Egy szenilis emlékiratcenzor | Az isteni Sarah partnere: Gálffi László

Írta: Zsedényi Balázs

A Sírpiknik férfiszerepe és A nagy négyes rendezése után Az isteni Sarah című darabban tér vissza a Belvárosi Színház színpadára Gálffi László. A legendás francia színésznő, Sarah Bernhardt titkárát alakítja Vári Éva partnereként.

Más típusú feladat ez, mint A nagy négyes megrendezése…
Ne túlozzunk! A nagy négyesnél tulajdonképpen játékmester voltam. Összehoztam négy nagy színészt, nevezetesen Vári Évát, Molnár Piroskát, Szacsvay Lászlót és Benedek Miklóst, és hagytam játszani őket. És micsoda hihetetlen sikerük van! Kilenc hónap alatt már az ötvenedik előadáson is túl vagyunk. Nagyon szívesen vettem, hogy Orlai Tibor ismét megkeresett, és a Sírpiknik után most megint színészként számít rám.

Sarah Bernhardt mellett mi a titkár, Pitou szerepe John Murell darabjában?
A viszony mindenképpen alárendelt, hiszen egy nagy színésznőnek a titkára, életének tanúja, és a szerepjátékokban – amire a darab épül – sem egyenlő a szerepük. Együtt játszanak, de nem, mint színészek, hanem nagyjából úgy, mint a gyerekek. Az ő játékuk a szó szoros értelmében – és nem teátrális értelemben – vett játék. Sarah-nak gyereke van, unokája van, rajongói vannak, de hiába, mindig egyedül van. Erről persze ő is tehet. Csak a titkára maradt, akivel borzasztó együtt lenni, ugyanakkor annál csak egy a rosszabb, ha nincs a közelében.

Pitou szívesen vesz részt ebben a játékban?
Nyilván, hiszen részese lesz egy nagy életműnek. Végtére is ő gondozza az utókor számára a nagy színésznő emlékiratait! Ez persze felelősségteljes, sőt veszélyes feladat is, mert amiről úgy gondolja, rombolja a nagy színésznőről alkotott képet, azt nem írja le, az eltűnik. Roppant érdekes, hogy miről gondolja úgy, nem tartozik az utókorra. Ugyanakkor bármennyire is alárendelt szerepben van, mégiscsak ő az, akinek a színésznő kiadja a titkait, mégiscsak ő az, aki leírja, mégiscsak ő az, aki a szerepjátékban részt vesz, és akin keresztül megtörténik a múlt felidézése.

Ezek szerint a titkár nélkül nincs visszaemlékezés sem.
Persze, hogy nincs. Nekem még talán jobban is kell figyelnem… Olykor előtérben vagyok, olykor pedig háttérbe vonulok, de mindkettő teljes koncentrációt igényel. Hiszen a háttérben is ugyanúgy kell jelen lenni, mint elöl. Csak éppen akkor valahogy úgy, mint a jó filmzene, amit gyakran szinte nem is érzékel az ember – de ha nincs, nem olyan hatásos a jelenet.

Mi volt a legnehezebb a próbafolyamat alatt?
Egyértelműen a rengeteg szöveg, ami ráadásul gyakran érzelmileg igen összetett. Szerep a szerepben. Az ember minden próbafolyamat alatt újrakezdi a szakmát. Itt most az arányokat kellett megtalálni, miből mennyit, mert nagyon sok a csábító lehetőség, ami más irányba viheti a történetet. Végig ketten vagyunk a színpadon. Ha egy koncertteremben eljátsszák Beethoven Tavaszi szonátáját, általában mindenki a hegedűsre figyel – de ha nincs jó zongorista mellette, akkor a hegedűsnek sem lesz akkora sikere.

A színdarabot az Orlai Produkció mutatja be.

Kritika a darabról: Régi dicsőségünk…

Fotó: Kállai-Tóth Anett. A felvétel a próbán készült