Biedermeier roadmovie | Fehér Béla: Kossuthkifli

Posted on 2012. március 1. csütörtök Szerző:

0


Írta: Bedő J. István

Kossuthkifli - borítóVan-e unalmasabb dolog, mint egy skatulya sütemény elszállítása A-ból B-be? Van-e izgalmasabb dolog, mint egy skatulya sütemény elszállítása A-ból B-be? Mindkét kérdésre csak igenlő választ adhatunk, persze bizonyos megszorításokkal.

Ínyenceknek szóló könyv a Kossuthkifli, többszörösen is az. Az olvasó ugyanis akkor élvezheti igazán, ha kedveli Jókai műveit, ha szívesen hempereg a 19. század nyelvében, félig vagy alig megértve a táj- és kölcsönzött szavak jelentését, emellett még ínyenc szakács – vagy legalábbis szeret jókat enni, s nem borzad el semmi ételfélétől. Mindezzel nem elriasztani kívánnám a leendő olvasót, éppen ellenkezőleg.

Ráadásul még egy technikai apróság is figyelmet érdemel, amelyhez azonban kitérőt kell tennünk. Nemigen közismert, hogy Várkonyi Zoltán rendezésében hogyan születtek meg a nagy Jókai-filmek. A háttérben ott volt a hatvanas évek akkor középkorú írója, Erdődy János, aki – túl azon, hogy maga is kitűnő történelmi regényeket írt – elmozdította Jókai már akkor sem könnyen élvezhető szófűzését a 20. századi nyelv irányába. Erdődy ráncfelvarrását az ellenkező irányban végezte el – vagyis öregítésként adta elő – Fehér Béla a Kossuthkifliben. Hamisított (nem is: teremtett) egy Jókai előtti regényt. (Talán Eötvös József nehezen emészthető regénye, A falu jegyzője adta a stílusmintát, a kellő eltérésekkel.)

Csikorgó, affektált, szépelgő, névelőktől megfosztott kifejezésmódot adott a szájába hőseinek, akik ettől ellenállhatatlanul mulatságosak – legalábbis az előbb felsorolt ínyencek számára. Igen ám, csakhogy a regény eszköztárában (mondhatnám a szerző tarsolyában) még egyéb is van. A mesélő felmarkol és elénk rak mindent a romantika készletéből, a hiedelemvilágból, a népmesékből. Nagy érzelmek, nagy csaták, nagy gyanakvás. Igaz, a gyanakvás korfüggetlen: az árulás lehetősége mindig jelen van. Minél kevésbé gyanús, annál gyanúsabb! (Tanú: Virág et.) A hősök nevei – Estilla, Swappach Ferdinánd és Amadé, Elepi Kőszál, őzbői Thalvízer grófnő, Dalfalvi, Badagány – a Liliomfira is hajaznak. A hősök időnként Rejtő vagy Hasek tollára méltó módon gondolkodnak és viselkednek, és – hogy még mindig az élvezet megszületéséről beszéljünk – a posztmodern írás szabályai (szabálytalanságai?) szerint terelgetnek, hogy ráismerjünk Vanek úr, Gorcsev Iván, Svejk (továbbá Poirot, talán még J-C. van Damme is) visszavetítésére a biedermeier korba.

No, és hát mi is ez a »hazafias kalandregény«? A szabadságharc második évében (1849) játszódik a nagy utazás, egy beuglivel (értsd: bejgli) teli ládácskának kell eljutnia Pozsonyból Debrecenbe, egy édesszájú úrhoz, aki negyven évvel a regény jelenideje előtt megmentette Vödric Demeter mai cukrász életét. A kérés nem lenne túl különleges, de az idő: szabadságharcos, a cukrász lánya egy Kossuthért rajongó, tősgyökeres osztrák tiszt (Swappach) majdnem-szeretője (kompromittálás: mint Tóth Mari Noszty Ferivel). Gyakorlatilag innentől (első 15 oldal) már a vadromantikus verklit tekeri a szerző, az őrnagy atyja vad császárpárti, minden besúgók főnöke (atya-fiú ellentét, Baradlayak). Aki szép, az nagyon szép, aki kövér, az nagyon kövér, aki csúnya, az nagyon csúnya, aki nagy termetű, az már óriás.

A kitagadott leánygyermeket és a csábítót a szemközti palota nemes hölgye, a púpos (naná) vénlány fogadja be, majd elindul a csomag Debrecen felé. Vágtatás a mind rozogább delizsánszon (Gorcsev autói). Egy másik kocsin, őket kergetve indul el a két atya, a zord osztrák, fia vérét ontandó, és a megtört szívű cukrász, a leányának, Estillának megbocsátandó. Némi feltűnést kelt, hogy ez utóbbi kocsi gyászhintó, de álcázásnak tökéletes…

A káprázatos – mert hallatlanul szórakoztató – szövegturmixban elfelejtett és kitalált ódon szavak bucskáztatják meg az olvasó figyelmét; boszorkány, kísértet, honfoglalás kori, kicsi szelencéből elővarázsolható „maradék magyar”, banyának álcázott orosz felderítő bukkan fel. A katonai fegyelem, a női erkölcsök és a jó hírnév védelmében a mellékszereplők oly könnyen kapnak kést, golyót (van Damme), mintha csak a „Fel vidám orgyilkosok” vendéglőben időznénk.

A lelkek egy efféle nyissz vagy durr (unhappy end) után a környező ágakon pihennek meg, és leginkább a fátyolka nevű apró rovarra (Neuropterida) emlékeztetnek. Aki már látott fátyolkát, el tudja képzelni a testből távozó lelket, aki meg látott lelket, el tudja képzelni a fátyolkát. A néhány napos utazás során a felemlegetett valódi történelmi szereplők – Kossuth, Görgey, Perczel, parancsnokok; mai hősök, majdani száműzöttek és vértanúk – között összetalálkozunk egy libapásztorral, aki fához kötözött kövér ember fenekét veri irgalmatlanul, meg egy juhásszal is, akinek elszéledt a nyája, kiverték a falujából és Iluskájától, ezért latolgatja, hogy betyár vagy katona legyen. Magyar olvasó otthonos tájakon barangol, hogy eljusson Debrecenig.

Megjegyzendő, Fehér Béla Debrecen szülötte, a cívis város kap is tőle hideget-meleget, még ha az ételeit egekbe is magasztalja. De hát ez már csak a játék része.

Fehér Béla

Fehér Béla

Fehér Bélának korábbi sikerkönyvei közül csupán az Ede a levesben cíművel találkoztam, ahol is párosban dolgozott Cserna-Szabó Andrással. Most csupán az utolsó mondat utáni keltezés árulkodik arról, hogy ezt a pompás mulatságot összehozni nem volt kevés munka: 2007 és 2011 között írta a hazafias történetet.

A süteményes skatulya elszállítása A-ból B-be, mint minden jól megírt regény, többször elővehető. Ha akarom, még áthallásai is vannak – a politikusok utókori minősítését tekintve. Nagyon remélem, hogy sokan találnak élvezetet a különleges hasregényben (© Cserna-Szabó András). Ja, és a receptek is igen ígéretesek…

Olvass bele: Részlet a könyvből

Adatok: A könyv fülszövege

Fehér Béla: Kossuthkifli

Magvető Könyvkiadó, 2012.