Kettős lélekkel áldva és verve | Sofi Oksanen: Sztálin tehenei

Posted on 2012. január 17. kedd Szerző:

0


Írta: Zemen Annamária

Sztálin tehenei - címlapHárom generáció – két világ. Két világ (Nyugat- és Kelet-Európa) – a nemzeti azonosulás, a hovatartozás problémái. Két világ – a jólét és a nélkülözés. Két világ – az álomvilág és a balti államok brezsnyevi sorstörténete. Két világ – bulimia és éhezés.

Címszavakban erről van szó Sofi Oksanen regényében, akinek neve nem ismeretlen a magyar olvasó előtt, hiszen a tavaly megjelent Tisztogatás című regénye hatalmas sikert aratott, csakúgy, mint Európa számos országában.

Önéletrajzi ihletésű, történelmi témát feldolgozó regényről van szó, amely a sztálini világból kölcsönzött metaforikus címmel hívja föl magára a figyelmet. Sztálin tehenei: a kecskék. (Nálunk a szegény ember tehene volt a címke rajtuk.) Finnországban a bevándorolt észt nők pedig nem mások a finnek szemében, mint csupán oroszok, azoknak is a legalja, vagyis minden észt nő legfeljebb prostituált lehet.

[Hogy a címnél maradjunk, érdekességként jegyzem meg, hogy a metaforán túl szimbolikus jelentést is hordoz, ámbár lehetséges, hogy Oksanennek nem állt szándékában erre utalni. Az 1940–’50-es években százezer számra ítélték kényszermunkára és küldték a Gulágra az embereket a Szovjetunió egész területéről, Észtországból is. A tábori fogolyhierarchia urai a köztörvényesek voltak, akik lenézték a politikai foglyokat. Előfordult, hogy szökések alkalmával ilyen politikai foglyot vittek magukkal, csupán azért, hogy amikor fejadagjuk elfogyott, a gúnyosan „tehénnek” csúfolt politikait megöljék és megegyék.]

A regény, akárcsak a Tisztogatás, az észt történelem egy időszakát öleli föl. A szerző észt-finn család gyermekeként az általa átélt eseményeket, az anyja és nagyanyja által mesélt történeteket mondja el. A könyv minden lapját a szégyen hatja át. Szégyen az előítélet miatt, ami Finnországban az észtekkel szemben uralkodott a szovjeturalom időszaka alatt. Az elbeszélés főhőse, Anna, szégyelli származását, és mindent megtesz, hogy eltitkolja. Ugyanakkor szereti anyja és a nagyszülők hazáját.

„És mégis végtelenül büszke voltam balti gyökereimre. Azt a gyengéd, fájdalmas és fanyar szeretetet éreztem iránta, mint az anya a fogyatékosnak született gyermeke iránt.”

A nagymama elbeszélései és a személyes tapasztalat nyomán (sokat járnak haza anyjával, Kateriinával, Észtországba) Anna föltárja önmaga és az olvasó számára a történelem nem hivatalos verzióját is.

Három a generáció: Sofia, az észt nagymama, Kateriina, a lánya, aki Finnországba megy férjhez, végül Anna, aki már Finnországban születik. És két világot képviselnek: a szabad Finnországot és a szocialista, szovjet típusú Észtországot.

A sztálini rezsim élő emlékezete Sofia, a nagymama. Az ő szemével látjuk az észt történelem sötét korszakát, a deportálások, az elnyomás éveit. Elénk tárul ugyanakkor az 1970-es, ’80-as évek Észtországa is; ebben elsősorban a nők társadalmi pozíciójának bemutatására fókuszálva kapunk hiteles képet az akkori valóságról. Ezzel párhuzamosan körvonalazódik Finnország külföldiekkel szemben tanúsított magatartása, amelyben egyértelműen kidomborodnak a rasszista vonások. Amikor egy idegenről, bevándorlóról van szó, és ráadásul még nő is az illető, pláne észt, akkor egyértelműen megkapta a buta liba értelmű címkét: „tehén”. Ezt a valóságot Kateriina testesíti meg, Anna édesanyja, akinek sikerült kitörnie – és a jobb élet reményében feleségül menni egy finn férfihoz –, és átköltöznie Finnországba.

„Le kellett mondania a lakásáról, mert a külföldre távozó nem tarthatta meg. Nem lehet csak úgy visszatérni. Isten veled, otthonom, népem és anyanyelvem. Isten veled, hazám. Amit magával vihetett, belefért egyetlen táskába.”

Ám az álomvilághoz fűzött remények szétfoszlottak, amikor diplomája ellenére kezdetben nem talál munkát, amikor Helsinki helyett egy „tősgyökeres finn városban” köt ki, amikor férje gyakorlatilag elhagyja őket – szólítja őt a külföldi, orosz munka. De nem csupán a munka, hanem az ital és az orosz nők is.

„Apuci decemberi bevásárló listáján anya megtalálja a ’sampon’ szót, azután apuci bőröndjéből előkerül egy flakon női sampon. Anya kiönti a sampont, és a helyébe ragasztót tölt.”

Kateriina visszajár ugyan Észtországba – hozzájárulva a feketekereskedelem virágzásához –, de miután (a házasság következtében) „árulóvá” vált, az észtek is ferde szemmel néznek rá. Kateriina menekülve az elnyomás elől egy másik csapdába esett: túl azon, hogy el kell viselnie a finnek rasszizmusát, immár számolnia kell az észtek rasszizmusával is.

Anna, a regény főszereplője tehát finn apától és észt anyától születik, már Finnországban. Szíve kétfelé húz, súlyos identitászavarban szenved. Egyrészt mindenféle szempontból finnek érzi magát, de ugyanakkor nem tud és nem is akar lemondani észt származásáról sem. Azt azonban belátja, hogy jobb, ha ezt eltitkolja mindenki előtt: Még legjobb barátnője (aki mellesleg szintén észt) és barátja sem tud az észt vérvonalról.

„Anya zsarolt, kényszerített és megesketett rá, hogy hallgatok félvérűségemről, akkor is, ha ennek nyilvánvaló bizonyítékai vannak… Megértettem, persze, hogy ha félvérűségem kiderülne, akkor csak azért akarnának engem, mert ruszki szajha vagyok, vagy ha nem akarnának, akkor azért nem, mert ruszki szajha vagyok…”

Ez a feloldatlan probléma vezet Anna betegségéhez, a bulimiához, amit azonban ugyanolyan titokban tud tartani, mint észt származását. Maga az írónő, Sofi Oksanen is átélte ezt a betegséget, bár bevallása szerint esete nem volt olyan súlyos, mint regényalakjáé, továbbá lévén ő maga is finn–észt származású, Anna így alteregójaként jelenhet meg a könyvben.

A bulimia szintén metafora: a bulimia és az éhség egyazon érem két oldala. Európa kétfelé oszlik: keletre és nyugatra, éhezésre és önéheztetésre: bulimiára – ez olvasható ki Oksanen soraiból.

A bulimia képviseli a jóléti, kapitalista Finnországot, míg az éhség, a nélkülözés, a megaláztatások, a személyi szabadság korlátozása, a szovjethatalom uralma alatt sínylődő Észtországot. A skizofrén helyzetre, amelyet súlyosbít a finn és észt nőmodell közti különbség – az északi erős, hatalommal rendelkező, egyenjogúságot kivívott nő szemben a szuperérzéki, tárgyiasított, ikonizált nőiességgel, amely a posztkommunista országok tipikus jellemzője volt –, Anna a bulimiával válaszol.

A bulimia mint társadalmi probléma is megjelenik Oksanen regényében. Mivel a betegség elsősorban a nőket érinti, és nem csupán a fiatalokat, arra hívja fel a figyelmet, hogy a férfiak és a nők más-más módon reagálnak az állandósult problémákra. Míg a férfiak inkább kifelé irányítják az erőszakot, addig a nők saját magukra vetítik vissza, saját testüket sanyargatják.

Anna hangja minden fejezetben tisztán, élesen, realisztikus módon harsog. Úgy meséli el anyja, nagyanyja és saját történetét, hogy az olvasó részesévé válik a szereplők kétkedéseinek, szenvedéseinek, kétségbeeséseinek, miközben egy pillanatra sem hagyja el a humor, az (ön)irónia.

A napsugaras Szovjethazában nem volt hiány semmiben, nem létezett éhínség, nem ismerték a korrupciót és a bűnözést, a sorozatgyilkosságról nem is beszélve – ilyen nevetséges dolgok vizsgálatára egyetlen milicista sem pazarolhatott időt, papírt vagy irattári helyet. (…) A Szovjetunióban nincsenek politikai foglyok! Mondjátok: ki mer ilyet állítani? Szeretnék elbeszélgetni vele, csak barátságosan elbeszélgetni egy csésze kávé vagy tea mellett.”

Az első formai dolog, ami rögtön szemet szúr az olvasónak, az elbeszélőnek a szabadsága. Az a tudatos választás, amely a narráció idősíkjával és az elbeszélő személyének számával játszadozik. A történet hol egyes szám első személyben, hol harmadik személyben íródik. A kronológiai ugrálás abban nyilvánul meg, hogy a három nő emlékeit fejezetenként nem szekvenciálisan tálalja.

Kuszaság mégsem keletkezik, mindig lehet tudni, hol vagyunk, éppen ki a főszereplő; bár átsüt rajta, hogy a történetet végig Anna meséli el. Az ugrálás tehát korántsem zavaró, nem kever meg, könnyedén tudjuk követni. S igazi tehetségre vall, ahogy egyik nézőpontból a másikba nagyon finoman billen át.

Sofi Oksanen

Sofi Oksanen

Ez a fajta mindvégig nagyon nyers, realisztikus, kemény és meztelen írásmód boncolgató társadalomkritikához vezet. Mikroszkóp alá helyezi a legkisebb részletet is, ügyelve, hogy semmi el ne kerülje figyelmünket, pontos leírást kapunk a karakterekről, a helyzetekről, ugyanakkor széles panoráma felvételekkel érzékelteti az általános szituációkat. Igaz, a boncolgatás sokszor túlzóan részletező, és talán nagyobb hatású lett volna a regény, ha Oksanen jobban sűrít. Viszont itt kell megemlíteni Pap Éva érzékeny, rendkívül plasztikus fordítását. A három generáció érezhetően három különböző „nyelvjárásban” beszél.

A könyv fájdalmas elgondolkodásra készteti az olvasót arról, miképp gyalogolt bele a nagybetűs Történelem az egyéni sorsokba, és mit tett azokkal, akik megpróbáltak ellenállni.

A magyar olvasónak nem kell messzire mennie, hogy a könyvben leírtakkal párhuzamos, azokkal összecsengő itthoni élettörténeteket találjon. Mondanivalója így még mélyebben átérezhető. Oksanen alakjai a messzi északra vezetnek minket, s tükröt tartanak saját múltunk elé is.

Olvass bele: Részlet a könyvből

Adatok: A könyv fülszövege

Sofi Oksanen: Sztálin tehenei

Scolar Kiadó, 2011