Melinda Nadj Abonji: Galambok röppennek föl (részlet)

Posted on 2012. május 25. péntek Szerző:

0


Galambok röppennek föl - borítóEgy összeszart vécédeszka, egy férfi alsógatya, a vécécsésze mellé dobva, az erezett fal, a foltos fal, ami már nem fehér, hanem össze van kenve szarral (a tükör mindent keretbe foglal) – bámulok, várok, mindjárt történni fog valami, a szívverésem föl fog gyorsulni, annyira, hogy a halántékomon fogom érezni a lüktetését, a két lapockám között egy bizonyos pont meg fog sajdulni, szúró fájdalom, ami el fogja akasztani a lélegzetemet, várok, és fölötlik bennem a Rumpelstilzchen manó őrült tánca, meg hogy a lekvár kibuggyan, ha beleharapunk a fánkba, de más – nem történik. Én, aki lehajlok a vödörért, beleállítom a mosdóba, kinyitom a csapot, és mialatt folyik a víz, fölhúzom a kesztyűt, a kezem, ami már csak tompán érzékeli a csapból folyó vizet, és amikor félig megtelik a vödör, a sárgába bugyolált ujjak rossz irányba tekerik a csapot, úgyhogy a víz éles sugárral zúdul a vödörbe, lefröcsköli a bőröm, a szemem, és én, aki ismét várok egy hosszú pillanatig, elzárom a csapot, nézem, ahogy végigfolynak a vízcseppek az arcomon, és most az elkerülhetetlen gondolat: egy test, egy lélek lettünk, én meg a kisasszony; és én, aki megfogom a vödröt, a súrolófát, odamegyek az ablakhoz, kinyitom, nem azért, mert rosszul leszek a szarszagtól, hanem azért, mert a friss levegőtől, a kinézéstől azt remélem, hogy megmozdul bennem valami, valamilyen érzés; én, aki leteszem a vödröt, fölfelé fordítom az ablak kilincsét, és ezek az én ujjaim, amik izzadnak a sárga műanyagban, egy reggel, jelentéktelen köddel, a tűző Nap hamarosan át fog hatolni a ködtakarón, és én, akinek a tekintete békésen körülkerített gyümölcsöskertre esik, az anyámat látom, amint lehajol a vödörért meg a rongyért, ahogy kiveszi a súrolófát a takarítószeres szekrényből, fölhúzza a kesztyűt, mintha mi sem volna természetesebb, ez hozzá tartozik, mondja anya, a legtöbb esetben senki sem csinál szándékosan mellé, elég baj, ha valaki nem tudja tartani a vizeletét; biztos így van, gondolom magamban, becsukom az ablakot, megfordulok, egy mozdulattal, megteszem a pár lépést a vécékagylóig, mindent alaposan fölmérek – és ha már nem érzek semmit, legalább bekapcsolom a fejemet, hogy végiggondolja a jelenetet –, igen, elképzelhető, hogy valakivel baleset történt, hogy nem bírta már eljuttatni a kakát a kagylóig, emiatt van leszarva a vécédeszka, és minthogy egy része már a gatyájába ment, le kellett vetnie ennek a valakinek; és minthogy egy összeszart gatya nemigen szállítható, ezért hever most itt, a vécécsésze mellett – talán a férfi vécékben is kellene egészségügyi zacskóknak lenniük? De az összekent falat, ami nem is olyan borzasztó, hogyan lehetne elnézően magyarázni?, én, aki szemügyre veszem a falat, a barna nyomokat, talán betűket?, nem, üzenetet nem lehet kisilabizálni (köszönetet kellene mondanom a félszeg tanárnak, meg kéne mondanom neki, hogy most már értem a zavarát); semmi nem jut eszembe, ami az összekent falat balesetként tüntethetné fel, és mert nem jut eszembe semmi mentség, lehúzom a kesztyűt, ledobom a földre; szóval egyértelmű, hogy valaki szándékosan kente össze a falat, ezért ne is legyen semmi műanyag köztem meg a szar között; puszta kézzel fogom meg a rongyot, bevizezem, tenyeremmel letörlöm vele a falat, és a víz új életre kelti a már majdnem megszáradt szart, mint mondtam, az orromat sosem irritálta a fekáliaszag, és a szar barna kencévé válik, egy falu, voltaképp kisváros, kábé tízezer lakosú, arany virággal a címerében, villákkal a tóparton, amelyek majdnem belebillennek a vízbe, orvosi rendelők itt-ott, ügyvédi irodák itt-ott, természetvédelmi terület, ahol hemzsegnek a folyami rákok, a vörösek, természetesen szövetkezeti házak is vannak, már elfelejtettem, mikor épültek, boltok minden apró szükséglet számára, uszoda, sportpálya és műjégpálya – a föléje építendő tetőhöz engedélyezték a kölcsön felvételét –, lőtér, várrom és vándorkő, amit Sándor-kőnek hívnak, kisváros, amely a több száz hasonlótól csak annyiban különbözik, hogy még gazdagabb és még előnyösebb adóilag, mint a többi, mi, akiket sosem bántottak tettlegesen, verbálisan, azt már igen, Schissusländer!, szaros külföldiek!, ez a leggyakrabban hallott verbális támadás – és kényszerítem magam, hogy végiggondoljam a jelenetet –, a Mondialban még senki sem nevezett bennünket „szaros külföldi”-nek, vendégeink öltözete rendszerint gondozott, jó cipőt hordanak, tisztát, valamint kiegészítőket, ékszert, táskát, kutyát, a ruházatukhoz illőt; és még sohasem gondoltam bele alaposabban, hogy mi az, ami ebben a rendességben, ahogy egyenes derékkal és visszafogott hangon kávét rendelnek (szombatonként esetleg még egy másodikat is), voltaképp fenyegető, most azonban, mikor nem érzek semmit, de pucolás közben gondolkodom, megértem magam, hogy a rendesség, jólneveltség, fegyelmezettség, udvariasság csak maszk, méghozzá áthatolhatatlan: megvan az az utolérhetetlen előnye, hogy nem lehet fölróni valakinek a maszkszerűséget (ha megtenném és kiborulnék, veszekednék, hogy én bizony nem fogok bedőlni a maguk kedves modorának!, csípőből hárítanának: kisasszony, nem értem… mi ütött magába?), nem egy abnormális, zakkant idióta fogta a saját szarát és kente föl a vécénk falára, hanem egy kulturált ember (én, aki leírom azt, hogy „szar”, nem tudom elképzelni, hogy az itteni polgárok szájukra vennék ezt a szót, de talán mégis megteszik, talán egymás fülébe súgják, hogy „szaros”, hogy szaros és jugó, ez illik egymáshoz, a polgárok, akiknek kulturált életükben vizeletük és székletük van, a tény, hogy a szar ott van a falon, csak azt bizonyítja, hogy mi, azaz ők, szarosak), kinek hiányzik a szaros alsógatyája?, a helyi lap, a Dorfpost, ami vélhetőleg nem hozná le az apróhirdetésemet, a Dorfpost, amelyben hat évvel ezelőtt megjelent a családunk képe, a község, amely demokratikusan szavazhatott mellettünk vagy ellenünk, tiszta kezek, amelyek élnek a szavazati jogukkal, én, aki az egybegyűlt község előtt fölemelem a kezem, belenézek a községi arcokba, fölteszem a kérdést, ki kente össze szarral a vécénket?, a falu kútja, ami belecsobog a hirtelen támadt csendbe…

(…)

Mamika udvarán valahogy idegennek hat a Chevrolet, gondolom, amikor anya a vállunkra teszi a kezét, Bori meg én az előadás végét várjuk, egy kuvik ül valahol az egyik fán, félénk kiáltásaival kíséri mozdulatainkat, a csomagokat azért már bevihetjük, mondja anya, tudjátok, eltarthat ez még egy darabig, megragad két táskát és elindul velük, mi ülve maradunk a bőröndjeinken, lerúgjuk a cipőnket, és a kövek olyan forrók, hogy csak lábujjheggyel bírjuk megérinteni őket, irtó forró, mondja Bori, az!, és odasandítunk a Chevrolet-ra, apánkra, aki a kormány mögött ügyködik, metszőfogai föl-fölvillannak a szélvédőüveg mögött, és csak később jövünk rá, a külö­nös jelenetre visszaemlékezve, hogy miért maradtunk ott a bőröndjeinken ülve, habár rossz volt látni, milyen tehe­tetlenül tekergeti a fejét mamika, hol apára, hol meg mifelénk néz, fekete fejkendője mélyen a homlokára csúsz­va; biztosan hamar fölálltunk volna, hogy ne idegesítsen tovább mamika tehetetlensége, na de apa, apánk?, a cigi­je, a tömött bajsza, az aranyfogai, a homlokán és arcán futó ráncok ellenére apánk hirtelen fiatalabb lett, fiú, aki szívből jövő gyermeki lelkesedéssel mesél anyjának az új szerzeményéről, és sürgősen gyengéd dicséretre, elismerésre vágyik (mamika meg fogja adni neki, a sürgőset, a kellőt, s noha egyáltalán nem odavalónak érzi magát, észre fogja venni, mire van szüksége a fiának) – Bori meg én azért maradunk ülve, mert minél tovább szeretnénk nézni ezt a fiút, addig, hogy ne feledjük el már soha.

Móric bácsi és Manci néni házát körülzárják már a tragacsok, a Trabantok, Skodák, Ladák és Yugók, ezért nem tudunk előtte megállni, és késésben lévén be kell hajtanunk egy kis mellékutcába, megint jön a föl-le hintázás, az új ünneplőruhánk, amely minden mozdulatra zizeg, apa morgolódik, mert minden idegesíti, ez a hülye Gyík utca, ahol megtörténhet, hogy ellopják az autónkat, a nap, ami áttűz a szélvédőn, a fiatal pár a végén még elolvad ma nekünk, mondja, nevetünk, mamika, anya, Bori meg én, apa viszont nem, ő meglazítja a nyakkendőjét, amikor leállítja a motort s zsebkendőjével megtörli a homlokát meg a kormányt, és apa nemcsak azért izzad, mert hőség van, hanem mert tegnap este rájött, hogy a fiatal pár, Nándor és Valéria pontosan három hónappal Tito halála után házasodik össze, 1980. augusztus 4-én!, és kénytelen volt ezt a megállapítást alaposan leöblíteni. Véletlen, mondja anya, és ma­mika konyhaasztalánál ülünk, Bori meg én palacsintát eszünk, mialatt mamika elmeséli, hogy hány szárnyast öltek le már napokkal előre, meg még egy disznót, egy borjút, két bárányt, az a sok vödör, amiben fölfogták a vért, hogy hány kiló paprikát kellett darált hússal meg­tölteni, hogy Manci néni sutba tette híres-nevezetes fukarságát, és a fia lakodalmára kíméletlenül kifosztotta a kamráját, mamika azt mondja, kétszázötven vendéget várnak, akkor biztosan háromszázan jönnek, véli anya, és amikor a fölnőttek arról beszélgetnek, hogy egy lako­dalom kész csőd a fiatal pár szülei számára, de az iga­zi ünnep már csak ezzel jár!, amikor mamika elmeséli, hogy legalább ötféle húsétel lesz, egytálételek, sültek, a bárányt pedig kint az udvaron sütik meg, akkor apa a homlokára csap, úristen, kiált föl, miért nem jutott már előbb eszembe?, unokaöcsém történelmi napon fog es­küdni, és Borinak még egy darab palacsinta van a szájá­ban, amikor megkérdi, mi az, hogy történelmi nap? Apa nagyon messziről kezdi, nem is veszi észre, hogy a vizes­poharát megtölti pálinkával, hagyd már abba, szakítja félbe anya kis idő múlva, merő véletlen, hogy azon a na­pon lesz az esküvő, jól tudod, milyen sokkal előre kell az ilyesmit megtervezni. Lehet, hogy véletlen, mondja apa, de milyen szép véletlen, én a magam részéről minden­esetre gratulálni fogok az ifjú párnak, hogy ezen a törté­nelmi napon házasodnak össze, és apa heves lendülettel a torkába önti a pálinkát, visszateszi a poharat az asztal­ra, rögtön újratölt, ránk néz, minden bizonnyal bosszan­kodik a tanácstalan arcunk láttán, biztos idegesíti anya, aki azt mondja, jobb, ha eltekint attól a gratulálástól, és Bori meg én megfelezzük az utolsó palacsintát, fahéj és cukor, ez a legjobb, mondja Bori, és kérdőn rám néz, csoki és dió, felelem én, fahéj! így Bori, cukor!, felelem én, csupor! Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, Bori meg én máris egyik szójátékunkat játsszuk, olyan szava­kat adogatunk egymásnak, amelyek elöl vagy hátul összecsengenek, kunkor!, azért játszunk, mert sejtjük, mi jön, kutya!, és mamika is beszáll, kuvasz!, katyvasz!, így Bori, de apa már bebújt a bunkerba, a bunkerjába, aho­gyan Bori meg én mondjuk, ide-oda tologatja az alsó áll­kapcsát, kivillantja arany metszőfogait, ilyenkor olya­nok, mintha frissen volnának fényezve, egyszer-kétszer sikerült már elterelnünk apa figyelmét, ravasz!, de ezút­tal nem megy. Nem vesz tudomást rólunk, úgy nyújt­ja a magasba a pálinkás poharát, mintha lobogó fáklyát tartana a kezében, Nándor esküvőjére!, kiáltja, 1980. augusztus 4-ére!, és kiissza a pálinkát, koppan a pohár, ahogy lerakja az asztalra, nem akartok velem koccinta­ni, kérdezi, nem elég ok az unokaöcsém esküvője ahhoz, hogy legalább egy felest megigyatok velem?

Melinda Nadj Abonji

Melinda Nadj Abonji

Bori meg én elnémulunk, ide-oda ficergünk a székün­kön, mindketten ugyanazt csináljuk, valami jó indokot keresünk, hogy fölállhassunk, hogy ne kelljen néznünk, ahogy apa a bunkerban gubbaszt, senkit sem engedve közelébe, pisilni kell, mondja Bori, veled megyek, és Bo­ri meg én gyorsan kézen fogjuk egymást, anya, aki nyo­matékos pillantással kéri, hogy maradjunk, de nem aka­runk, már majdnem kint vagyunk, amikor azt halljuk, hogy mamika, még mindig nyugodt hangon azt mond­ja, csak azután hóttra ne idd magad Nándor lakodal­mán!, és amikor aztán mamika kertjében a deszkakerí­tés résein át bekukucskálunk a szomszéd udvarokba, Bo­ri azt kérdi, mit gondolsz, mennyi idő kell hozzá?

Nem, nem kell egy óra se hozzá, és kiürül a pálinkás üveg, apa feje pedig az asztallapra kerül, minden fogad­kozás és káromkodás elvegyült a gyümölcspálinkával, és apa mély álomba merül, álomtalan boldogságba, leg­alábbis anya úgy gondolja, hogy apa a mértéktelen pálin­kázással szabadul meg a rémálmaitól, miféle rémálmok­tól?, kérdeztük Borival, amikor apa egy szilveszteres­tén már éjfél előtt majdnem eszméletlenre itta le magát. A múlt miatt, feleli anya, a történelem miatt. Hogyhogy, miféle történelem miatt?, és anya elakad, mintha ez af­féle nehezen megválaszolható gyerekkérdés volna, mint amilyen a Mi van a nap mögött? Miért nincs folyó a ker­tünkben? A kommunisták tönkretették az életét, mond­ja anya olyan hangon, amilyent még sosem hallottunk tőle, de ezt apátok maga fogja elmesélni nektek, majd ha nagyobbak lesztek. Nagyobbak, az meg mikor lesz? Va­lamikor, amikor eljön az ideje, néhány év múlva, amikor már jobban megértitek az egészet.

(Blaschtik Éva fordítása)

Melinda Nadj Abonji: Galambok röppennek föl

Magvető Kiadó, 2012