Bernard Cornwell: Az erőd (részlet)

Posted on 2012. május 11. péntek Szerző:

0


Az erőd - borítóÚgy kétszáz mérfölddel nyugatra és valamivel délebbre attól a helytől, ahol az ördög fattyai partot értek, Peleg Wadsworth dandártábornok felvonultatta zászlóalját a város főterén. Csak tizenheten jelentek meg, s még őket sem lehetett reguláris katonáknak nevezni. A legfiatalabb, Alexander, alig ötesztendős volt, míg a legidősebbek a tizenkét éves Fowler ikrek, Rebecca és Dorcas, ugyanakkor mind őszinte tisztelettel néztek fel a harmincegy éves brigadérosra.
– Azt akarom – emelte fel hangját a tábornok –, hogy mind egy sorban masírozzatok, majd parancsszóra álljatok meg. No, mi lesz ez a parancs, Jared?
A kilencéves Jared elgondolkodott.
– Menet, állj?
– Nagyon jó, Jared. Ezután következik az „alakzatba fejlődéshez készülj”, de ti nem csináltok semmit! – A dandártábornok szigorúan végigmérte parányi alakulatát, amely északi irányban, menetoszlopban sorakozott fel. – Értitek? Nem csináltok semmit! Akkor azt mondom, hogy egyes, kettes, hármas és négyes század balra át. Ezek a századok – itt a tábornok végigsietett a sor előtt, hogy kijelölje azokat, akik az élen haladó négy századot alkotják –, ezek itt a bal szárny. Mi vagy te, Jared?
– A bal szárny – csapkodott a karjaival Jared.
– Ragyogó! Ti pedig – indult a tábornok a menetoszlop fennmaradó része felé – az ötös, hatos, hetes és nyolcas század vagytok, a jobb szárny, ezért ti jobbra fordultok. Ha azt parancsolom, hogy balra és jobbra át, akkor mindenki a maga irányába forduljon. Azután csináljuk az átfordulást. Alexander, te vagy a zászlóőrség, úgyhogy te nem mozdulsz.
– Vöröskabátosokat akarok ölni, apa – nyafogott Alexander.
– Te nem mozdulsz, Alexander – erősködött a zászlóőrség apja, majd sorban elismételt mindent.
Alexander tartotta a hosszú botot, amely jelen körülmények között az amerikai zászlót jelképezte. Most ezzel vette célba a templomot, és úgy tett, mintha vöröskabátosokra lövöldözne, ezért vissza kellett terelni az alakzatba, amint az egyöntetűen és buzgón jelezte, hogy megértette hajdani tanítójának parancsait.
– Ne feledjétek – biztatta őket Peleg Wadsworth –, amikor mindenki abba az irányba indul el, amerre áll, olyanok lesztek, mint az óra két mutatója. Azt szeretném látni, hogy úgy is fordultok el. Készen álltok?
Kisebb tömeg gyűlt össze, hogy megbámulja őket, és kéretlen tanácsokat osztogasson. A bámészkodók egyike, egy ide látogató lelkipásztor szörnyülködve látta, hogy már ilyen kis gyerekeket is a katonaélethez szoktatnak, emiatt meg is rótta Wadsworth tábornokot, ám az biztosította róla Isten emberét, hogy nem a gyerekeket regulázza, hanem éppenséggel saját magát. Pontosan meg akarta érteni, hogyan fejlődik fel a menetoszlop olyan alakzattá, mely muskétatüzével képes lyukat ütni az ellenség soraiban. A csapatok egyvonalban csak nehezen haladhatnak előre, idővel elveszítik rendezettségüket, ennek okán a katonáknak századokban kell menetelniük, egyiknek a másik után, csakhogy az ilyen menetoszlop végzetesen sebezhetővé válik az ágyúk előtt, és nem sok hasznát veszi a muskétáinak, ezért a csapatmozgatás művészete az oszlopos menetben, majd a gyors vonalba rendeződésben rejlik. Wadsworth tökélyre akarta fejleszteni ezt a drillt, de a massachusettsi milícia tábornokaként, miután emberei jórészt a földeken vagy a műhelyekben dolgoztak, gyermekekkel kényszerült gyakorolni. Az elővédet, amelyet szokványos esetben egy század alkotott (három sorban egyenként harminc vagy annál is több emberrel), most a tizenkét éves Rebecca Fowler és kilencéves unokatestvére, Jared testesítette meg, mindkettő eszes gyermek, akik Wadsworth reményei szerint a többiek példaképei lehetnek. Az általuk megkísérelt manőver ugyanis minden volt, csak nem könnyű. A zászlóalj menetoszlopban tartott az ellenség felé, majd megállt. Az élen haladó századok az egyik irányba fordultak, a hátul haladók az ellenkező irányba, azután az egész alakzat előreindult, forgáspontként felhasználva az egy helyben álló zászlóőrséget, míg el nem hangzott egy újabb „állj” parancs. Ily módon az első négy század hátat fordított az ellenségnek, ezért Wadsworthnek hátra arcot kellett parancsolnia annak a nyolc gyereknek, hogy végül az egész félelmetes zászlóalja farkasszemet nézzen az ellenséggel, készen arra, hogy tüzet nyisson. Wadsworth korábban látta, ahogy a brit regimentek Long Islanden végrehajtottak egy hasonló manővert, s ha vonakodva is, de tisztelettel adózott pontosságuk és gyorsaságuk előtt, ahogyan menetoszlopból hosszú vonalba fejlődtek fel, hogy azután muskétáik sortüzét zúdítsák az amerikai erőkre.
– Készen állunk? – tudakolta újra Wadsworth. Ha a gyerekeknek képes elmagyarázni a manőver lényegét, döntötte el magában, akkor a milícia sem lehet akadály. – Előre indulj!
A gyerekek aránylag rendezetten masíroztak, bár Alexander folyton ugrándozott, ahogy lépést próbált tartani bajtársaival.
– Zászlóalj! – kurjantotta el magát Wadsworth. – Menet állj!
Megálltak. Eddig minden rendben.
– Zászlóalj! Alakzatba fejlődéshez készülj! Még nem mozdultok! – Kivárt egy pillanatot. – A bal szárny balra fordul, jobb szárny jobbra, amint kiadom a parancsot. Zászlóalj! Balra és jobbra át!
Rebecca bal helyett jobbra fordult, és a zászlóalj egy pillanatig zavartan toporgott, mielőtt valaki megcibálta a haját, aztán Alexander hosszú botjával lőni kezdte a temető felől érkező képzeletbeli vöröskabátosokat.
– Átfordulás, előre indulj! – kiáltotta Wadsworth, mire a gyerekek összevissza forgolódtak, s mostanra, gondolt bele a tábornok kétségbeesetten, a britek már két gyilkos sortüzet is leadtak az ezredére. Talán mégsem az a legjobb módja a gyalogos taktika csiszolásának, ha gyerekeket kölcsönöz az iskolából, ahol ő is tanított, mielőtt katona lett. – Egy vonalba! – adta ki a parancsot.
– Ezt úgy szokás – ajánlkozott egy mankókra támaszkodó férfi a tömegből –, hogy egyik század a másik után fordul. Úgy talán lassabb, tábornok, de biztosabb.
– Nem, nem, nem! – avatkozott közbe más valaki. – Az első század jobb széléről kilép a legelső ember, és felemeli a kezét, azután mindenki hozzá igazodik.
– Jobb, ha egyik század a másik után következik – erősködött a hadastyán. – Germantownnál is így csináltuk.
– Germantownnál vesztettünk is – mutatott rá a másik férfi.
Johnny Fiske úgy tett, mintha eltalálták volna – tántorogni kezdett, majd színpadias mozdulattal elterült –, Peleg Wadsworth pedig, akinek még most is nehezére esett tábornokként gondolni önmagára, úgy döntött, hogy nem sikerült rendesen elmagyaráznia a manővert. De talán nem is lesz szüksége rá, hogy a gyalogos harci taktika mestere legyen. A franciák csatlakoztak Amerika szabadságért vívott háborújához, egész sereget küldtek az Atlanti-óceán túlpartjára, így a háborút immár a déli államokban, Massachusettstől tisztes távolságban vívták.
– Megnyertük a háborút? – szakította félbe gondolatait egy hang, s ahogy felé fordult, a feleségét, Elizabethet látta, karján egyéves lányukkal, Zilphával.
– Ha engem kérdezel – felelte Peleg Wadsworth –, a gyerekek az utolsó szálig kiirtották a vöröskabátosokat.
– Istennek legyen hála! – bólintott Elizabeth. Huszonhat éves volt, öt évvel fiatalabb férjénél, és újfent várandós. Először Alexander született meg, majd következett a most hároméves Charles és a csecsemő Zilpha, aki tágra nyílt szemmel, csodálkozó tekintettel meredt apjára. Elizabeth közel olyan magasra nőtt, mint a férje, aki most eltette jegyzetfüzetét és ceruzáját egyenruhájának zsebébe. Jól fest ebben az uniformisban, mérte végig férjét, noha a fehér parolis kék kabátra igencsak ráfért volna a foltozás, kék anyagot azonban sehol, még Bostonban sem lehetett kapni, legalábbis nem azon az áron, amit Peleg és Elizabeth Wadsworth megengedhetett magának. Elizabeth titokban mókásnak találta férjének elmélyült, aggódó arckifejezését. Rendes embere van, gondolta ellágyulva, jóra való és egyenes szívű, akiben megbízik minden szomszédja. Ráférne egy hajnyírás, de azok a rendezetlen sötét fürtök csak vonzóan karakánná teszik.
– Sajnálom, hogy félbe kell szakítanom a háborút – mosolygott Elizabeth –, de látogatód érkezett. – Biccentett a házuk felé, ahol egy egyenruhás férfi épp kipányvázta a lovát.
A látogató szemüveges vézna fickó volt, kerek arccal, amelyet Wadsworth ugyan ismerősnek talált, mégsem tudott hová tenni. Miután kikötötte lovát, a férfi egy papírost húzott elő kabátjának zsebéből, és nyújtott léptekkel átvágott a napfényben fürdő téren. Barna uniformist viselt fehér hajtókával, övéről bőrszíjon egy szablya lógott.
– Wadsworth tábornok – szólította meg a férfi, amint közelebb ért. – Örömmel látom, hogy jó egészségnek örvend, uram – tette hozzá.
Wadsworth egy hosszú pillanatig kétségbeesetten próbálta kitalálni az archoz tartozó nevet, ami végre eszébe is jutott.
– Todd százados – mondta ki, alig leplezett megkönnyebbüléssel.
– Már Todd őrnagy, uram.
– Gratulálok, őrnagy.
– Kineveztek szárnysegédnek Ward tábornok mellé – folytatta Todd –, aki ezt küldi önnek. – Átadta a papírt Wadsworthnek. Az egyetlen ívet takarosan összehajtották és lepecsételték, Artemas Ward tábornok cirkalmasan aláírt nevét a pecsét alatt lehetett olvasni.
Todd őrnagy szigorú tekintettel nézett a gyermekekre, akik még mindig rendezetlen sorokban álltak, és érdeklődéssel méregették őt, de még inkább a derekán viselt szablyát.
– Pihenj – rendelkezett Todd, mielőtt mosolyogva visszafordult Wadsworthöz. – Nem lehet elég korán elkezdeni, igaz, tábornok?
Wadsworth némiképp zavarban érezte magát, amiért rajtakapták, hogy gyerekeket gyakorlatoztat, ezért nem felelt, inkább feltörte a pecsétet, és végigolvasta a rövid üzenetet. Artemas Ward tábornok melegen üdvözölte Wadsworth brigadérost, egyben sajnálattal értesítette arról, hogy vád fogalmazódott meg a massachusettsi tüzérezred parancsnoka, Paul Revere alezredes ellen, nevezetesen, hogy fejadagot és zsoldot vett fel harminc nem létező katona után, ezért Ward tábornok arra kérte Wadswortht, vizsgálja ki a jelen állítás igazságtartalmát.
Wadsworth másodszor is elolvasta a levelet, majd elbocsátotta a gyerekeket, és intett Toddnak, hogy sétáljanak el a temető felé.
– Ward tábornok jól van? – tudakolta előzékenyen. Artemas Ward parancsolt a massachusettsi milíciának.
– Meglehetősen – felelte kurtán Todd –, leszámítva a lábfájását.
– Hiába, a kor – jegyezte meg Wadsworth, majd kötelességtudóan kicserélték egymás közt a születések és házasságok, betegségek és halálozások híreit, az apró változásokat a közösség életében. Végül egy szilfa árnyékában álltak meg, ahol Wadsworth egy idő után felemelte a levelet. – Azért különös – fogalmazott óvatosan –, hogy egy őrnagy kézbesít ilyen csip-csup üzenetet.
– Csip-csup? – horkant fel Todd. – Hűtlen kezelésről beszélünk, tábornok.
– Ami, ha igaz, egyértelműen kiviláglik a könyvekből. Miért van szükség egy tábornokra az inspekcióhoz? Elég ehhez egy könyvelő.
– Az inspekció már megtörtént – közölte komoran Todd –, csakhogy egy könyvelő nevének nincs súlya a jelentésben.
Wadsworth kihallotta szavaiból az élt.
– És mi szükség a súlyra? – kérdezett rá.
– Ward tábornok alaposan ki akarja vizsgálni az ügyet – felelt Todd határozott hangon –, ön pedig mint a milícia főhadsegédje felelősséggel tartozik erőink harci moráljáért.
Wadsworth arcátlannak és feleslegesnek érezte, hogy így emlékeztetik a kötelességeire, mégis kommentár nélkül hagyta a szemtelen megjegyzést. Todd alapos és iparkodó ember hírében állt, csakhogy Wadsworthnek az a szóbeszéd is a fülébe jutott, miszerint William Todd őrnagy és Paul Revere alezredes nemigen szíveli egymást. Todd együtt szolgált Revere-rel a tüzérségnél, mielőtt az ezred szervezetlensége elleni tiltakozásként lemondott tisztéről, és Wadsworth gyanította, hogy Todd visszavágásra használja fel új pozícióját, ami a legkevésbé sem tetszett neki.
– Revere ezredes – szólt csendesen, ám tudatosan provokálva a másikat – jó hírnévnek örvend mint tisztes és odaadó hazafi.
– Revere ezredes tisztességtelen ember – vágta rá Todd vehemensen.
– Ha a háború csak a tisztességes emberek kiváltsága lenne – tűnődött el Wadsworth –, vajon nem élveznénk az örökké tartó béke áldásait?
– Ön ismeri Revere ezredest, uram? – kérdezte Todd.
– Azt azért nem mondanám. Inkább csak futólag – felelte Wadsworth.
Todd bólintott, mint aki éppen ezt a választ várta.
– Az ön reputációja megkérdőjelezhetetlen, uram. Ha bizonyítja a jogsértést, nem lesz Massachusettsben senki, aki vitatná a döntését.
Wadsworth újabb pillantást vetett az üzenetre.
– Alig harminc ember? – hitetlenkedett. – Ezért a kis semmiségért lovagolt Bostontól idáig?
– Nem távolság – legyintett Todd –, különben is el kell intéznem valamit Plymouthban, úgyhogy még útba is esett.
– Ha az ügyei szólítják, őrnagy – bólintott Wadsworth –, nem is tartóztatom tovább. – Az udvariasság megkívánta volna, hogy legalább egy frissítővel megkínálja Toddot, és Wadsworth udvarias embernek is tartotta magát, ám rossz néven vette, hogy belerángatták egy személyes viszályba.
– Azt beszélik – jegyezte meg Todd, miközben tovább sétáltak –, hogy megtámadjuk Kanadát.
– Mindig azt beszélik, hogy megtámadjuk Kanadát – vágta rá nyersen Wadsworth.
– Ha ez a támadás csakugyan bekövetkezik – folytatta zavartalanul Todd –, azt akarjuk, hogy a lehető legrátermettebb ember vezesse a tüzérségünket.
– Úgy vélem – sóhajtott Wadsworth –, attól függetlenül is ezt akarjuk, hogy megtámadjuk-e Kanadát vagy sem.
– Feddhetetlen emberre van szükség – erősködött Todd.
– Olyan emberre van szükség, aki képes egyenesen lőni. – Wadsworthnek eszébe jutott, hogy Todd talán magának szeretné a tüzérezredet, de nem mondta ki a gondolatot. Felesége már várta őket a ház előtt, kezében egy pohár vízzel, amit Todd hálásan elfogadott, mielőtt délnek lovagolt Plymouth felé. Wadsworth bement, és megmutatta Elizabethnek a levelet.

Bernard Cornwell

Bernard Cornwell

– Attól tartok, drágám, hogy ez megint csak politika.
– És az baj?
– Nem könnyíti meg a dolgot – felelte Wadsworth. – Revere ezredes megosztó személyiség.
– Megosztó?
– Nagyon buzgó – válogatta meg a szavakat Wadsworth –, és a buzgalmával nemcsak barátokat, de ellenségeket is szerez. Gyanítom, hogy Todd őrnagy áll a vádaskodás mögött. Féltékeny az ezredesre.
– Vagyis szerinted a vád koholt?
– Nem foglalok állást – emelte fel a kezét Wadsworth –, szívesen maradnék inkább az áldott tudatlanság állapotában. – Visszavette és újfent elolvasta a levelet.
– A sikkasztás ettől még gaztett – keményedett meg Elizabeth hangja.
– Akár a hamis vádaskodás. Vagy egy írnok tévedése. A lényeg, hogy engem is be akarnak vonni a civakodásukba, ez pedig nagyon nem tetszik. Ha bebizonyítom a csalást, ellenségemmé teszem fél Bostont és az összes szabadkőművest. Ezért maradnék inkább a tudatlanságnál.
– Akkor hát nem teszel semmit? – kérdezte Elizabeth.
– De, teszem a kötelességemet, drágám. – Wadsworth mindig tette a kötelességét, méghozzá példásan: diákként a Harvardon, majd tanítóként, a lexingtoni, városi véderő parancsnokaként, Washington tábornok szárnysegédjeként a Kontinentális Hadseregben, s most mint a milícia tábornoka. Csakhogy vannak idők, gondolta, amikor az embernek jobban meggyűlik a baja a sajátjaival, mint a britekkel. Összehajtotta a levelet, és vacsorázni indult.

(Babits Péter fordítása)

Bernard Cornwell: Az erőd

Alexandra Kiadó, 2012.