Írók célkeresztben | A Titkos írás szerzője, Szőnyei Tamás beszél új könyvéről

Írta: Erdei L. Tamás

„Ahogy az orvos is megszokja a vér látványát, a kutató is hozzászokik az aljasságról való olvasáshoz.”

Szőnyei Tamás újságíróként és kutatóként korábban főként a populáris zene és a kommunista titkosszolgálat viszonyával foglalkozott cikkeiben és korábbi könyvében (Nyilván tartottak). A XIX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra megjelenő munkájában a rendszerváltás előtti magyar irodalom és a belbiztonsági szolgálatok viszonyát tárgyalja. A Titkos írás több mint kétezer oldalnyi izgalmas anyag nem csupán ügynöki jelentéseket tartalmaz, de azok szakszerű feldolgozásával, szerkesztésével és szerzői kommentálásával sajátos korrajzot fest a kádári korszakról. A kötetben olvasható jelentésekből kirajzolódó történetek torz tükrében hol sivár, hol elszomorító, nem ritkán azonban vidám színekben tűnik fel a magyar szellemi élet.

A Titkos írás bevezetője szerint a kommunista politika megkülönböztetett figyelemben részesítette az irodalmi életet, s megpróbált befolyást gyakorolni annak alakulására. A Magyar Szocialista Munkáspárt illetékes szervei, ügyosztályai folyamatosan foglalkoztak irodalmi kérdésekkel, nyomozók, ügyészek, bírók elemeztek munkaidejükben szépirodalmi szövegeket. Egyetlen művészeti ág sem kapott ilyen figyelmet, „tán még a színház sem, de a képzőművészet, a zene vagy a film biztos nem”.

Mi vonzza önt a politikai célú hírszerzés és a kultúra viszonyának az átlagember számára gyomorforgató, ugyanakkor egyáltalán nem veszélytelen témájában?
Attól eltekintve, hogy évekkel ezelőtt fejest ugrottam a dossziékba, ugyanolyan átlagember vagyok, mint akárki más. De valóban erős gyomor kell ezekhez a papírokhoz, eleinte az enyémet is kissé megfeküdték. Időbe telt, mire megszoktam, hogy az egyik ember titokban beszámol a másik ügyeiről egy harmadiknak, aki egy beláthatatlan hatalommal rendelkező szervezet nevében szimatol utána. Tényszerű megállapításoktól a rosszindulatú feltételezésekig és a legbanálisabb dolgokig minden belefér a jelentésekbe. Ezek bármelyikét fel lehet használni. És akkor még nem beszéltünk a levélfelbontásról, a lakás- és telefonlehallgatásról, a titkosszolgálati játszmákról, amelyek mondjuk egy társaság szétbomlasztását vagy valakinek a lejáratását célozták. De ahogy az orvos is megszokja a vér látványát, a kutató is hozzászokik az aljasságról való olvasáshoz. Nem hiszem, hogy elvesztettem az érzékenységemet, de egy idő után már leginkább arra koncentráltam, hogy pontosan jegyzeteljek, és helyesen értelmezzem a speciális belügyi nyelvezetet. A téma pedig egyáltalán nem a „veszélyessége” miatt vonzott – soha nem kerestem a veszélyt –, inkább csak azért, mert nagyon érdekes. És ha már egyszer lehetőség nyílott arra, hogy megtudjunk valami újat, amit eddig legfeljebb sejtettünk, akkor kutatni kell, kinek-kinek a maga területén.

A könnyűzene vagy az irodalom állambiztonsági szempontú megfigyelése és manipulálása szinte senkit sem hagy érintetlenül Magyarországon, aki 1990 előtt élt. Bár a közvetlenül érintettek közül legtöbben elhunytak, sokan vannak, akik ma is köztünk élnek. Érték-e önt atrocitások korábbi cikkei, könyvei miatt a titkosszolgálati anyagok publikálásával kapcsolatban, illetve tart-e ilyesmitől – a korábbiaknál sokkal „forróbb” témáról írott – könyve megjelenése után?
Szerencsére semmilyen atrocitás nem ért. Pontosabban egy kellemetlen helyzet adódott a Nyilván tartottak megjelenése után: egy hálózati személy pontosítást kért a róla írottakkal kapcsolatban. Igaza volt. Tanulságos interjúban tisztáztuk az ügyet. Ha van veszély, akkor a legjobb szándék ellenére is előfordulhat, hogy az ember pontatlanul fogalmaz, és ezzel sérelmet okoz. Nem vagyok biztos abban, hogy az irodalom „forróbb” téma, mint a zene. Más-más módon, de mindkettő „forró”. Az egyik tömegeket mozgat meg, sztárokról is szól, a másik meg hivatásának fogja fel a politizálást, és a politika így is kezeli, nyílt színen és titkosszolgálati eszközökkel egyaránt.

Van-e tudomása arról, hogy önt vagy a családját megfigyelték, lehallgatták, követték volna 1990 előtt, illetve után? Volt-e önnek vagy a családjában valakinek aktája az állambiztonsági szolgálatnál?
A szüleim párttagok voltak, hittek a demokratikus szocializmus lehetőségében. Én nem sokat gondolkodtam ezen, de mint fiatal újságíró, az 1980-as években, a rendszert megkérdőjelező újhullámos zenekarok rajongójaként és reménybeli krónikásaként egyre inkább érzékeltem a korlátokat. És igen, a levéltárban aztán nagyon furcsa volt találkozni a saját nevemmel. Az első inkább csak vicces volt: sok papír tetején szerepel kézzel vagy géppel, hogy SZT. Ez az én monogramom. Szíven ütött, nem értettem, hogy kerülök oda. Aztán beugrott, hogy ez a Szigorúan Titkos rövidítése. De akadt azért ennél komolyabb is. A CPG együttes több tagját letöltendő börtönbüntetésre ítélték kommunistaellenes dalszövegeik előadása miatt. A nyomozás lezárásának indítványában és a vádemelési javaslatban engem is azok között soroltak fel, akik a CPG bűnelkövetését elősegítették: akadt, aki koncertlehetőséget biztosított számukra, én pedig egy 1982-es cikkemben – amely a Magyar Ifjúságban, a KISZ hetilapjában jelent meg – őket is felsoroltam a figyelemre érdemes zenekarok között.

Egy másik dossziéban egy levelem fénymásolatát láttam viszont: ezt az ELTE egyik angol vendégtanárának írtam, aki egy belvárosi klubban zenebemutató előadásokat tartott magnóról, én meg szerettem volna átvenni tőle lemezeket. Nem emlékszem, miért nem szóltam neki egyszerűen egy ilyen klubdélután után, de a levélre nem válaszolt, és nem is találkoztunk. Mivel az illető kapcsolatban állt az angol irodalom hazai szakértőinek némelyikével, most, az irodalmi kutatás során kezembe került a róla vezetett dosszié. Kémgyanús személyként tartották ellenőrzés alatt, ügynököt állítottak rá, követték, lefotózták az utcán, volt titkos kutatás a bérelt lakásában, és figyelték a postáját, így kapták el az én levelemet is. Ez 1978-79-ben történt. Nincs tudomásom arról, hogy engem érintő következménye lett volna. Ugyanúgy megúsztam, mint azt is, hogy 1983-84-ben írásaim jelentek meg Galántai György szamizdatjában, az Artpool Letterben, meg hogy annak idején punkzenével foglalkozó újságíróként pár levelet váltottam a CPG egyik tagjával. Akkor Szegeden éltek, és úgy látszik, még nem nyomoztak utánuk annyira komolyan. Akár az is előfordulhatott volna, hogy ezek miatt az apróságok miatt rám szállnak, de engem szerencsére sohasem próbáltak meg beszervezni.

Új könyve fiktív, ugyanakkor teljesen valóságízű, hihető ügynöki jelentésekkel kezdődik Ady Endréről, Karinthy Frigyesről, Radnóti Miklósról, a népi írókról. Van-e tudomása arról, hogy a Monarchia idején, illetve később a Horthy-érában követtek, megfigyeltek volna ellenzéki írókat, információkat gyűjtöttek a politikailag veszélyes művész értelmiségiekről? Vannak-e ismereteink arról, hogy a korszak titkosrendőrsége milyen módszerekkel dolgozott?
A fiktív ügynöki jelentésekkel a figyelem felkeltése volt a célom. Hogy behúzzam az olvasót ebbe a sötét, izgalmas és nagyon érdekes világba. Játék ez, de azért nem árt komolyan venni. Keveset tudok a két háború közötti vagy a korábbi időszak titkosszolgálatának működéséről, ezzel nem foglalkoztam. De az biztos, hogy a titkosszolgálati módszerek a történelem során nemigen változtak: be kell épülni az ellenséges táborba, és a bizalmukat élvezve megismerni a tevékenységüket, elképzeléseiket, terveiket, kihallgatni a beszélgetéseiket, elolvasni az irataikat. Legfeljebb a technika fejlődött. Ismertek a Horthy-korszak cenzúraügyei, írói perei. Nem akárkikkel volt baja a hatóságnak: Kassák Lajossal, József Attilával, Radnóti Miklóssal, Déry Tiborral, Féja Gézával, Kovács Imrével és másokkal. Nem nehéz ezek mögött titkosszolgálati tevékenységet feltételezni, de az az érzésem, hogy a szocializmus évtizedeiben jobban tartottak a művészektől, az íróktól, nagyobb tömegbefolyást feltételeztek róluk, és ezért alaposabban is figyeltek rájuk – 1956 után különösen, hiszen az írókat felelősnek tartották a történtekért.

Sajnálatra, ugyanakkor irigylésre is méltó az írók 1945–1990 közötti jelentősége, szerepe, az, hogy mekkora befolyással bírtak az eseményekre. Kétségtelenül közösségteremtő ereje volt a hatalom elleni összefogásnak, a közös ellenségnek. Ehhez képest ma individualizálódott, fragmentálódott az irodalmi élet. Politikailag súlytalanná vált volna az irodalom?
Nem tudom megítélni, hogy ma fragmentáltabb-e az irodalmi élet, mint régen. Csoportok mindig léteztek, legfeljebb ma magától értetődő természetességgel állhatnak össze, és csinálhatnak közösen valamit – míg azelőtt éppen ez volt a hatalom által leginkább megakadályozandó: az alulról szerveződő, autonómia igényével fellépő csoport. Az irodalom politikai súlya nyilvánvalóan csökkent. Rossz pillanataimban azonban hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a kártékony szónak, ha írótól jön, ma nagyobb a hatása, mint a józan beszédnek.

A közvélemény mindig az ügynökökkel, a hírszerzőkkel, a beszervezettekkel foglalkozik, holott ők voltak a legkisebb láncszemek a gépezetben. Mi a helyzet a tartótisztekkel és a mögöttük álló operatív parancsnokokkal, politikai vezetőkkel?
Érthető, hogy az ügynökök kiléte közérdeklődést vált ki, főleg ha ismert, népszerű, megbecsült vagy akár megvetett emberekről derül ki, hogy be voltak szervezve. Több érdekesség, vagy kifejezetten szenzáció lehet a hálózati személyek sztorijában, mint a hivatásos állomány tagjaiéban, akik „csak” a munkájukat végezték. Akadnak tanulmányok, amelyek a politikai rendőrség egykori vezetőit mutatják be. Természetesen az én könyvemben is szerepelnek, látszik, miként mozgatják a besúgókat, hogyan elemzik, értékelik a helyzetet, milyen titkos akciókat terveznek. De nem ők állnak a középpontban, hanem maguk a történetek: a lehető legkonkrétabb formában az, ahogyan a hatalom az állambiztonsági szolgálaton keresztül foglalkozott az írókkal, az írói kezdeményezésekkel Budapesten és vidéken – sőt a nyugati emigrációban is. Nem mondom, hogy a hivatásosak érdektelenek, a civilek történeteiben azonban szerintem több dráma rejlik. Remek irodalmi és filmes alapanyag is lehetne ez, de persze én – az említett fikciós játéktól eltekintve – a tényekhez, a dokumentumokhoz tartottam magam.

Az ügynöki jelentések egészen különböző személyektől származnak. Vannak köztük esztétikai értékkel bíró, szépirodalmi szinten megfogalmazott, árnyalt korrajzok és az írástudatlanság határát súroló, primitív irományok is. Etikai szempontból is nagyok a különbségek: némely jelentés szinte jó szándékú, mentegeti a megfigyeltet, sok másik személytelenül tárgyilagos, és van olyan is, amelyikből süt a rosszindulat. Hogyan lehet egy ilyen óriási és heterogén anyagot objektívan földolgozni?
Öt évet töltöttem ezzel. Még ennyi idő sem volt elegendő mindent elolvasni, de arra törekedtem, hogy a rendelkezésre álló iratanyag minél nagyobb szeletének ismeretében állítsak össze egy képet. Ez a kép nem volt így egyben soha. A különböző típusú dokumentumokban – ügynöki jelentésekben, intézkedési tervekben, vizsgálati anyagokban stb. – foglaltak alapján próbáltam meg összerakni: valahogy így láthatta az irodalmat, az irodalmi szféra különböző területeit és szereplőit a politikai rendőrség, így viszonyult hozzájuk, így gondolkozott róluk, így foglalkozott velük közel négy évtized alatt. Valóban törekedtem az objektivitásra, lehetőleg nem minősítettem a szereplőket és tetteiket, az olvasó ezt úgyis megteszi. Ugyanezt az anyagot más kutató bizonyára másképp dolgozná fel, nekem egy előre-hátra-oldalra történő kitéréseket is megengedő kronologikus szerkezetet diktáltak a dokumentumok.

Az ötévnyi kutatómunka, dokumentumoldalak tízezreinek áttanulmányozása, válogatása, megszerkesztése során melyik volt a kedvenc története?
Nehéz lenne egyetlen történetet kiemelni a két kötet több mint kétezer oldaláról. De, ha szabad ilyet mondani, legjobban azok az esetek szórakoztattak, amikor a dokumentumok feketén-fehéren megmutatták, hogy a politikai rendőrség mekkora energiákat pazarolt el teljesen feleslegesen olyan esetekre, amelyekből egy normális rendszerben semmiképp sem kerekíthetnének ügyet. Hadd említsek kettőt, egész röviden. A hetvenes években Rákosy Gergely egyik kisregényének egy részlete a rendőri munka szakszerűtlenségét kritizálta. Erre bizalmas nyomozást indítottak, hogy megtudják, vannak-e bennfentes forrásai. A szokásos menet: ügynökök, telefonlehallgatás, levélfelbontás. Tíz napig figyelték, követték is, aminek a legkézzelfoghatóbb eredménye az lett, hogy megtudták: hetente egyszer lóversenytippeket beszél meg a barátaival egy étteremben. Nagyjából ezzel egy időben futott Moldova György esete. Amint a BM-ben megtudták, hogy a textiliparról készül könyvet írni, felkérték a BRFK-t, hogy szervezzék meg az operatív ellenőrzését annál a két nagyvállalatnál, ahová anyaggyűjtés céljából dolgozni járt. Aztán kiderült: már hónapokkal azelőtt végzett ezekben a gyárakban, mint hogy ellenőrizni akarták.

Sok hálózati személy szerepel ugyan nevesítve is az ön könyvében, de ez csak „töredéke a beszervezettek tízezreinek”. Az ő ügynöklistájukat 2060-ig nem ismerheti meg senki, mert addig titkosították az adatokat. A Kenedi János vezette múltfeltáró bizottság munkáját a Nemzetbiztonsági Hivatal folyamatosan akadályozta, míg végül meg is szüntették a bizottság tevékenységét. Úgy tűnik, nem csupán a kommunista, de a jelenlegi hatalom is ellenérdekelt az igazság feltárásában, az információk nyilvánosságra hozatalában. Ön szerint körülbelül hány célszemélyt figyelhet ma a nemzetbiztonság, és milyen körök állhatnak figyelmük középpontjában?
Fogalmam sincs a nemzetbiztonsági szolgálatok mai tevékenységéről. Csak remélhetem, hogy a demokrácia védelmében, a demokráciát fenyegető erők és jelenségek ellen lépnek fel, hatékonyan, de tiszteletben tartva a törvénytisztelő polgárok jogait. Azt várom el tőlük, hogy lehetetlenítsék el a náci, hungarista szélsőségesek működését, bármilyen nehéz is ez. Az előző rendszer idejének dokumentumai közül pedig adják át a levéltárnak mindazt, amit eddig még nem adtak át. Nem elsősorban az ügynöklisták miatt – ilyet én sem gyártottam –, hanem azért, hogy többet tudhassunk saját közelmúltunkról. Abból pedig, hogy a jövő kutatói mit és hogyan tudhatnak majd meg a máról, csak a nagy kérdőjeleket látom.

Az Alexandra Könyvjelző 2012/3. számában megjelent interjú szerkesztett szövege

Olvass bele: Részlet a könyvből

Adatok: A könyv fülszövege

Szőnyei Tamás: Titkos írás – Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet, 1956–1990 1–2. kötet

Noran Könyvesház

Fotó: Németh Dániel