Panem et circenses | Suzanne Collins: Az Éhezők Viadala

Posted on 2012. április 24. kedd Szerző:

2


Írta: Abonyi Barbara

Az Éhezők Viadala 1. - borítóHányszor lennénk szívesebben valaki más bőrében; és hányszor kapjuk meg, ha elégedetlenek vagyunk: valaki más mennyire szívesen lenne a tiédben! Egy régi klasszikus szerint, ha mindenki egy kupacba rakhatná a problémáit, és bármit kivehetne belőle, előbb-utóbb mindenki maradna a sajátjánál. Csoda tudja, hogy igaz-e. Abban viszont biztos vagyok, hogy van olyan könyv, ahol elsőre is biztosan tudjuk, nem akarunk a hősök helyében lenni. Az életemért harcolni például nem okvetlenül az a problémacsomag, amit szívesen választanék – a Collins-trilógia figuráinak viszont ez jutott.

Eredetileg unaloműzésként vettem kézbe a könyvet, és csak egy tini-limonádéra számítottam. Nagyot tévedtem, Az Éhezők Viadala ugyanis beszippantott és nem eresztett el. Gondolom, a sztori alapjaiba már mindenki belefutott, tekintve, hogy most jött ki a film is, a csapból is ez folyik. Azért egy kis update azoknak, akik mégis kimaradtak volna belőle. Adva van Észak-Amerika, némi barátságtalan világégések után, egy jelenleg Panem néven futó államalakulat képében. A szerkezete: a Kapitólium, mint főváros (elnyomók), és az azt kiszolgáló tizenkét körzet: nyersanyagtermelők, bányászok (éhezők). 74 évvel ezelőtt a körzetek fellázadtak, amit persze a Kapitólium annak rendje és módja szerint levert, és az akkor még létező 13. körzetet is a földdel tette egyenlővé. Azóta a Kapitólium megpróbálja megelőzni, hogy a körzeteknek ötleteik támadjanak, ezért kisorsolnak minden körzetből egy fiút és egy lányt 12 és 18 éves között, akik életre-halálra küzdenek egy minden igényt kielégítő arénában, ahol csak egy maradhat. A küzdelmet és persze a versenyzők elő- és utóéletét egyenes élő adásban sugározza a tévé, vagyis jókora reality, és mint ilyen, a szórakozás fő forrása. A történet pedig onnantól indul, hogy főszereplőnk, Katniss kishúgát kisorsolják, ő pedig önként jelentkezik a helyére, hogy ezáltal megvédje a biztos haláltól.

Ismerős? Nehéz nem észrevenni bizonyos párhuzamokat Takami Kósun tíz évvel korábban (nálunk 2006-ban) megjelent regényével, a Battle Royale-lal. Az alaphelyzet, amibe a gyerekek kerülnek, tényleg hasonló, ám akad jó néhány különbség is. Itt markánsabban jelenik meg a disztópikus környezet. Mindkét műben érdekes, hogyan reagálják le a helyzetet a szereplők. A kamaszos érzelmek és jellemek az Éhezőkben is fontos szerephez jutnak – hiszen a történéseket egy kamasz szemével látjuk, aki sok mindenben eléggé felnőtt. El kell tartania egy családot, ami elég komoly hatással van a gondolkodásmódra, viszont az érzelmeit tekintve éretlen és nagyon gyerek, mint a kamaszok általában. Az író, Suzanne Collins azonban jobban törekedett arra, hogy a hősét körülvevő világot, annak rendszerét megmutassa. (Óhatatlan és érdekes az összevetés, hiszen a BR többszereplős, külső nézőpontú írás, míg az Éhezők végig Katniss E/1-ben elmesélt története. Logikusabb volna, hogy az utóbbi koncentrálna inkább a belső folyamatokra.) Persze nem egy 1984, ahogy a Battle Royale sem volt egy második Legyek Ura (még ha úgy is emlegetik), de gondolom, a szórakoztató irodalomtól nem kell okvetlenül elvárni, hogy megváltsa a világot.

Az Éhezők Viadala - filmNos, itt érkeztünk el ahhoz a részhez, ami a könyv legnagyobb hibáit és legnagyobb erősségeit hordozza magában. Rögtön látszik, hogy a szerző amerikai, sosem élt diktatúrában, maximum olvasott róla, és főleg: sohasem éhezett. Ez nem a szokásos káeurópai sirám akar lenni, hogy bezzeg mi, hiszen már én is akkor születtem, mikor ezt a totalitárius dolgot nem lehetett komolyan venni. De legyünk őszinték, a mi kollektív emlékezetünk ennél sokkal durvább dolgokat is őriz. Jó néhány helyen rajta lehet kapni a szerzőt a hiteltelenségeken – mikor pl. Katniss kihajít egy süteményt a vonatablakon büszkeségből. Kezicsókolom, aki élete eddigi 16 évében éhezett, az semmilyen ehetőt nem hajít csak úgy ki, akkor sem, ha úgy tudja, hogy van még kaja máshol. Vagy a Zug mint feketepiac – gyanítom, a durvább helyeken a tiltott árukkal való kereskedés semmilyen rendszerben nem úgy ment, hogy kipakolták az asztalra, aztán mindenki odajárult venni, csak el volt mondva, hogy ez igazából tilos; még akkor sem, mikor a hatalom aktuális képviselői is vásárlók voltak.

Ugyanakkor nagy erőssége Collinsnak egy másik elem: a média, a valóságshow-k és a szórakoztatóipar világának bemutatása. Kezdve onnan, ahogy a versenyzőknek taktikázniuk kell a közönség szeretetéért – hiszen az arénában a támogatásuktól és az adományaiktól függhet az életük (sms-szavazás, ismerős?) – egészen odáig, ahogy a tömegtájékoztatás által manipulálják a közvéleményt. Adott esetben elvonják a figyelmet például arról az apróságról, hogy egy másik körzet fellázadt. A viadal, hiába elítélendő és barbár, hiába rettegi végig mindenki minden évben a sorsolást, még az éhezőket is a képernyők elé szögezi. Ők ugyanúgy latolgatják az esélyeket és elemezgetik a túlélőversenyző taktikáját, mint manapság egy fociközvetítés vagy a Való Világ nézői. Katnissnak is elég határozott képe van arról, milyen taktikákat lehet alkalmazni, vagy vajon hogyan befolyásolhatják a Játékmesterek az eseményeket, mégpedig azért, mert ő is erre gúvadt, valahányszor adták.

Egyébként is, mennyire irreális ez a világ? Gladiátorviadalok ezer évekkel ezelőtt voltak már, ma ennek enyhébb formája a ketrecharc és a profi boksz, de aránylag magas tétbe mernék fogadni, hogy illegális, ténylegesen életre-halálra menő meccsek sem csak a filmekben vannak. Ami meg a valóságshow-kat és a közvetítéseket illeti… még be se kell kapcsolnod a tévét, úgyis értesülsz róla, ki hol kivel mit csinált, mekkorát énekelt, és hogy esett ki. Igen, az embereket mindez érdekli. Panem et circenses. (Az államalakulat neve sem véletlenül Panem…)

Szereplők tekintetében a könyv jobban vizsgázik. Vannak ugyan archetipikus karakterek, de Collins néha egy-egy vonással is élővé, háromdimenzióssá tud változtatni egy szereplőt. Ebben egyértelműen szerepe van annak, hogy nem hibátlan főhősöket kapunk. Maga Katniss elég mufurc, nem valami kedves. Gyakorlatias ugyan és könnyen feltalálja magát, de érzelmi téren – illetve általában olyan helyzetekben, ahol másokra kellene ráéreznie – néha annyira el van tájolva, hogy legszívesebben nyakon csapnád egy szöges léccel. Hozzáteszem, hogy én örülök ennek, utálom ugyanis a Mary Sue-kat (aki nem tudná, nézzen utána) meg a Hőslelkű Leányokat, akik mindenkihez kedvesek, csodaügyesek, csodaszépek és mindig tudják, mit kell mondani. Katniss béna, mint egy kamasz – mert kamasz, és nem kis harmincéves, ahogy sok könyv fiatal szereplőit megrajzolják.

Suzanne Collinsnál mindennek megvan a következménye, és ez nagyon megnyerő. Nem úgy, mint az átlag fantasyban/krimiben/ponyvában, hogy a főhős ledurrant pár rosszfiút – jobb esetben kicsit nézi a csillagokat, ha először gyilkolt –, aztán szevasz, jöhet a hepiend, a jópasi meg a naplemente. Ha embert kell ölnöd, még akkor is, ha az élet védelmében cselekedtél, az nyomot hagy. Ugyanúgy az is, ha valaki feláldozza magát érted vagy egyszerűen csak meghal a szemed láttára. Igenis, az ilyen jellegű traumákat rémálmok követik, kisebb-nagyobb megkattanások, esetleg alkoholizmus. Nem könnyű feldolgozni, talán nem is lehet. Ennek is köszönhető, hogy a történet vége elég messze van a boldogtól. Ha valaki ennyi mindent átél, ott nincs boldogság, maximum túlélés.

Suzanne Collins

Suzanne Collins

Abban, hogy a könyv mennyire olvastatja magát, nagy szerepe van Totth Benedek gördülékeny fordításának. Jól visszaadja az eredeti egyszerűségét, lazaságát, lendületét. Egy fontos momentum azonban mégis zavaró volt számomra: ez a címlapon is szereplő madár, a mockingjay fordítása fecsegőposzátaként. Egészen addig nincs semmi baj ezzel a magyarítással, amíg csak a Katniss kitűzőjén megjelenő kabalamadárról beszélünk, ám később, mikor névvé és szereppé avanzsál, elkezd egyre furábban hangzani. Vajon követnél-e egy Fecsegőposzáta nevű forradalmárt? Hát ez az… Gondolom, amikor Totth az első köteten dolgozott, valószínűleg még nem ismerte a többi részt, és talán nem tudta, hogy ennek ekkora jelentősége lesz. Ezt az egyet leszámítva viszont remek munkát végzett.

Az Éhezők Viadala talán nem váltja meg a világot, és biztosan nem okoz annyi álmatlan éjszakát, mint az 1984. Viszont elgondolkodtató és szórakoztató, ami szintén nem kis teljesítmény. Jó példa arra, hogy lehet ma izgalmas, sodró lendületű ifjúsági regényt írni vámpírok és vérfarkasok nélkül.

Könyvvásárlás a Polc.hu webáruházban.

Suzanne Collins: Az Éhezők Viadala

Agave Könyvek, 2012