Megyek Caminoba! | Sándor Anikó: El Camino

Posted on 2012. január 27. péntek Szerző:

0


Írta: Erdélyi Z. Ágnes

El Camino - címlap„Az út az élet.” Ezt az alapigazságot Jack Kerouac már régen megfogalmazta az Úton című klasszikus művében. Az utaknak mindenképpen van valami varázsuk. Úton lenni a legjobb – éppen az a jó benne, hogy már nem vagyunk a megszokott körülményeink között, az otthonunkban, de még nem tartunk a célnál sem. Közben vagyunk, köztes állapotban, nem kötődve semmihez, és emiatt tele várakozásokkal. Akár csodavárással is.

Nem kétséges az sem, a racionális elmék is elismerik, hogy igenis vannak különleges aurájú, megmagyarázhatatlan energiákat árasztó, csodákat generáló „szent helyek”, ahol még az is érez valamit, aki egyébként nem fogad el semmilyen „természetfeletti” teóriát.

A történelemkönyvekből tudhattuk, a nemrég sugárzott Katedrális című sorozatból (illetve Ken Follett kiváló regényéből) plasztikus képet alkothatunk arról, hogyan és miért alakultak ki a zarándokhelyek. Profán következtetés, de igaz: tisztes forgalomnövekedés és haszon reményében. A zarándokhelyekre sok ember ment, ott sokat evett-ivott, házakat épített, városokat emelt. Így fejlődött a világ, ebben nincs semmi kivetnivaló, a szent cél és a spirituális feltöltődés ettől még nem változik. A zarándoklatok ott vannak a mai turizmus előtörténetében is. Az emberek régen is, ma is fel akarták keresni, személyesen akarták megtapasztalni azokat a helyeket, amelyektől szépülhet, gazdagodhat az életük. Régen ugyan elsősorban vallási okokból indultak el zarándoklatra, manapság a nagy becsben tartott helyek felkeresése vagy útvonalak bejárása már jóval nagyobb körben hódít. Akár minden, kulturális céllal útnak induló turistát zarándoknak tekinthetünk, aki látni akarja például az egyiptomi piramisokat, az indiai Tadzs Mahalt, Párizsban a Mona Lisát. Hiszen az emberi civilizáció egyik vagy másik nagy teljesítménye előtt teszi tiszteletét.

Az emberiség zarándokútjai évszázadok során folyamatosan keletkeztek, alakultak ki és mentek feledésbe. Ilyen volt Szent Jakab útja is, az El Camino Spanyolországban. A középkor egyik legnagyobb forgalmú zarándokútja évszázadokon át aludta Csipkerózsika-álmát, illetve maradt meg egyházi keretek között, mígnem az 1980-as évektől újraéledt, és harminc év alatt viharos gyorsasággal vált népszerű célponttá. Egyre többen vágnak neki, a róla szóló könyvek sikeresek, zarándokklubok létesültek, blogok íródnak folyamatosan, csoda, hogy nem jegyeztek még be utazási irodát Camino Tours néven (Talán mert Európában védett név. Dél-Afrikában van ilyen. – A szerk.) Ki érti, mi az oka ennek a népszerűségnek, netán: divatnak?

Többek között az, hogy a Camino-jelenség különösen szerencsés ötvözet. Végigjárása több mindent adhat a 21. század emberének. Részben ott a vágy, hogy legyen az életében hit. Vagy valami, ami a hithez köthető. Egy szent sírja, ahová évszázadokon át zarándokoltak, ilyen. Ha nem vallásos, akkor is. Emellett talán a legnagyobb vonzerő az erőpróba: a zarándok legalább egy hónapra kiszakad elkényelmesedett fogyasztói életéből, és megerőltető fizikai erőfeszítéseket tesz. Vízhólyagoktól fájós lábbal, hátizsákot cipelve végiggyalogol 800 kilométert. Méghozzá a tömegturizmus ellenkultúráját is megjelenítve spártai körülmények között, maximális puritanizmussal. Kilencven ágyas szállásokon, horkoló ágyszomszédokkal. Olcsó étkezdékben eszik vagy akár szabad ég alatt. Közben akarva-akaratlan egy közösség részévé válik, amelynek tagjai egyforma kagylójelet viselnek, együvé tartozónak érzik magukat, és sokszor segítenek egymásnak. Ez pedig boldogító érzés.

Mindezt nem csekély mértékben kiegészíti a 21. századi ember sajátos hitvilága, az ezotéria is. A Camino ugyanis a spirituális erők útja, hiszen közvetlenül a Tejút alatt halad, s a csillagrendszerek energiája állítólag felerősíti az emberben az érzékenységet: vagyis fogékonyabbá válik a világra, és nyitottá a csodákra, amelyektől a hétköznapok monoton egymásutánja megfosztotta. Megérzései lesznek, olykor látomásai, elfeledett emlékek élednek benne újra, és egyfajta lelki méregtelenítésen esik át.

Valószínű, hogy a népszerű író, Paulo Coelho hozta divatba az El Caminót az egész világon: ő maga 1986-ban járta végig az utat, és A zarándoklat című könyvében be is vallotta, mit jelentett számára: megerősítette régi álmát, hogy író legyen. 2000-ben a filmsztár Shirley MacLaine írt Camino – a lélek utazása címmel könyvet, amely szintén világsikert aratott, hiszen mindenkit érdekelt, hogy a hatvanas éveiben járó híresség hogyan bírta az út megpróbáltatásait és milyen spirituális élményekben volt része. Nálunk Tolvaly Ferenc könyve lett bestseller, és most Sándor Anikó Caminója is remekül teljesít, pedig attól is lehetett volna tartani, hogy a témát már „elírták” előle.

Sándor Anikó

Sándor Anikó

Minél nagyobb a kontraszt, annál meghökkentőbb az élmény. Sándor Anikó maga meséli el, mennyire tipikus „menedzserasszony” életet hagyott ott azért, mert úgy érezte, alapvető változtatásra van szüksége. Mennyire nem hitt korábban a csodákban, mennyire nem vezérelte az ezotéria. És mégis, a Tejút alatti úton egyre több furcsaság történik vele, ahogy halad előre és szabadul meg – szinte jelképesen – korábban kényelmét vagy hiúságát szolgáló tárgyaitól és kötöttségeitől. Az átélt fizikai kényelmetlenségek, olykor szenvedések mellett milyen felszabadító, megvilágosító hatások érik. Mennyire megtisztult lélekkel tér haza és mekkora változásokon esik át: az erős nő gondosan felépített álarca mögött felismeri és vállalja a gyengeségeit is. Kár, hogy itt meg is áll, mert olyan magával ragadóan vitt végig az úton, hogy ezek után már az is igazán érdekelne, hogyan tudta tettekre váltani lelki átalakulását.

Annyi azonban bizonyos: újra sokakban keltette fel a vágyat a híres út végigjárására, többek között bennem is. Akkor is, ha én továbbra is Kerouac híveként vallom: bárhová megyek is, minden úton csodák várnak rám. Mert úton vagyok.

Olvass bele: Részlet a könyvből

Adatok: A könyv fülszövege

Sándor Anikó: El Camino – Az út, ami hazavisz

Jaffa Kiadó, 2011