Hahner Péter: 100 történelmi tévhit (részlet)

Posted on 2012. június 12. kedd Szerző:

0


30 |  Az erdélyi fejedelmek a szabadságért fogtak fegyvert

A tankönyvek egy részében máig azt olvashatjuk, hogy a XVII. század első felének erdélyi fejedelmei a magyar rendek élére állva a vallásszabadságért és a rendi jogok védelmében fogtak fegyvert a Habsburgok ellen. A XIX. századi romantikus felfogás szellemében néhol „nemzeti felkelésről”, „nemzeti összefogásról” is olvashatunk, mintha az erdélyi fejedelmek háborúi a II. Rákóczi Ferenc nevéhez köthető vagy az 1848–49-es szabadságharc előfutárai lettek volna.

Pálffy Géza több írásában is arra hívta fel a figyelmet, hogy ez az értelmezés az újabb kutatások tükrében tarthatatlanná vált. Bocskai és Bethlen 1604-től „egyáltalán nem független Erdélyben, hanem – még ha keserű is kimondani – a nagyhatalmi realitásoknak inkább megfelelő vazallus fejedelemség helyreállításában gondolkoztak.” (Szabadságharc volt-e Bocskai István mozgalma? História, 2008.1. sz. 7–8. o.) A felső-magyarországi rendek egy része csatlakozott Bocskai felkeléséhez (1604–1606) a vallásszabadságért és sérelmeik orvoslása érdekében. Csakhogy „a török-tatár csapatokkal érkező hajdúkat és felkelt rendeket – jogos sérelmeik és Bocskainak a magyar nemzeti érzésre apelláló propagandája dacára – a Magyar Királyság rendiségének nagyobb és meghatározóbb része nem vagy csupán átmenetileg és kényszerből támogatta.” (Ugyanott, 10. o.) Hiába volt protestáns az arisztokrácia többsége, kétharmada kitartott a Habsburgok mellett, egyetlen országos főméltóság, egyetlen végvidéki vagy kerületi főkapitány sem csatlakozott Bocskaihoz. Még a nemesi felkelést is bevetették Bocskai ellen, mert jól tudták, hogy győzelme esetén csak egy újabb vazallus fejedelemséget hozhatott volna létre az oszmánok oldalán. A Magyar Királyság lakossága sem lehetett elragadtatva a törökök, tatárok és hajdúk fosztogatásaitól. Az 1604–1606-os évek küzdelmeit tehát inkább polgárháborúnak kell neveznünk, mint szabadságharcnak.

Hahner Péter

A polgárháborús állapotok az 1610-es évek végétől az 1640-es évek közepéig állandósultak. Ezt a helyzetet pedig nem a nagyhatalmak, hanem „a saját szempontjukból rendkívül ügyesen politizáló erdélyi fejedelmek, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György Magyarországra sorozatban vezetett hadjáratai (1619, 1623–1624, 1626, 1644, 1645), majd az idegen csapatokat bevető császári-királyi ellenakciók, illetve mindezek tragikus következményei idézték újra meg újra elő.” (Magyarország története. Bp. 2007, Akadémiai Kiadó. 399. o.) Erdély fejedelmeinek nem a magyar nemzeti királyság vagy a nemzeti függetlenségi mozgalom volt a céljuk, hiszen egy oszmán vazallusállam élén álltak, hanem saját nemzetközi tekintélyük megerősítése és Erdély területének növelése. Ezt mind Bethlen, mind I. Rákóczi György el is érte: hét magyarországi megyét vehettek birtokba. Mindig a protestáns vallásszabadság és a rendi jogok védelmére hivatkoztak (még akkor is, amikor ezeket a Habsburgok egyáltalán nem veszélyeztették), s míg Erdélyben béke honolt, hadjárataikkal felmérhetetlen szenvedést zúdítottak a Magyar Királyság lakosaira. Igaz, a magyar rendek ki tudták használni az erdélyi fejedelmek által megindított polgárháborúkat a vallásszabadság és a rendi jogok biztosítására, az állandó hadiállapotok viszont gazdasági hanyatláshoz, a magyar polgári és paraszti kereskedők elszegényedéséhez és a magyar ajkú népesség arányának csökkenéséhez vezettek.

  • A könyvről: Le az irodalommal!
  • Fülszöveg

Hahner Péter: 100 történelmi tévhit, avagy amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod

Animus Kiadó, 2010