Michela Murgia: Accabadora – A lélekanya (részlet)

Posted on 2012. április 10. kedd Szerző:

0


Accabadora - borítóA döntés meghozatalában, miszerint egy lélekgyermeket vesz magához, Bonaria számára a legnagyobb problémát természetesen nem az emberek kíváncsisága, sokkal inkább a házába befogadott kislány kez­deti viselkedése jelentette. Hat év sok-sok éjszakája után, amikor is az egyetlen szoba levegőjét három nő­vérével kellett megosztania, Maria számára nyilvánvaló volt, hogy a tér, amit magáénak tudhatott, nem haladta meg egy karhossz méretét. Bonaria Urrai házában azonban felborult ez a belső geometria; itt, a falak közé zárt tér, mely kizárólag az ő rendelkezésére állt, annyira tágas volt, hogy a kislánynak több hétre volt szüksége annak megértéséhez, hogy a számtalan szoba bezárt ajtajának egyikéből sem fog senki elő­bukkanni, hogy figyelmeztesse: „Ne nyúlj hozzá, az enyém”. Bonaria Urrai soha nem követte el azt a hi­bát, hogy arra biztassa, érezze magát otthon, és sem­mi olyan banalitásra sem ragadtatta magát, ami va­lójában éppen arra szolgál, hogy a vendéget emlékez­tesse rá: a legkevésbé sincs otthon. Arra szorítkozott csupán, hogy türelmesen kivárja, míg az évekig üre­sen maradt terek fokozatosan a kislány formájához idomulnak, és amikor egy hónap elteltével valamennyi szoba ajtaja kitárult, hogy azután tárva is marad­jon, úgy sejtette, jól döntött, amikor a házra bízott mindent. Maria, miután elég erősnek érezte magát abban az újdonsült bizalmas viszonyban, amit e fa­lakkal kialakított, egyre nagyobb kíváncsisággal for­dult a nő felé, aki e falak közé hozta, hogy ott új éle­tet kezdjen.
– Néni, maga kinek a lánya? – kérdezte egyik nap, miközben a levest ette.
– Apámat Taniei Urrainak hívták, az az úr ott…
Bonaria rámutatott egy a kemence fölé akasztott régi, megbarnult fényképre, melyen Daniele Urrai bársony mellényben és peckesen állva talán ha har­mincéves lehetett, és a kislány szemében mindennek látszott, csak épp az előtte álló öregasszony apjának nem. Bonaria a lány rózsás arcáról kételkedést olva­sott le.
– Fiatal korában készült, amikor én még meg sem születtem – magyarázta.
– És mamája nem volt? – folytatta Maria az ostro­mot; nyilvánvalóan idegen volt számára a gondolat, hogy valaki egy apa lánya is lehet.
– Persze hogy volt, Annának hívták. De ő is meg­halt, sok-sok évvel ezelőtt.
– Ahogy az én apám is. Néha ezt csinálják – tette hozzá Maria komoly arccal.
Bonariát megdöbbentette a megjegyzés.
– Mit?
– Mind ezt csinálják. Meghalnak, még mielőtt mi megszületnénk. – Maria türelmesen nézett az öreg­asszonyra. Majd kissé vonakodva hozzátette: – Ange­la Muntoni lánya, Rita mondta. Az ő papája is azelőtt halt meg.
A magyarázat alatt a kanál olyan hevesen mozgott fel s alá a levegőben, mint a hegedűs vonója a koncert alatt.
– Igen, van, aki ezt teszi. De nem mindenki – mondta Bonaria, s miközben bizonytalanul mosolygott, fi­gyelmesen nézte a kislányt.
– Persze, nem mindenki – mondta Maria beleegye­zőleg. – Legalább az egyiknek maradnia kell. A gye­rekek miatt. Ezért is van mindig két szülő.
Bonaria egyetértően bólintott, s mivel úgy gondol­ta, a beszélgetés ezzel véget ért, ő is levesébe merítet­te a kanalat.
– Maguk ketten voltak?
Bonaria végre megértette a kislányt, és anélkül, hogy abbahagyta volna az evést, ugyanolyan közö­nyösnek tűnő hangon válaszolt, ahogy az előbb.
– Igen, ketten voltunk. Az én vőlegényem is meghalt.
– Oh. Meghalt… – visszhangozta Maria szinte azonnal, de hangján érződött, hogy nem tud dönteni a megkönnyebbülés és a sajnálkozás között.
– Igen – mondta Bonaria komolyan. – Olykor ezt teszik.

Michela Murgia

Michela Murgia

A kislány e személyes statisztikából vigaszt merítve, óvatosan ismét a levest kezdte fújni. Időnként, ahogy fejét a kanálról felszálló párából felemelte, tekintete találkozott Bonariáéval, és mosolyognia kellett.
Ettől kezdve, amikor Bonaria reggelente elment otthonról, hogy kenyeret vegyen, Maria a konyhaasz­talnál ülve várta vissza, és csendben számolta – már ameddig számolni megtanult –, hányszor ütődik szé­kének harangozó lábán a tornacipő. Amikor körülbe­lül háromszor százhoz ért, Bonaria megérkezett, és akkor, mielőtt Maria iskolába indult volna, langyos kenyeret ettek és a sütőben megmelegített fügét.
– Egyél, Maria, hogy megnőjenek a melleid! – mon­dogatta ilyenkor a Néni, és kezével megmaradt mel­lére ütött.
Maria nevetve, kettesével ette a gyümölcsöt, majd fogai közt a füge magjaival a szobájába futott, hogy ellenőrizze a dolgot, hiszen mindaz, amit Bonaria né­ni mondott, maga az isteni kinyilatkoztatás volt szá­mára. Mégis, a Nénivel leélt tizenhárom év során Ma­ria soha, egyetlenegyszer sem szólította őt anyának, mert az anya az valami mást jelent.

(Gács Éva fordítása)

Michela Murgia: Accabadora – A lélekanya

Magvető Kiadó, 2012