KakasKakasKakas | Artus Kortárs Művészeti Stúdió

Posted on 2012. június 2. szombat Szerző:

0


Írta: Czimmermann Mária

Az Artus előadásai mindig különleges élményt jelentenek. Igazi összművészeti munkák ezek. A tánc, a mozgás, a videó, a prózai színház egyaránt jelen van bennük. A játszó helyszín egy régi gyárépület, amelyik részben még régi funkcióját látja el. Az udvar felőli rész az Artus Kortárs Művészeti Stúdióé. Az igen avítt épület épp csak annyira van helyrehozva, amennyire feltétlenül szükséges. Minden nagyon egyszerű és barátságos.

KakasKakasKakas (fotó: Lékó Tamás)

A KakasKakasKakas című előadás ismertetőjében történetet olvashatunk Hokuszairól, az egyik leghíresebb japán festőről, aki tíz évi gyakorlás és számtalan vázlat után néhány perc alatt festette meg kakast ábrázoló remekművét. A történetből az derül ki, hogy nemcsak a mű lényeges, hanem az azt létrehozó mozgás – és ennek a mozgásnak a begyakorlása – is fontos. Az anekdota az előadás kerettörténete. A színpadon két egymástól elkülönülő világ jelenik meg: a művészé és a közönségé, s ezek csak a darab elején és végén találkoznak.

A festőt egy fekete ruhás férfi személyesíti meg. Ő nyilván nem maga Hokuszai, hanem általában „a” művész. Vastag, hosszú bot van nála, amivel a színpad hátterében lévő vetítővászonra „rajzol”. A bot mozgása nyomán a kivetítő folyamatos vonalat jelenít meg, amiből két emberfej formálódik. A férfi mozgása nem túl érdekes. Bejön a közönséget jelképező zsűri, a hat fehér ruhás csupán futó pillantást vet a rajzra. Leülnek, és unottan figyelik a festőt, aki már új képet alkot. Fejet rajzol ismét, majd firkálni kezd. Mozgásai már jóval látványosabbak, keleti harcművészeti gyakorlatokat idéznek. A zsűri ezt sem értékeli sokra. Csupa egyest és kettest felmutatva valósággal kizavarja a fekete ruhást a színpadot jelentő szőnyegről, aki szomorúan visszavonul a háttérbe, és az előadás egész ideje alatt fáradhatatlanul gyakorolja nagyon szép mozdulatait.

Nincs több versenyző. A zsűri unatkozik. Egyikük előre jön a szőnyegre, táncolni kezd, és a többiek pontozzák. Ettől kezdve – az előadás záró jelenetéig – a zsűri szerepel. Mindenki ítél és megítéltetik. Pontoznak mindent, az esernyő kinyitástól, az ingvasaláson át a kulcscsomó táskában kereséséig. Minden ember élete ilyen hétköznapi mozzanatokból áll össze. A sokszor humoros kis jelenetekben bárki ráismerhet saját életére, amit folyton mások szeme előtt él, cselekszik, és a környezet – tudatosan vagy sem – véleményezi tetteit. Aki ítélkezik, egyébként nem biztos, hogy jobban tudja, mit kéne tenni. A leállított, bírálattal félbeszakított cselekvések pedig mindenkit frusztrálnak. Családtagoktól, ismerősöktől hallott életbölcsességek, különféle elvárások is nehezítik az ember előrejutását, mint valami szembe fújó szél.

Artus - KakasKakasKakas (fotó: Lékó Tamás)Mindent gyakorolni kell. Sokszor el kell mondani, hogy „szeretlek”, amíg végre hihetően hangzik. Az ember önmagát is folytonosan értékeli. Az egyik nő napszemüveget tesz fel, de mivel senki nem veszi észre, és nem kap rá pontot, ad magának egy ötöst.

Időnként lehetetlennek tűnő feladatokat is meg kell tudni oldani. Szavak és gesztusok nélkül szurkolni például valakinek, kizárólag gondolatban. Az ember tájékozódását, ítéletét az is nehezíti, hogy olykor a tettek megcáfolják az elhangzott szavakat. Melyik a fontosabb? Melyiknek higgyünk? (A gesztusok, a mozgások és a szavak ellentéte megjelenik ebben a darabban is, de a témát a társulat az Ulysses nappalija című előadásában dolgozta fel mélyebben.)

A szépség akkor van jelen, amikor nem számít a zsűri ítélete. Mint a háttérben magányosan gyakorló harcművész mozgásában. Ő az előadás végén újra az ítészek elé áll. Először csupán firkának tűnő vonalakkal rajzol egy kakast. Nem remekmű, nincs taraja, a csőre csak egy vékony vonal. De elég jó kakas. És nemcsak a rajz sikerült, de immár az azt létrehozó mozgás is látványos.

A KakasKakasKakas ötletes, humoros, meglepő és elgondolkodtató előadás, az Artus 2009-es produkciója, amit májusban lehetett látni, de újra meg újra műsorra került. Azt azonban, hogy ősszel látható lesz-e, nehéz lenne megválaszolni, mert a pénzforrások, amelyek az Artust és hasonló színházakat, elapadtak – vagy dugót nyomtak beléjük.

Fotók: Lékó Tamás (Táncélet.hu)

Posted in: NÉZŐ, Színház