A szent szörnyeteg | Az isteni Sarah bőrében: Vári Éva

Írta: Zsedényi Balázs

Zseniális színésznő, a lapok számára mindig pletykákkal szolgáló híresség, gátlástalan életimádó. Eljátszott minden korabeli nagy főszerepet, köztük magát Hamlet herceget is, turnéival beutazta a világot, többször járt Budapesten is. Halálosan gyűlölte Bernard Shaw-t, jó barátja Oscar Wilde, plakátjait maga Alfons Mucha tervezte. Sarah Bernhardt a legendák szerint legbensőségesebb viszonyt a házi tigrisével ápolt, koporsóban aludt, szerelmi étvágya pedig minden képzeletet felülmúlt. A Belvárosi Színházban Vári Éva személyesíti meg.

Interjúnk – stílusosan – két felvonásos. Az első a bemutató előtt, a második utána készült.

1. felvonás: Bemutató előtt

Edith Piaf, Florence Foster Jenkins és Sarah Bernhardt. Egészen fantasztikus névsor ez. Úgy tűnik, az utóbbi időben megtalálják önt ezek az extravagáns egyéniségek. Keresi őket?
Nem igazán, egyszerűen szerencsém van. Egyikről sem gondoltam volna, hogy el fogom játszani. Ezek a szerepek megtalálnak, és engem ez boldoggá tesz, mert örömöm lelem bennük.

És nem csak ezek a nagy szerepek találták meg, hanem az Orlai Produkció is. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy gyakran, ha egy nagy női szerepről van szó, akkor Vári Éva neve az elsők között kerül elő.
Nem tudom, hogy Tibor tudatosan keresi-e a nekem illő szerepeket, vagy pedig a kezébe akadnak színdarabok, és a szerepről eszébe jutok, mindenesetre roppant hálás vagyok, akár a Hat hét, hat táncért, akár a Csókol Anyád!-ért, akár A nagy négyesért. Most pedig úgy érzem, hogy ha Az isteni Sarah után nem játszom semmit, akkor is teljes volt az életem és teljes volt a pályám. Ez a szerep sok mindennek az összegzése, egy rendkívül gazdag művészsors. Sarah 19. századi furcsa világa egészen másfajta színház, amit mi megszoktunk. Ebben a világban éveken át, tucatnyi ember készített egy legyezőt, a ruhák is mívesek, szinte kiállítási tárgyak voltak. Egészen másfajta világ volt, az emberek sokkal kevesebbet tudtak a világról, könnyebben csodálkoztak rá a világra, valahogy gazdagabb volt.

Sarah Bernhardt-on keresztül átfogó képet kapunk erről a világról?
Mindenképpen, legalábbis beszélünk róla. Megjelenik benne Oscar Wilde és G. B. Shaw is, akik ennek a korszaknak különleges és jeles figurái voltak.

Mennyiben más a 19. század színészsors, mint amit most meg kell élnie egy színésznek?
Úgy gondolom, hogy a színház amióta színház, mindig egyforma. A gondok, a problémák, az intrikák, a nagy sikerek, a bukások vele járnak. A közeg volt más, amiben a színház megjelent. Úgy hiszem, hogy gazdagabb volt, több pénz volt, és biztos nem volt ennyi színház, de ami volt, az pompás volt és szép.

A színész feladata akkoriban más volt, mint most?
Igen. Az fontos volt, hogy kit melyik mecénás, gróf vagy herceg tartott ki, milyen hintóval járt, milyen vacsorákon vett részt. Ugyanakkor a színházban fantasztikus színdarabokat játszottak. Amit Sarah Bernhardt eljátszott, az ma is nagy feladat lenne egy drámai színésznőnek. Sarah játszhatta Hamletet is, nem Gertrudot, nem Opheliát, hanem magát Hamlet herceget. Ezzel jól fel is bőszítette G. B. Shaw-t, aki kikérte magának. Sarah amerikai és brazil turnéra ment az egész társulatával. Gyakorlatilag letarolta Amerikát, mindenhol ott volt, és a lába előtt hevert az egész világ. Ma a színészet némiképp másról szól. Ha egy színésznő nem játszik televízióban vagy filmen, akkor gyakorlatilag nem is létezik. A televízió ad arcot egy névnek. Az Életképek elég sokat ment és elég népszerű is volt ahhoz, hogy egy idő után sok helyen Violának hívjanak.

Piafnak nem?
Piafnak csak az a maroknyi ember, aki megnézi. De már sokszor játszottam el, majdnem ötszázszor, úgyhogy sokan vannak már, akik látták. Úgy tűnik, hogy valamit elő tudok varázsolni ebből ennek a rendkívüli énekesnőnek a sorsából.

Érdekes: sorsgazdagság szempontjából vetekszik Piaf és Sarah.
Így igaz. Ő is nagyon különleges életű nő. Őt nem láthatta senki közülünk, legfeljebb hallhatta a nevét, hogy volt egy Sarah Bernhardt nevű színésznő, és hogy mekkora sztár volt a maga idejében. De igazából nagyon keveset tudhatnak róla. Piaf életében is nagy dilemmát jelentett, hogy milyen kevesen tudnak róla, mert a nézők képzelnek valamit arról a színészről, akit látnak, hogy milyen lehet, de senki nem tudja, hogy milyen az ő kedd délelőttje, vagy hogyan kel fel, hogyan viszonyul az élethez.

A bemutató után Sarah Bernhardt-ról vagy Vári Éváról tudunk meg többet?
Sarah Bernhardt ürügyén, ha nagyon odafigyelünk, akkor sokat meg lehet tudni rólam is. Ugyanis itt olyan monológok vannak a színházról, az életről és a sorsról, amit nagyon igaznak gondolok én is.

2. felvonás: Bemutató után

Most hogyan látja…
A helyzet változatlan. Iszonyatos erőpróba volt ez a szerep. Sok nehéz szerepet játszottam már, de közben ez nagyon mélyen is érintett, hiszen egy színésznő sorsáról szól. Ilyenkor eszébe jut az embernek, hogy a világon semmi nem változik. Mindig mindenki elmondhatja ugyanazokat a problémákat az elfogadással kapcsolatban, a kétségeit azt illetően, hogy mennyire érdekli ő az embereket, a magánéleti válságok is hasonlóak, meg az áldozatok is, amiket hoz az ember ezért a pályáért. El lehet jutni innen odáig, hogy nincs és nem volt értelme. Ezt persze sokszor mondjuk is – de azért mégis mindenki felkel a padlóról, és újra kezdi.

Mi a legnehezebb benne?
Az irdatlan mennyiségű szöveg. Amit azon túl, hogy megtanul az ember, kell tudnia kezelni is. Nehéz az is, hogy Sarah egy eléggé szélsőséges hangulatú nő volt, még idős korában is. Ezeket a váltásokat egyik pillanatról a másikra megcsinálni – azt, hogy sokszor úgy reagál, mintha ollóval elvágnák, és a következő pillanatban már egy teljesen másik hangulatban van – nagyon nehéz. Nincs benne átmeneti idő, hanem szinte mondatonként váltogat. Vibráló, és a környezete számára iszonyú fárasztó nő lehetett, és ezt meg kell tudnom csinálni.

Mit szeretne ez a nő: játszani vagy élni?
Mindent. Például amikor 78 évesen írja a memoárját, és visszaemlékezik Oscar Wilde-ra, akkor eszébe jut Salome, egy fiatallány-szerep, és a fejébe veszi, hogy meg akarja csinálni. Úgy érzi, hogy most tudná igazán eljátszani – amikor régebben megkapta ezt a szerepet, akkor még nem tudta teljes gazdagságában megcsinálni. Azóta, úgy érzi, emberileg szenvedett annyit, hogy most képes lenne rá. Mindig ez van: amikor vége van egy próbafolyamatnak, akkor jövünk rá, hogy ezt lehetett volna jobban is – sőt akárhányszor elmondja az ember a szöveget, mindig felfedez benne új színeket, új érzelmeket. Ez a nő 78 évesen akarja eljátszani Salomét – már nincs meg az egyik lába, de még mindig menni akar, mert nem szeretne úgy meghalni, hogy nem volt dolga. Az emberben mindig ott van a feleslegesség érzése. Lehetek rossz, lehetek jó, sikeres is, sikertelen is, de egy nem: felesleges. Sarah úgy érzi, hogy neki még dolga van. Ez az egyetlen, ami életben tart valamennyiünket – minden szakmában. A színpadon pedig hatványozottan.

Miközben Sarah Bernhardt az egyik szerepből a másikba ugrál, akkor őt látjuk, vagy az egyes szerepeket, amiket felvett ebben a szerepjátékban?
Egy szerepjátékon keresztül látjuk, ahogy visszaidézi önmagát. Ennek is van egy nehézsége, hiszen ha én most úgy játszanék, ahogy játszottak a 19. században – felidézve az akkori kort –, akkor a közönség kinevetne, azt hívén, hogy ez paródia. Ugyanis akkoriban óriási érzelmek voltak kitéve a színpadon, ez volt a stílus – de azóta már eltelt majdnem kétszáz év. Nyilván nem lehet ugyanúgy játszani, hanem azt lehet megmutatni, hogy milyen volt ő, hogy őszinte, hogy odaadta magát a szerepeknek. És nem csak a színpadon játszott, hanem a magánéletében is – ezért a hangulatváltozások.

Ebből a szempontból a színésznőség nem nagyon változott, inkább csak a formája.
Valóban, és ez benne az érdekes. Hogy egy emberben, aki bejárta a világot és mindenfelé ünnepelték, úgy érzi, valójában nem fogadták el.

Közben pedig még most is színdarabokat mutatnak be róla.
Ez benne a csodálatos. Edith Piaf is, akit nagyon régóta játszom már, és aki egy kisember ehhez a nagyformátumú nőhöz képest, mindig úgy érezte, hogy elmegy mellette az élet. Ő is nagyon akart. Úgy látszik, hogy ők ilyen akarnok nők voltak, akik ki akarták fejezni magukat, úgy érezték, hogy nekik van mondandójuk, amit el is kell mondaniuk.

Volt olyan része a szerepnek, vagy a szövegnek, amikről nem gondolta volna, hogy ilyeneket is meg fog találni benne?
Minden nap új. Az ember elkezd próbálni, aminek az elején igyekszik őszintén mondani a szöveget, majd rájön, hogy borzalmasan monoton, amit művel. Innen kellett eljutni a hangulatváltásokig, abba az állapotba, hogy kint vannak az embernek az idegei. A próbákon viszont a színészek roppant szemérmesek, rögtön mondjuk, hogy hamis, hogy nem jó. De erre van a próba, hogy például megkeressük az ideggócokat, amikor Sarah kibontakozik. Persze az ember szégyell rosszul próbálni, megpróbálja „biztonságiban” elmondani, aztán rájön, hogy ez kevés, semmi. Hogy igaziból miket érzett, és miken ment keresztül Sarah – ezeket megtalálni és merni megmutatni, az a feladat.

Sarah sorsa, azon túl, hogy színésznő és szélsőségek között mozog, mit jelenthet ma egy olyan ember számára, aki ezt nem éli át?
A nézőtéren ülve az emberek azt hiszik, hogy milyen jó lehet a színésznőknek: kapnak szép ruhát, mindenki tapsol nekik, és így tovább, de azt nem tudják, hogy ez mennyi gyötrelem árán születik meg, hogy mennyi kialvatlan éjszaka után mer az ember kiállni és megmutatni magát… Persze minden szakmának megvan a maga árnyoldala. Ezt igazából senki nem gondolja végig, hogy ezek az emberek mennyit áldoznak fel az életükből. Nem véletlenül mondják, hogy pocsék a színészek vagy a művészek magánélete, mert nem figyelnek oda senkire – most ezt nem kell mindenkire érteni, de Sarah-nál ez feltétlenül így van. A nevelőnő nevelte a gyerekét, ő pedig menni akart, mert szerelmes volt, nem volt érdekes a gyereke. Mindent fanatikusan csinált, az életét is és a pályáját is.

E mellett a gyötrelem mellett megfér a humor?
Természetesen, azt nem lehetne kibírni, hogy két órán keresztül csak a drámát nézi az ember. Ezt főleg Pitou – akit Gálffi László játszik – hozza. Ő Sarah írnoka, akit teljesen kiborít magából a nő, mond is rá mindenfélét. A szerepjátékokban is nagyon érdekes, hogy egy férfinak egyszerre kell eljátszania Sarah anyját, a zárdafőnöknőt, a szerelmeket és a színpadi partnereket – tehát sokféle lehetőség van arra, hogy egy alapvetően civil, nem színész ember is megnyilvánuljon. Rajta keresztül megmutatkozik, ahogy egy privát ember képzeli el Sarah-t. És ebben csillan fel humor.

A próbák ebből a szempontból jó hangulatban teltek, vagy inkább a keresésben?
Imádtuk próbálni. Nem tudom, hogy miért. Talán mert sok személyesség van benne, miközben koncentráltan a szakmánkról szól. De az örökös vágy is ott van benne, hogy vajon érdekelni fogja-e az embereket, hogy mi mik voltunk-vagyunk. Sokan azt sem tudják, hogy volt a 19. században egy színésznő, akit Sarah Bernhardtnak hívtak.

A színdarabot az Orlai Produkció mutatta be.

• Bővebben a darabról: Régi dicsőségünk…
• Interjú Gálffi Lászlóval