Gerald Murnane: Puszták (részlet)

Posted on 2012. május 30. szerda Szerző:

0


1

Puszták - borítóHúsz évvel ezelőtt, amikor megérkeztem a pusztákra, elhatároztam, hogy jól nyitva tartom a szemem. Éberen figyeltem, észreveszek-e bármi olyat a tájban, ami arról árulkodik, hogy valamilyen bonyolult jelentés rejtőzik a látszat mögött.

Utazásom a pusztákon át jóval kevésbé volt fáradságos, mint azt később leírtam. Még csak azt sem állíthatom, hogy volt egy bizonyos óra, amikor ráébredtem, hogy már nem Ausztráliában vagyok. De arra világosan emlékszem, hogy volt néhány nap, amikor a körülöttem elterülő síkságot egyre inkább olyan helynek kezdtem látni, amit egyes-egyedül én tudok értelmezni.

Nem mondhatnám, hogy azokat a pusztákat, amelyeken azokban a napokban áthaladtam, végtelen egyhangúság jellemezte volna. Néha széles, sekély folyómederre bukkantam, amelyben itt-ott fákat és lustán legelésző marhákat lehetett látni, sőt, talán még egy-egy gyéren csordogáló vízfolyást is a legközepén. Néha, amikor egy nem éppen ígéretes földdarab végére értem, az út egyszer csak emelkedni kezdett, és minden kétséget kizáróan egy dombra vezetett, ahonnét azután egy újabb egyenletes, kopár és ijesztő pusztaság tárult a szemem elé.

A nagyvárosban, ahová egy bizonyos délutánon elértem, észrevettem valamit az emberek beszédében és öltözködésében, ami meggyőzött róla, hogy sikerült elég messzire eljutnom. Ezek az emberek ugyan nem voltak még azok a tőrőlmetszett pusztalakók, akiket ezekben a távoli, központi körzetekben találni reméltem, de jól esett a tudat, hogy előttem még több pusztaság van, mint amennyin már áthaladtam.

Aznap késő este ott álltam a város legnagyobb szállodájának egyik harmadik emeleti ablakánál. Pillantásom végigsiklott az utcalámpák szabályosan ismétlődő mintázatán, és a mögöttük elterülő, sötét vidéket pásztázta. Északi szél fújt, meleg széllökések hatoltak be a nyitott ablakon. Kihajoltam, hogy érezzem a levegő hullámait, amelyek a közeli füves térségekről érkeztek. Arcvonásaimat úgy rendeztem el, hogy erőteljes érzések sok lehetséges változatát tükrözzék. És olyan szavakat suttogtam, amelyek jól illettek volna egy film szereplőjének a szájába, aki éppen most döbbent rá, hogy megtalálta rég elveszett otthonát. Aztán hátráltam néhány lépést, és leültem az íróasztalhoz, amelyet külön az én kedvemért állítottak be a szobába.

Néhány órával korábban már kicsomagoltam a bőröndjeimet. Így most az íróasztalon már ott tornyosultak a jegyzetekkel teli dossziék, a katalóguscédulás dobozok és mindenféle könyvek, számozott cédulákkal a lapjaik között. A papírhalom tetején egy közepes méretű főkönyv hevert, a következő címkével:

A BELSŐ TÉR
(filmforgatókönyv)
Kulcs a háttérrel kapcsolatos
jegyzetek és az inspirációs anyag
katalógusához

Magam elé húztam egy vaskos dossziét, amelynek a címkéjén ez állt: Még nem katalogizált, alkalmi gondolatok –, és írni kezdtem:

Nincs ezen a vidéken egy lélek sem, aki tudná, ki vagyok, és miért jöttem. Furcsa belegondolni, hogy a pusztalakók között, akik most az igazak álmát alusszák (szélesen elterülő, fehérre meszelt, piros vastetős deszkaházaikban, melyeket hatalmas, paprikafákkal, kurrajonggal [északi lángfa, Brachychiton] és tamariszkusz-sorokkal teleültetett száraz kertek vesznek körül), nem akad egy sem, aki látta volna a pusztáknak azt a képét, amelyet én rövidesen fölfedek előttük.

A következő napot a hotel földszintjén, bárok és társalgók labirintusában töltöttem. Egész délelőtt egyedül ültem egy mély bőr karosszékben, és az elviselhetetlen napsütés sávjait bámultam, amelyek a főutcára néző ablakok lehúzott redőnyének peremét szegélyezték. Kora nyári, derült nap volt, és az erőszakos reggeli napsütés még a szálloda barlangszerű verandájába is behatolt.

Néha kissé előrehajtottam az arcomat, hogy elérje a mennyezeten forgó ventilátor keltette hűvösebb levegőáramlat, figyeltem, ahogy a poharamon harmatcseppek formálódnak, és helyeslően arra gondoltam, milyen szélsőséges is az időjárás a pusztákon. Itt, ahol se dombok, se hegyek nem állják az útját, nyáron a napsütés hajnaltól alkonyatig zavartalanul uralkodhat az egész vidéken. Télen pedig szelek és záporok söpörnek végig a nagy, nyílt tereken, jóformán ügyet se vetve arra a néhány fabódéra, amelyben az emberek és az állatok keresnek menedéket. Tudtam, hogy vannak a világon hatalmas síkságok, amelyeket hónapokig hó borít, de örültem neki, hogy ez a környék nem tartozik közéjük. Sokkal jobban szeretem egész évben a föld valódi alakzatait látni, nem pedig egy másik elem hamis dombjait és mélyedéseit. Mindenesetre úgy vélekedtem, hogy a hó (mellesleg soha életemben nem láttam havat) inkább az európai és az amerikai kultúra része, és semmi keresnivalója az én szülőföldemen.

Délután csatlakoztam a pusztalakók egy csoportjához, akik a főutcáról vetődtek be a szállodába, és most ott kuporogtak a törzshelyükön a hatalmas bárpultok mellett. Azt a csoportot választottam, amelyben, úgy tűnt, van néhány értelmiségi, olyan személyek, akik gondosan igyekeznek megőrizni a környék történeteit és népi bölcsességeit. Az öltözékük és a viselkedésük alapján nem tűntek juhászoknak, sem gulyásoknak, bár alighanem idejük nagy részét a szabad ég alatt töltötték. Néhányan talán valamelyik nagybirtokos család legfiatalabb fiúgyermekeként kezdték az életüket. (A pusztákon mindenki, aki meggazdagodott, a földnek köszönhette a vagyonát. Minden várost, kicsit és nagyot egyaránt, latifundiumok végtelen tengere vesz körül.) Valamennyien a puszták művelt és jómódú lakosainak öltözékét viselték – élesre vasalt, egyszerű szürke nadrágot, és makulátlan fehér inget a hozzá illő nyakkendőcsiptetővel és karszalaggal.

Nagyon szerettem volna, ha ezek az emberek befogadnak maguk közé, és kész voltam kiállni bármiféle próbát, amelynek alávetnek. De abban nemigen reménykedtem, hogy e próbák során bármit is föl tudnék használni abból, amit a polcomon sorakozó könyvekben összeolvastam a pusztákról. A könyvekből való idézgetés valahogy nem fért össze a társaság szellemével, jóllehet nem volt olyan tagja, akiről ne föltételeztem volna, hogy ha bármilyen könyvet említek is, ismerni fogja. Talán mert még mindig úgy érezték, hogy Ausztrália bekerítette őket, a pusztalakók jobb szerettek úgy tekinteni az olvasásra, mint olyan magántermészetű elfoglaltságra, amelynek hasznát vehetik ugyan a közös ügyleteik során, de nem menti fel őket azon kötelezettségük alól, hogy ápolják a pusztai hagyományokat.

De hát voltaképpen miben is áll ez a hagyomány? Ahogy a pusztalakókat hallgattam, az a nyugtalanító érzésem támadt, nem érzik szükségét, hogy bármiféle közös meggyőződésre támaszkodjanak: hogy mindegyikük számára kényelmetlen, ha kiderül, hogy valamit, amit a pusztákról állított úgy általában, azt egy másik pusztalakó magától értetődőnek tekinti. Úgy tűnt, mintha minden egyes pusztalakó azt szerette volna, ha úgy tekintenek rá, mint egy olyan vidék egyetlen lakosára, amelyet egyes-egyedül ő ért. És még ha a saját, külön pusztájáról beszélt is valaki, láthatólag úgy válogatta meg a szavait, mintha még a legegyszerűbbek sem egy közös szókincs részei lennének, hanem abból a sajátos módból merítenék az értelmüket, ahogyan a beszélő használja őket.

Már az első délutánon rájöttem, hogy az, amit általában a pusztalakók arroganciájának szoktak nevezni, mindössze abban áll, hogy nem hajlandóak elismerni, hogy lenne bármi közös bennük és más emberekben. Ez szöges ellentétben állt (és ezt maguk a pusztalakók is jól tudták) azzal a késztetéssel, amelyben az akkori idők minden ausztrálja megegyezett: hogy azt hangsúlyozzák, ami más kultúrákkal közös bennük. Egy pusztalakó azonban nemcsak azt ismeri be készségesen, hogy mit sem tud más vidékek szokásairól, de azt se bánja, ha mások úgy vélik, hogy még amit tud róluk, azt is rosszul tudja. És ami a legjobban bosszantja a kívülállókat, inkább úgy tesz, mintha nem is lenne semmiféle jellegzetes kultúrája, semhogy elfogadja, hogy a szülőföldjét és a szokásait olyan más, nagyobb közösség részeként kezeljék, amelynek ízlése és divatja ragályként terjed.

*

Továbbra sem mozdultam ki a szállodából, de minden nap más és más csoporttal iszogattam. Akármennyit jegyzeteltem, akárhány tervet és szinopszist vázoltam is fel, még mindig messze jártam attól, hogy tudjam, voltaképpen mit is fogok megmutatni a filmemben. Azt reméltem, hogy a célom váratlanul, teljes erővel fog megvilágosodni előttem, mégpedig abban a pillanatban, amikor egy olyan pusztalakóval találkozom majd, akinek tökéletes magabiztossága csak onnét eredhet, hogy éppen aznap fejezte be a jegyzetelést egy olyan filmhez vagy regényhez, amely az enyémnek a versenytársa lehet.

Ettől kezdve nyíltan beszéltem a pusztalakókkal, akikkel összeakadtam. Néhányan hallani akarták az én történetemet, mielőtt belefogtak volna a sajátjukba. Erre egyébként számítottam is. Ha sejtették volna, hogy kész vagyok hónapokig csöndben tanulmányozni a könyvtáraikat és a képtáraikat, csak azért, hogy bebizonyítsam nekik, nem holmi átlagos turista vagyok, nem pusztán bámészkodni jöttem… De amikor már néhány napot eltöltöttem a szállodában, kitaláltam egy történetet, ami tökéletesen megfelelt a célnak.

Azt mondtam a pusztalakóknak, hogy úton vagyok, ami egyébként igaz is volt. Nem árultam el, milyen útvonalon érkeztem a városukba, sem azt, milyen irányban szándékozom továbbutazni. Majd megtudják az igazságot, amikor bemutatják a filmemet, A belső teret. Addig is engedtem, hogy azt higgyék, a puszták egy távoli sarkából indultam útnak. És amint reméltem is, senki nem kételkedett benne, hogy igazat mondok, és még csak azt sem állította senki, hogy ismerné azt a környéket, amelyet megneveztem. A puszták olyan óriási területen fekszenek, hogy egyetlen pusztalakó sem lepődik meg, ha azt hallja, hogy van olyan részük, ahol még sohasem járt. Arról nem is beszélve, hogy sok olyan hely van a szárazföld belsejében, amelyekről még mindig nem lehet tudni, vajon a pusztákhoz tartoznak-e, vagy sem. Még soha nem született általánosan elfogadott döntés arról, meddig is terjednek a puszták.

Olyan történetet mondtam nekik, amelyből szinte teljesen hiányoztak az események vagy a hőstettek. A kívülállók nemigen tudtak volna mihez kezdeni vele, de a pusztalakók megértették. Az a fajta történet volt, amely a saját regényíróiknak, drámaíróiknak és költőiknek is kedvére való lett volna. A pusztákon az olvasókat vagy a színházi közönséget ritkán nyűgözik le a nagy érzelemkitörések, a heves konfliktusok vagy a váratlan szerencsétlenségek. Úgy gondolják, azokat a művészeket, akik ilyesmiket ábrázolnak, elcsábította a zajos tömeg, vagy azoknak a formáknak és felületeknek a sokasága, amelyek a pusztákon túli világ rövidülésben látszó tájain nyüzsögnek. A pusztalakók hősei az életben csakúgy, mint a művészetben, olyan emberek, akik harminc éven keresztül minden délután hazamennek a teljesen átlagos házukba, amelyet takarosan nyírt gyep és csenevész bokrok vesznek körül, aztán csak ülnek késő éjszakáig, és azon töprengenek, milyen útvonalon is haladhattak volna harminc éven keresztül, hogy végül megérkezzenek pontosan arra a helyre, ahol most ülnek – vagy az az ember, aki soha nem vágott neki még annak az egyetlen útnak sem, amely elszigetelt farmjáról a külvilágba vezet, mert attól félt, hogy nem ismerné fel az otthonát, ha abból a távoli nézőpontból pillantaná meg, ahonnét mások látják.

Voltak történészek, akik azt állították, hogy maguk a puszták a felelősek a pusztalakók és a többi ausztrálok között megfigyelhető kulturális különbségekért. A pusztalakók történetének legfontosabb eseménye ugyanis a puszták fölfedezése volt. Jóllehet a vidék eleinte teljesen laposnak és jellegtelennek tűnt, később mégis a táj számtalan finom változatát és a növény- és állatvilág hatalmas, rejtett bőségét tárta fel előttük. Miközben megpróbálták értékelni és leírni a felfedezéseiket, a pusztalakók szeme szokatlanul kiélesedett, érzékelni tudták a legfinomabb különbségeket is, és fölismerték a jelentés fokozatos megmutatkozását. A későbbi nemzedékek pedig úgy reagáltak az életre és a művészetre, ahogy az őseik néztek szembe a ködbe vesző füves térségek mérföldjeivel. A világot is úgy látták, mint a puszták végtelen sorának egyikét.

*

Egy délután észrevettem, hogy valami enyhe feszültség támadt abban a bárban, amelyiket a legjobban megkedveltem. A társaim közül némelyek lehalkították a hangjukat. Mások viszont olyan kínos, fülsértő hangon szónokoltak, mintha azt remélnék, hogy valamelyik távoli szobában is meghallják őket. Ekkor ébredtem rá, hogy eljött a nap, hogy kipróbáljam magamat mint pusztalakót. Néhány nagybirtokos bejött a városba, és páran közülük éppen ott voltak a szállodában.

Igyekeztem, hogy ne látsszék rajtam az izgalom, és éberen figyeltem a társaimat. Néhányan közülük láthatólag alig várták, hogy behívják őket az egyik távoli társalgóba, és ott röviden elbeszélgessenek azokkal az emberekkel, akiknek a támogatását szerették volna megszerezni. De a társaim tudták, hogy arra akár alkonyatig vagy éppenséggel éjfélig is várhatnak. Amikor a nagybirtokosok nagy ritkán bejöttek a városba, fütyültek a városlakók időbeosztására. Az üzleti ügyeiket szerették már kora reggel elintézni, aztán még ebédidő előtt bevették magukat a hotelbe, a kedvenc társalgójukba. Addig maradtak ott, ameddig kedvük tartotta, összeittak mindenfélét, és kiszámíthatatlan időközökben rendeltek valami harapnivalót vagy éppenséggel több fogásos ebédet. Sokan egészen reggelig vagy másnap délutánig maradtak, miközben a csoportból mindig csak egyvalaki szundikált a székében, míg a többiek egymás közt beszélgettek, vagy fogadták azokat a városlakókat, akik valamilyen kéréssel fordultak hozzájuk.

Követtem a helyi szokást, és beküldtem a névjegyemet az egyik városi emberrel, akit történetesen korán beszólítottak. Aztán kifaggattam a társaimat azokról az emberekről ott a távoli társalgóban, és eltöprengtem rajta, vajon melyikük lenne hajlandó megajándékozni a vagyona felével, és talán a lánya kezével is cserébe azért, hogy a birtokán forgassák azt a filmet, amely az egész világnak bemutatja majd a pusztákat.

Egész délután csak mértékkel ittam, és valahányszor megláttam egy tükröt, mindig gondosan ellenőriztem benne a külsőmet. Egyetlen okom volt nyugtalanságra: az a kasmírmintás selyem nyakkendő, amelyet kihajtott nyakú ingem fölött megcsomózva viseltem. Az általam ismert valamennyi divatszabály azt állítja: ha egy férfi nyakkendőt visel, az arról árulkodik, hogy az illető jómódú, kifinomult, érzékeny, és megfelelő mennyiségű szabad idővel rendelkezik. De hirtelen eszembe jutott, hogy a pusztalakók közül csak igen kevesen viselnek nyakkendőt. Egyetlen reménységem az volt, hogy a nagybirtokosok öltözékem e darabjában majd azt a fajta önellentmondást fogják látni, amelyet a jó ítélőképességű pusztalakók annyira kedvelnek. Olyasmit viseltem, ami a fővárosok megvetett kultúrájának része volt – de csak azért, hogy egy kicsit különbözzek a többi kérelmezőtől, és hogy értésükre adjam: tisztában vagyok vele, hogy a pusztákon még a helyes gesztusoktól is őrizkedni szoktak, ha azzal fenyegetnek, hogy egyszerű divatmajmolássá válnak.

Miközben karmazsinvörös, kasmírmintás selyem nyakkendőmet babráltam a mosdó tükre előtt, a bal kezemen viselt két, köves gyűrű látványa határozottan megnyugtatott. Mindkettőbe jókora féldrágakövet foglaltak – az egyik felhős kékeszöld volt, a másik tompa sárga. Egyik kő nevét sem ismertem, és maguk a gyűrűk Melbourne-ben készültek – abban a városban, amelyet jobb szerettem volna elfelejteni –, de ezt a két színt azért választottam, mert a pusztalakók számára különleges jelentőségük van.

Hallottam egyet s mást arról a konfliktusról, amely – ahogy mostanában nevezik őket – a horizontalisták és a nyulászok között dúlt. Amikor megvásároltam a gyűrűimet, tisztában voltam vele, hogy ha manapság valaki a két ellenfél valamelyikének színét viseli, ez többé nem jelenti azt, hogy az ő pártjukon van. De azt reméltem, megtudom, melyik színt kedvelik jobban a kettő közül azok a pusztalakók, akik nosztalgiával gondolnak az elmúlt idők harcias szellemére. Amikor rájöttem: mostanában az a szokás, hogy egyik színt sem viselik külön, hanem mindkettőt egyszerre, lehetőleg úgy, hogy egymásba fonódjanak, fölhúztam mindkét gyűrűt, egyiket a középső, másikat a gyűrűsujjamra, és azóta se vettem le őket.

Úgy terveztem, azt mondom majd a nagybirtokosoknak, hogy a puszták legszéléről érkeztem. Talán megjegyzést tesznek majd rá, hogy egyszerre viselem mindkét színt, és megkérdezik, él-e még az emléke távoli szülőföldemen a régi, híres vitának. Ha így lesz, akkor elmondhatom nekik valamelyiket azokból a történetekből, melyeket erről a régi viszályról hallottam. Mert ekkorra már tudtam, hogy az eredeti történet számtalan változatban él a nép ajkán. Valahányszor két ellentétes nézőponttal találkoznak valamilyen nyilvános vagy magánéleti vitában, az egyiket mindig horizontalistának, a másikat nyulásznak szokták kinevezni. Valahányszor egy pusztalakó valamilyen kettősséggel találkozott, azt mindig könnyebben megértette, ha a két ellentétes dolgot a két színárnyalattal azonosította: egyiket a kékeszölddel, a másikat a fakóarannyal. És minden pusztalakó jól emlékezett a gyerekkorára, amikor reggeltől estig Szőrmókok és Szörnyetegeket játszott – a lázas üldözésekre, amelyek során mélyen behatoltak a bekerített földek közé és a magas fűben megbúvó, kétes biztonságot nyújtó rejtekhelyekre.

Gerald Murnane

Gerald Murnane

Ha a nagybirtokosok netán hosszasan akarnak csevegni velem „a színekről” (manapság így nevezik az elmúlt évszázad bonyolult vetélkedéseit), ugyan mi akadályozhat meg benne, hogy elmondjam nekik saját, szabálytalan értelmezésemet a híres konfliktusról? Mire eljött a késő délután, már korántsem vágyódtam rá annyira, hogy megmutassam nekik, milyen közel jutottam az ő sajátos gondolkodásmódjukhoz. Ekkor már lényegesen fontosabbnak tűnt, hogy tanúbizonyságot tegyek korlátokat nem ismerő képzelőerőmről.

És ekkor kivágódott az utcára vezető ajtó, és pusztalakók újabb csoportja lépett be a vakító fényről: délutáni munkájukat elvégezték, és most letelepedtek a bárban, hogy folytassák azt, amit életük feladatának tekintettek: hogy a síkföldön eltöltött eseménytelen napjaikból kisajtolják a mítoszok anyagát. Hirtelen túláradó jókedv fogott el a gondolatra, hogy fogalmam sincs róla, és soha nem is lehet kideríteni, mennyi az igazság a pusztákon keringő történetekben, vagy akár az én saját történetemben. És azon töprengtem, nem tetszene-e jobban a nagybirtokosoknak, ha olyan emberként jelennék meg előttük, aki félreértette a pusztákat.

(Rakovszky Zsuzsa fordítása)

Gerald Murnane: Puszták

Libri Kiadó, 2012