Írta: Bedő J. István
Botránykönyv a címkéje szerint, dialógusregény – ha a formáját nézzük, leginkább pedig ellen-fejlődésregény, ha egyáltalán létezik ilyen. Botrány? Mindig meggondolandó, hogy a tűréshatárok változásával hogyan tompulnak el érzékeink, és ami tegnapelőtt botrányos és forradalmi volt, az mára langyos vízzé szelídült-e. Alberto Moraviának egy kivételével minden regénye megmutatkozott már a hazai könyvpiacon, ez az utolsó, ami eddig minden biztosítékot kivert (szerte a világon), most Lázadás címmel látott napvilágot.
Az eredeti olasz cím A belső élet (La vita interiore) vagy sokkal kevesebbet mond a mai olvasónak, vagy csak a vájtfülűek értik az áthallást, mely a filozófia vagy még inkább a lélektan terminológiájához vezet. De jó a magyar cím, mert a történet a lázadás felé visz el.
Az ellen-fejlődésregény abban különbözik történeti előzményeitől (Goethe, Rousseau, Thomas Mann, G. Grass és társaik a lexikoncikkben), hogy Moravia történetében a főhős erkölcsi leépülésének folyamatát követi végig. Desideriától magától tudjuk meg, hogyan lett belőle, a hájas kiskamasz lányból csupán akarata révén szép sudár, viszont minden perverzióra képes és hajlandó, (jó) tulajdonságok nélküli tolvaj, prostituált, ocsmány erotikus játékok alanya, tárgya és résztvevője, csaknem gyilkos. A különös, kitárulkozó párbeszéd Desideria és egy Én (fedő)nevű személy között zajlik, valódi időtartama inkább csak sejthető. Hogy az Én valójában az író maga, vagy egy pszichológus, egy interjúkészítő újságíró, esetleg kihallgató tiszt – ezt az utolsó pillanatig nem tudjuk meg. Még talán Desideria számonkérő másik énje is lehetne. A legvalószínűbb, hogy maga az író is szándékosan hagyta nyitva, hogy a kérdező vajon milyen minőségben hallgatja meg Desideria lepusztulásának történetét. Igaz, a szenvtelensége, a kívülállása szinte sosem hagyja el. Pedig nem lenne meglepő.
Van még egy, elég különös, megfoghatatlan (és csak emlegetett) szereplője a párbeszédeknek: a Hang. A szövegkörnyezetből kiderül, hogy ez úgy szólítja meg Desideriát, ahogy annak idején Jeanne d’Arcot. Vagyis ez a (belső?, külső?) Hang szinte isteni útmutatás. Ez szól bele a szinte gyermek Desideria szexuális életébe is, és mint ilyen nagyon kevéssé isteni. Bűnre, szabályszegésre ösztökél. Aztán lassan mindent áthat az erotika – de a lány vallomásai, beszámolói hidegek; olyan szenvtelen, mint egy mosógép használati utasítása. (Különös a párhuzam, de emlékeztet a Fellini által megrajzolt Casanova-figurára, aki szinte unja a saját szexuális produkcióit…) Az erotika újabb szeretők és kihasználók megjelenésével is jár – és olvasás közben döbbenten vesszük észre, hogy ebben a regényben még csak véletlenül sem találkozunk megkedvelhető szereplővel, pozitívval még annyira sem.
Nem csak és nem is igazán a szöveg erotikus töltete volt a botránykő a könyv 1978-as megjelenése idején. Hanem az, hogy éppen egy évtizeddel korábbi eseményekről beszél – de hogyan! Emlékeztetőül: 1968 májusa a párizsi, nyara a nyugat-európai diáklázadások ideje volt. A sok áldozattal is járó lázadások az egyetem/oktatás reformjáért robbantak ki, erősen balos színezettel, sok illúzióval. A történet vége: némi változás, a szélsőbalos anarchisták, majd – Olaszországban – a Vörös Brigádok előretörése, Aldo Moro kormányfő elrablása, végül meggyilkolása volt. Eközben az emberek totálisan eltávolodtak a tíz évvel korábbi eszményektől, illúzióktól. Olasz kritikusai éppen azt vetették Moravia szemére, hogy a 68-as év eseményeit, hangulatát a 78-as év rosszkedvének szűrőjén át mutatja meg, vagyis meghamisítja a múltat.
Moravia – hét éven keresztül írt – regényét ez a tömény illúzióvesztés hatja át: semmi meg nem érthető, de főleg nem is érdemes, ahogy javítani sem, mert minden javíthatatlan. És ez a fajta kiábrándultság sajátos (mondanám: nagyon olasz) módon jelenik meg. Desideria és az általa fölidézett szereplők mindent megszentségtelenítenek. Nem kizárólag a valódi szent dolgok (templom, szenteltvíztartó, család, szülői szeretet stb.) kapnak köpésből, ürülékből, vizeletből, de az olyan, hasonló módon tiszteletben tartott, „a nemzettudat épületét tartó oszlopok” is, mint Manzoni Jegyesek című regénye is. (Mintha valaki nálunk A kőszívű ember fiaival bánna hasonlóképpen.) És a mellékfonalként fel-feltűnő marxi és freudi gondolatoknak is (1968!) megvetés, meggyalázás jut osztályrészül.
Moravia műveit egyébként is áthatja a pán-pesszimizmus. A rendszerváltás előtti negyedszázadban páratlan népszerűséget ért el a magyar piacon – persze másutt is –, de ennek egyik oka az volt, hogy közel állt a politikai baloldalhoz. Műveit – elsősorban rendszerkritikus hangjuk miatt – ezért nem hogy a tűrt, hanem kifejezetten a támogatott kategóriába sorolták. De ez csak a kiadás szempontja; a regények könnyen befogadható nyelvezetük miatt az olvasónál is népszerűséget szereztek maguknak. A Lázadást annak idején viszont azért tartották vissza a magyar olvasótól, mert „a könyv rombolta volna Moravia nálunk kialakult pozitív imázsát”. Hát – különös érvelés, de ilyen logikai bukfencek nem voltak ritkák az idő tájt.
Alberto Moravia
A mű szövegéhez hozzáfűzendő, hogy a kötetet fordító Matolcsi Balázs az egyszerű nyelvezet ellenére is alaposan megküzdött a regénnyel. Nem volt könnyű a pornográfia határát súroló, sokszor átlépő, gusztustalan szövegeket úgy áttenni, hogy a magyar változat se szebb, se durvább ne legyen az eredetinél. Sikerült. Egy kiegészítő mondatot azonban mindenképpen hozzá kell fűzni: a kontesztáció, a tiltakozás éveinek – Moravia által megörökített – szóhasználata (mai fülnek) avíttabb, mint egy középkori kódexé. Felvethető még a kérdés, egy több száz oldalas interjú tekinthető-e regénynek. Ha a befogadóban történetté áll össze, akkor személyes véleményem szerint igenis regény, bármennyire szokatlan is a formája.
Mindenesetre a kilencvenes évekig ilyen szabadszájú, és a perverziókat trágár alapossággal taglaló művek nem kaphattak nyomdát, papírt. (Azt követően viszont bőségesen.) Aminek egyik következménye, természetesen, az ingerküszöb lejjebb szállása lett. Mai szülők, esetleg fiatalabb nagyszülők gondolják csak végig, mennyi társadalmi tilalom volt érvényben hatvanas évek végén, amit ma már lazábban kezelünk vagy éppen kinevetünk. Vagy csak azt, hogy milyen jelenetek miatt lett korhatáros (18) akkor egy film. Vagy hogy a miniszoknya megjelenése mekkora vihart kavart… Mint amikor az előző századfordulón egy bokánál több villant ki.
Azóta már a magyar olvasó – de az olasz is – hozzászokott a korábban elrejtett látnivalókhoz, vaskos szövegekhez és gondolatokhoz. A megszentségtelenítés viszont Itáliában folytonosan botránykő, igaz, ott is besegít a média, hogy terelgesse a közhangulatot. Nálunk meg a valláserkölcs mind hangosabb szószólói jóvoltából itt is lóg a levegőben egy jó kis kiátkozás, fulmináns cikkek, talán még könyvmáglyák is…
Pedig csupán egy könyvről van szó, amely – igaz, különös módon, de nagyon pontosan – leírja a nagybetűs Polgár totális kiábrándulását és kiábrándultságát. Desideria végül is: polgár. Állampolgár. Ha kilátástalanságot lát, választhat: vagy befelé fordul, vagy az üres lázadás felé. Ha a polgárt körülvevő állam, rendszer idézi elő a kilátástalanságot, akkor ő maga sodorja közelebb polgárait a lázadáshoz.
(A cikkben felhasználtam a fordító Matolcsi Balázsnak, továbbá az ELTE olasz tanszékének oktatóinak, dr. Madarász Imrének és dr. Szkárosi Endrének a könyv bemutatóján elhangzott gondolatait.)
»Alberto Moravia: Lázadás – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«
Alberto Moravia: Lázadás
Partvonal – Szépirodalom sorozat
Partvonal Kiadó, 2012.
Olvass bele 
Posted on 2012. június 23. szombat Szerző: olvassbele
0