én enni. Rámutatott egy fogadóra, hogy majd ott találkozunk a végén, bólintottam. Közben megszűnt a felhőszakadás, alacsonyan úszott az égen a telihold, és ragyogtak a csillagok. Beléptem egy szerény vendéglőbe, leültem az ablakhoz, és nézegetni kezdtem a kezemet a terítetlen asztalon. Mozdulatlannak, elefántcsontszínűnek látszott a bolygók fényénél, és nem éreztem különösebb ragaszkodást irántuk. Jött egy fiú, gyertyát tett az asztalra, ezzel elrontotta a hatást, így aztán a falra felszögezett étlapot kezdtem nézegetni. Keveset ettem reggelire, pedig már este is üres gyomorral feküdtem le aludni, a beleim már görcsben voltak az éhségtől. Az étlapon viszont csak rettenetesen hizlaló ételek szerepeltek, így amikor a pincér odalépett hozzám, s a ceruzáját készenlétben tartva kissé előrehajolt, megkérdeztem, nem tud-e ajánlani valamit, ami nem annyira laktató.

– Nem éhes ma este, uram?
– Már egészen gyenge vagyok az éhségtől – válaszoltam. – De valami kevésbé laktatót szeretnék, mint a sör, a marhahús meg a vajas krumpli.
A pincér koppintott egyet a ceruzájával a füzetébe.
– Enni akar, de nem akarja megtölteni a gyomrát?
– Éppen csak éhtelen akarok lenni – feleltem.
– És mi a különbség?
– Enni akarok, csak nem ilyen zsíros ételeket, nem fogja fel? – Mire ő:
– Hát nem azért eszik az ember, hogy telerakja a gyomrát?
– Szóval nincs más, csak ami az étlapon van?

A pincér teljesen összezavarodott. Egy pillanat, mondta, és elment, hogy kihívja a konyhából a szakácsnőt, aki ki se látott a munkából, és bosszús volt az alkalmatlankodás miatt.
– Mi a gond, uram? – kérdezte, kezét a ruhaujjába törölgetve.
– Egyáltalán nincs gond. Csak azt kérdeztem, van-e valami könnyebb étel, mint ami az étlapon van. – A szakácsnő ránézett a pincérre, aztán vissza énrám.
– Nem éhes?
– Adhatunk fél adagot is, ha nem éhes – mondta a pincér.
– Mondtam már, hogy éhes vagyok! Mindjárt éhen halok! De olyan ételt szeretnék, ami nem olyan laktató, nem értik?
– Én ha eszek, azt akarom, hogy tele legyen a gyomrom – mondta a szakácsnő.
– Azért eszik az ember! – kontrázott a pincér.
– A végén megveregetem a hasamat, és azt mondom: „Tele vagyok.”
– Mindenki ezt csinálja.
– Na jó – mondtam. – Hozzanak egy fél adag marhahúst, krumpli nélkül, meg bort. Zöldség van?
A szakácsnő majdnem a képembe röhögött.
– Talán az ól mellett van egy kis répa.
– Akkor hozzon egy maréknyi répát is a marha mellé, hámozva és megpárolva. Számoljon fel teljes árat, és akkor a fáradozását is megfizettem. Rendben?
– Ahogy tetszik – felelte a szakácsnő.
– Máris hozom a bort – mondta a pincér.

Aztán a tálat is hozták, tele volt löttyedt, gőzölgő répával. A szakácsnő lehámozta a héjat, de a zöld szárat rajta hagyta, szerintem szándékosan. Egy fél tucatot legyűrtem, de mintha elpárologtak volna, mielőtt a gyomromba értek, és kissé elkeseredve turkálni kezdtem a tálat, hogy megkeressem a marhahúst. A kupac alján találtam meg, és minden falatot hosszasan ízlelgettem, de így is túl gyorsan elfogyott, és akkor már teljesen kétségbe estem. Elfújtam a gyertyát, és megint bámulni kezdtem a kísérteties kezemet. Egyszer csak bizseregni kezdett, és akkor eszembe jutott a cigányboszorka átka. Vajon mikor teljesedik be, ha egyáltalán beteljesedik valaha? És milyen formában? Közben jött a pincér leszedni az asztalt, és rámutatott a megmaradt répára.

– Nem ízlett a zöldség? – kérdezte ártatlan képpel.
– De – feleltem. – Elviheti.
– Bort még?
– Egy pohárral.
– Desszertet parancsol?
– Nem parancsolok, az istenit!

A meggyötört pincér sietős léptekkel távozott.

Fordító: Orzóy Ágnes