Egyre kisebb falu a világ – Rendhagyó tárlatvezetés Korniss Péterrel

(a riport eredetileg 2010. szeptember 6-án jelent meg korábbi lapunkon, az olvassbele.hu-n)

Írta: Bedő J. István

Tihanyban az apátság félig földszinti, félig pince fekvésű termeit – talán nem profanizálás – az Isten is kiállítótérnek teremtette. Korniss Péter Kötődések című kötetéből válogatott össze néhány teremre valót. A megnyitó előtt pár nappal a fotográfus egyszemélyes tárlatvezetését élvezhettem.

A termekhez vezető folyosóra belépve, megakad a szem két képen. Az egyiken egy nagyon régies öltözékű parasztasszony a kezében fog egy szőttesbe tekert, kis kendővel bekötött fejű babát, a másikon pedig ezt a képet fogja a kezében egy asszony és egy jó kiállású férfi…
Abból a fejkendős bubából lett ez a szép sudár, negyvenéves férfi. Ennek a kiállításnak időrendje van. Nem ütköztetni akarom: ilyen volt ’67-ben, ilyen lett ’86-ban. Nem poénra játszom, azok olcsó dolgok. Itt történelmi folyamat zajlott le. Aki látja a két képet egymás mellett, megérti, hogy nagyot fordult a világ, és az egész kiállítást eszerint fogja nézni. Egy kiállítás, egy könyv: egy üzenet.

Az egyik képen egy iskolás lányka népviseletben ül a padban.
Iskolába is így jártak, így dolgoztak, így mosták a ruhát, így terelték a csordát hajnalban. Azok a képek, amelyek nem táncmulatságról szóltak, hanem a mindennapi életnek a képei, azok erősítették meg, hogy ez a kultúra valóban létezett, elevenen, szinte érintetlenül. Azokról a táncházi képekről, melyeket az első széki utamról megjőve 1967-ben elküldtem egy pályázatra, azt hitték, az Állami Népi Együttesről készültek. Mondtam, ez nem az Állami Népi Együttes. Hát melyik táncegyüttes? Ez egy valódi falu. Milyen falu? Erdélyben, mondtam, van egy Szék nevű falu. Hát ilyen nincs! Dehogy nincs, mondtam. Nem akarták elhinni: De fölöltöztek, ugye? Dehogy öltöztek föl.

A zsűritag, aki belekérdezett, ennyire járatlan lehetett?
1967-ben nem tudtunk erről Magyarországon semmit. Én sem. Pedig én onnan jöttem, ettől a falutól hatvannégy kilométerre születtem, de Kolozsváron én városi gyerek voltam. És nem volt átjárás akkoriban. Hogy én oda eljuthattam, a Bihari együttes vezetőjének, Novák „Tata” barátomnak köszönhettem. Ő is Erdélyből jött, mondta, mutat olyat, amit elképzelni sem tudnék. Szombat este érkeztünk Székre, épp akkor, amikor táncház volt. Azt hittem, eltévedtem az időben, ahogy ültek a falnál a lányok, sorban egymás mellett, kendőben.

A hetvenes évek végéig, a nyolcvanas évekig ez változatlanul megőrződött?
Ami 1989-ben Kelet-Európában változás, az Romániában földcsuszamlás volt. Ezekben a falvakban a hagyományos kultúra megmaradásának az oka éppen az elszigeteltség volt. Gazdasági, társadalmi – és lényegesen kevésbé politikai – elszigeteltség, akár a magyar, akár a román falvakat nézed. A kilencvenes évek második felétől és a kétezres évektől kezdtek igazán nyomulni vendégmunkásnak. Ez alapvetően megváltoztatta ezeknek az embereknek az életét.

A hétköznapok képei arra mutatnak, hogy ez elég kemény élet volt.
Az egyik legmegrázóbb élményem volt, amikor a máramarosi havasokban megláttam egy asszonyt, egy kis faluban. Lábán bocskor, kosarat vitt a hátán, valami azt súgta, vele kell tartanom. A falu szélére ment egy patakhoz, és a jégbe vágott lékben mosta a család ruháját. Aztán egy másik asszony, ahogy veszi ki a málét a kemencéből. Ez volt az egyetlen édesség.

Itt három kép a gyászról szól.
Az első egy ravatalos ház, az udvaron fel van ravatalozva a halott. Ma is háztól temetnek. Mikor mezőségi gyerekeket elvittek a múzeumba, mondták, hogy itt múmiák vannak, és vajon nem fogja-e megrázni a gyerekeket. Erre azt felelte valaki, talán Kallós Zoltán: Őket? Hiszen itt háztól temetnek. Vagyis ott a koporsó, fedele nincs, fekszik a halott a szobában, aztán kiteszik az udvarra, és ott búcsúzik tőle a falu. Ez meg egy gyászoló pár, s a harmadik képen egy asszony, aki ráfeszül a férjének a sírkövére.

Ilyet még sosem láttam.
Ebben a kultúrában az érzelmek kinyilvánítása sokkal természetesebb; minden érzelem látható, kamera által megragadható. A farkasréti temetőben nem látsz ilyet, pedig Budapesten is ugyanilyen fájdalmat érzünk a szeretteink elvesztésekor. Összeroppanunk, de a fájdalomnak nem az a kifejeződése, hogy rátapadunk egy sírkőre. Itt ez vele jár. És sok mindenben ilyen nyílt az érzelmek megjelenése.

És itt vannak a táncházak, a mulatságok képei.
Most láttam Válaszúton egy idősebb férfit táncolni. Elképesztő, hogy egy ilyen idős férfi így ropja, ilyen lendületesen. Máramaroson vasárnap délutánonként volt táncmulatság, egy nyitott kioszkban, a főút mellett. A falu népe állt a főút túlsó oldalán, és nézte őket. Azon a télen akkora hó volt, hogy alig tudtunk kijönni, az ajtót betemette. A műúton alig volt forgalom. Ez a nő pedig bocskorban van, cserge van a lábán, bocskorszíj fogja össze. Nézd a ruháit. Hihetetlenül elevenen élt ez a múlt, ez a kultúra, ez a viselet.

Lakodalmas menet?
És a fiúk kalapján rozmaring párta, amit előző éjjel készítettek. Ezt viselték a vőfélyek, a menyasszony és a vőlegény, meg a nyoszolyólányok kalapjára is tűzték. 1971-ben itt ismertem meg a fiatal párt, összebarátkoztunk, három évvel később felkértek, hogy legyek a gyerekük keresztapja. A képen a fiatalok nem is látszanak, csak a vőfélyek, kezükben a vőfélybottal. A lakodalmas menetben nem vesz részt falu népe, mint másutt. Csak a menyasszony, vőlegény, vőfélyek, nyoszolyólányok és a násznagy. És a zenészek, akik egyetlenegy dalt játszanak, a lányos háztól a templomig, „A menyasszony szép virág, / koszorúja gyöngyvirág, / az a boldog vőlegény, / aki azt mondja: enyém.” Muzsikálják, időnként éneklik, képzeld el, amikor a menet megy egy óra hosszat, mert messze laknak. A dalnak a ritmusára összeverik a vőfélybotokat. A zenészt, Szabó Kávés Istvánt nagyon szerettem, nem él már.

A következő képeken kezdünk keveredni a jelennel.
Finom jelek utalnak arra, hogy változni kezd a világ. Egy táncházba még viseletben ülnek be, de a fiún már Camel reklámtrikó van. Látsz egy sor lányt kivarrt bőrmellényben, kendőben, de a szoknya alatt már magas sarkú a cipő és mintás a nejlonharisnya. Mennek a főúton összekapaszkodva hatan-nyolcan. 1998-ban vagyunk, a lábak alatt ott a felezővonal csíkja, és én frászt kaptam, akkora forgalom volt, ők pedig mentek, ahogy régen.

Itt még nagyon erős volt a hagyomány.
A viselkedésformák változnak. Ahogy kifejezik magukat, átölelik egymást. Nézd ennek a két lánynak az arcát, ezt a nyitottságot, ahogy odafordulnak a gép felé. És mellettük a falnál ül két farmeres, divatosan öltözött fiatal, a lány a fiú ölében – a két gyerek arcán a bizalmatlanság. Megjelenik a korunk… És megjelenik a diszkó, bár a fiún még ott van a magas szalmakalap. Mert az úgy komplett. Úgy van rendesen felöltözve.

Van még táncház?
Széken már nincsen, diszkó van. Vannak bálok, mulatságok, ahol széki táncot táncolnak. De nincs az a rendszeres széki táncház, amelynek révén kerültek, illeszkedtek be a fiatalok a felnőttek társadalmába. Szék kultúrája amúgy is nagyon különös. A táncházban például mosolyogni nem illik… Ha kimennek, lehet mulatni, csujjogatni, fiúk ölébe ülni, de bent mindent komolyan… Oda csak nőtlenek és hajadonok járhattak, nős emberek, férjezettek csak bálba mehettek. Ez többé nincs már. Viszont van diszkó, ahol úgy táncolnak, mint Budapesten. Meg Párizsban. Meg Tokióban. Miért? Mert a minta ugyanaz. Ott a tévé. A tévé behozta a mintát, a farmernadrágot, a mozgást, Michael Jacksont. És ahogy a folyamatot végigéli az ember, úgy jön rá, hogyan lesz egyre kisebb falu a világ.

Csíksomlyót is végigfényképezted.
Csíksomlyón engedélyezték a passiót, amit Kelet-Európa legostobább diktatúrája betiltott. Amikor a Ceausescu-rendszerből kiszabadultak, óriási változások mentek végbe. Ami a fényképezőgép számára sokkal jobban tetten érhető. Csíksomlyóra 200.000 ember jött el. De én nem a tömeget akartam megmutatni: hanem azokat az embereket, akik Moldvából gyalog tették meg az utat. Át a vízválasztón… Rettenetes konokul vitték a szakadó esőben a zászlót. Esernyők a kezükben, nejlonokba vannak bugyolálva, de viszik.

A hétköznapokról beszéltünk az előbb.
Lassan megjelennek a mai dolgok. Ülnek a tornácon, de a nyári konyha mellett a háttérben Trabant áll, a tornác fölött meg parabolaantenna van. A parabolaantenna behoz egy világot, ami beköltözik a kocsmába, amit már presszónak hívnak. Csakhogy itt magányosan ül egy legény egy sörrel. ’89 előtt elmentek, pletykáltak, dumáltak, berúgtak. De hogy egyedül üljön, fennakadt szemekkel nézze meredten a televíziót, egy árva sörrel – ez a mi korunkról mond valamit.

Lakodalmas menet ez is, és itt van valaki viseletben, a kezében digitális videokamerával! Láttad, amikor kattintottál, vagy csak „a géped látta”?
A kamerát nem láttam, de az embert igen. Később odajött hozzám, és elmondta, hogy az én könyveimet látta Bredában, Hollandiában, ahol ő bírósági elnök. És holland. És semmi magyar kötődése nem volt. A könyvem – Elindultam világ útján, németül Bräutigam des Himmels – indította el. Michel van Langeveldnek hívják. Elkezdett magyarul tanulni, elkezdett ide járni (ez 2004-ben volt). Aztán házat vett. majd a régi táncházat megvette. Múzeumot csinált belőle, és táncházként működteti, időnként fogad zenészeket, aprók táncát szervez, a honlapja úgy szól, hogy Holland Mihály, a nevét úgy fordítja, hogy Hosszúmezei Misi. Hamarosan teljesen ideköltözik… Tökéletesen beszél magyarul. Kikerülhetetlen Széken. Hihetetlen történet.

Létezik még a tisztaszoba? Áll itt egy legény öltönyben, festett bútorok előtt…
Igen, ez egy megőrzött cifraszoba. A másik szintén az, de látszik a polgárosodás, az „úri módi”. A cifraszobában ma nem festett pad és bútor van, hanem kanapé, a földön gépi perzsaszőnyeg, a falon a Törökországból hozott oroszlános, tigrises falvédő… És az isten háta mögötti havasokban a családi képtár mögött ott áll (plakáton) Michael Jackson. A globalizációval családtag lett…

És a legvégén tavalyelőtti képek…
… ez Moldva, lészpedi falu. Leírom a képet. Kislány ül, talán padon, gyönyörű régi hagyományos szőttesek között. Mögötte az Utolsó vacsora mint falvédő, fölötte szentkép. Előtte gépi perzsaszőnyeg. A kislányon modern csíkos kis pulóver, hímzett farmer és a lábán görkorcsolya…

Az utolsó falon egy régebbi kép. Iskolás lányok ugrálnak át a sáron.
Sokfelé megkérdezték: ezek öregasszonyok? Olyan valószínűtlen, hogy ilyen bő szoknyában, ilyen fekete kendőben, mint a varjak, azok iskolás lányok legyenek. Holott kicsi lányok.

A kiállítást ez a régi kép zárja, a sok-sok lábnyom a sárban…

KÉPGALÉRIA

(az interjú Korniss Péter 2010-es, Tihanyi Bencés Apátság beli Kötődések című tárlata apropóján készült)