Egy alkotóművész élete | Robert Smith & The Cure

Posted on 2012. január 17. kedd Szerző:

0


Írta: Horváth Balázs

Robert Smith & The Cure - címlapA könnyűzene önpusztító műfaj – sokkal inkább, mint ahogy azt gondolni szokás. Az önpusztítás a könnyűzene lényegébe kódolt tulajdonság. Genetikus ballaszt. A hatvanas évekbeli elterjedéséig a (könnyű)zenész ugyanis nagy vonalakban a művészek egyik, átlagos alkategóriájának számított csupán.

Pedig ahogy a jó bort, a művészt is az idő érleli meg. Ugyan a szüretkor már egyértelmű lehet az évjárat különlegessége, ahogy a kezdetekkor világít a művész zsenialitása – ám az aromát, a teltséget, a mélységet, az igazi kifinomult ízvilágot az évek oltják belé.

Ám a hatvanas évek vége felé elterjedt az „Élj gyorsan & halj meg fiatalon!” életfilozófia, s áthatotta a születőben lévő rockzene világát. Onnantól a zenészek egy csoportja átkerült a sportolók címke alá. Annak a zenének az ikonjai ejtőernyő nélkül vetik magukat az élet magas szikláiról alá, s zuhanásuk kápráztatja el a nagyérdeműt.

Ennek a zuhanásnak kétféle kimenetele van. Az egyik végállomás kétségkívül a halál. A hosszú névsorból kiemelkedik a nagy hármas (Hendrix, Joplin, Morrison), s az utóbbi évtizedben talán Kurt Cobain (Nirvana) és Layne Staley (Alice In Chains) nevét emlegetik a legtöbbször.

A veszélyek számosak – a rajongók felnőnek, hátrahagyják ifjúkorukat, akár a zenészek az életüket. De létezik a másik lehetőség: a zuhanást túl lehet élni. Hiszen a sziklák tövénél ott az óceán. És a túlélők közül jó néhányan képesek visszaverekedni magukat. Persze visszatekintve a zuhanás csupán a pálya első szakasza. Robert Smithnek – és a nevével összeforrott Cure együttesnek – a története kiválóan mutatja be, hogy a rock’n’roll szabadesése hogyan érhet véget szerencsés talajfogással.

A Silenos Kiadó eddig már bemutatott jó néhány fiatal, kortárs együttest. A Green Day, a Placebo és a Muse esetében talán már eldőlt, hogy útjuk a művészet felé visz – vagy talán már célba is értek. Robert Smithnél azonban ez már nem is kérdés. Ő már korántsem annyira fiatal (1959-ben született), ám még mindig kortárs. Utoljára 2005-ben lépett fel Magyarországon (a Szegedi Ifjúsági Napokon [SZIN]), s az utolsó Cure-album 2008-ban jelent meg (4:13 Dream).

Robert Smith

Robert Smith

Az életrajz nehéz műfaj. Valahol a fikció és nem fikció között félúton van – ahogy az élet. Akik szeretnek regényeket olvasni, akkor is kézbe vesznek egy könyvet, ha esetleg sejtik: nem ez lesz életük nagy könyvélménye. Akik pedig nem fikciós művet olvasnak, többnyire valamilyen kötelezettség vagy megszállottság miatt teszik, vagyis külső és/vagy belső kényszer hatására. Mindenesetre egy-egy jól körülhatárolt terület nagyjából tudott ismérveit várják el a műtől. Az életrajznak azonban egyszerre kell történetet mesélnie, s megfelelnie az adatolhatóság-ellenőrizhetőség kritériumának.

Vagy legalábbis kellene. Ugyanis az ügyesek ki tudnak ebből bújni. Richard Carman pedig nagyon ügyes. Soha nem felejti el, hogy zenészről beszél, akinek életeseményei legalább annyira sajátjai, mint a zenéje.

Ahogy változnak az előadásban a díszletek, úgy változnak a zenék is. És nem pusztán az említés szintjén. Érdekes módon (talán épp a bevezetőben említett művészeten kívüli kezelésmód miatt) egy képzőművész életrajzában megszokott a művek és technikák elemzése, az irodalmi szereplőkről írva pedig lehetetlenség nem beleesni a művek által felkínált magánélet-értelmezési csapdákba, ám a zenei (vagy zenész) életrajzok többnyire kifejezetten igyekeznek az elfogyasztott bódító- és kábítószerek, illetve bandatagok listázására koncentrálni.

Carman ezzel szemben érzékenyen elemezi a zenei produktumokat. Végigmegy az albumokon, kiemeli a fontosabb számokat, ismerteti az alkalmazott zenei technikákat, értelmezi a műveket, s beszámol saját érzéseiről is.

The Cure

The Cure

Persze ez nem jelenti azt, hogy a mindennapi életről ne lenne szó. Nagyon is! Csak éppen a bandatagok cserélődése nem önmagában fontos, hanem az általuk megtestesülő zenei változás miatt. De maga az idő sem eleve önmagáért múlik. Az idő elsősorban zenetörténeti idő. Robert gyermekkora a könnyűzene kibontakozásáról szól, zenei szárnypróbálgatásai David Bowie-ról. Aztán jön a dark korszaka, majd a grunge-é, nu-metalé – s megtudjuk, ezek a korszakok miképpen hagytak vagy nem hagytak nyomot Robert Smith alkotásain.

Vagyis igazi zenetörténeti munka ez. Nem pusztán életrajz, és nem pusztán műelemzés. Ilyen egy zenész élete. És a legvégén azt sugallja: így teljes egy zenész élete. Érdekes mindenkinek, aki szeret regényt olvasni, mert mi érdekesebb egy valóságos ember életénél…

Érdekes mindenkinek, aki szeret a zenéről olvasni, mert mi lehet érdekesebb egy három évtizedet átfogó zenei pályánál… Igaz viszont, hogy zenei életrajzot azok olvasnak, akik nagyon szeretik az adott zenészt – ők meg már szinte mindent tudnak.

Szóval: nehéz műfaj ez. De a Cure zenéjét szeretők elégedettek lesznek. A zenei elemzések találóak, sokszor gondolatindítóak. Jó együtt látni azt a sok-sok részinfót, amit innen-onnan már felcsipegettünk.

Adatok: A könyv fülszövege

Richard Carman: Robert Smith & The Cure

Silenos Kiadó, 2010