Mindenhol érvényes családi minimál | Andrej Zvjagincsev: Elena (film)

Írta: Gulya István

Nincs is jobb az év végi tivornyákba tikkadt, az én-tudat mélyén nyüszítő lélek számára, mint egy borongós-nyomasztó hangulatú filmmel felfrissülve kezdeni az újesztendőt. A Elena című orosz film pont ilyen.

Már néhány hete nézegethetjük a hazai mozikban Andrej Zvjagincsev rendező Elenáját. A magyarországi és nemzetközi filmbarát-körökben A visszatérés, a – többek között – 2003-as Velencei Filmfesztiválon agyondíjazott drámája kapcsán ismerhetjük a 48 éves direktort, aki a minimál-szituációkra épülő családi ellentétek míves ábrázolója. A visszatérésben egy rég nem látott apa állítja próbák elé fiait, a nálunk be nem mutatott Izgnyanyije (jelentése: kiutasítás) című filmjében egy városi középosztálybeli família utazik az apa gyerekkorának falujába, a Elenában pedig egy mai orosz édesanya sorsába nyerhetünk bepillantást.

Zvjagincsev és a forgatókönyvírásban társa: Oleg Nyegin a cselekményt most még tovább szűkítette. A film száz percében azt láthatjuk, hogy a szirmait már elhullajtott asszony, Elena (Nagyezsda Markina) hogyan tölti napjait második férjével, Vlagyimirral (Andrej Szmirnov), miközben kétgyermekes-feleséges nagyfia, Szergej (Alekszej Rozin) a nyakán ül – nyugdíján és a tehetős Vlagyimirtól kiimádkozott pénzen él –, élősködik, nem dolgozik, csak sörözik, tévézik és gyerekeket csinál, épp útban van az új (harmadik) jövevény. Mikor Elena férje szívrohamot kap, és végrendelkezik, sznobosan elkényeztetett, öntörvényű és eltávolodott lányára, Katerinára (Jelena Ljadova) örökítené jelentős vagyonát, a nej csupán havi életjáradékot kapna. Elena ekkor úgy dönt, cselekszik, ha kell, radikálisan, hiszen Szergejék nagyon számítanak a támogatásra, különösen Szása fiuk (Igor Ogurcov) továbbtanulása, illetve a születendő baba miatt.

Ha akarjuk, mondhatjuk, egy őszinte és kíméletlen társadalmi látlelettel van dolgunk, ami nem csak Oroszországra, s még csak nem is erre a régióra jellemző, hanem a világon majd’ mindenhol megáll. Ahol az egzisztencia szenvtelensége diktál. A gazdagok és szegények világa között nincs átjáró. Legalábbis igen ritka az olyan sors, mint Elenáé, aki ágrólszakadt indíttatása, elvált szülői státusa ellenére másodjára egy stabil anyagi hátterű férjet fogott ki. A nála korosabb – Elena ötvenes, Vlagyimir hetvenes lehet – párját azonban nem a pénzéért szereti, a nyugalmat és a stabilitást értékeli és tiszteli benne. Néhány éves együttélésük, kvázi boldogságuk – ami, hangsúlyozzák a nyitó képsorok, inkább a megszokás biztonsága – azonban nem nyom a latban semmit, amikor a szülői gondoskodás tör elő belőlük. Vlagyimir a lánya, Elena a fia (és családja) jövőjét akarja biztosítani.

A pár nap alatt játszódó cselekményben nem a szavak dominálnak, nem is az érzelmek, hanem a környezet, az eltérő miliők hangulata. Két ellenpólust képez egyfelől a jómódú (de rideg) Vlagyimir polgári, modern nagylakása, amit nem igazán tud belakni az idősödő házaspár. Szinte csukott szemmel végzett, mindennapos mozdulataikból (és minimál-mondataikból), a hűvösen elegáns, praktikusan berendezett apartmanból, ahol (például) minden csúcskonyhai eszköz a rendelkezésre áll, csupán egyvalami hiányzik: az élet. Minden reménytelensége és fásultsága, a külvilággal szembeni elzárkózása ott munkál abban, ahogy Elena kikászálódik az ágyból; ekképpen mozdul az, aki tudja, hogy egy újabb semmilyen és örömtelen nap vár rá.

A másik véglet Szergej külvárosi lakótelepi otthona, ahol ugyan nyüzsögnek az emberek (férj, terhes feleség, két gyerek, a szomszédok és a nagyfiú haverjai), elvileg tehát volna élet, ám mindez kilátástalan. Szergej a semmit teszi – munkanélküli, de nem is akar dolgozni –, a jellegtelen asszonya morog és zsörtölődik – csak akkor örül, ha Elena pénzt hoz a házhoz –, az egyetem vagy katonaság előtt álló nagyfiuk, Szása inkább csak hazudja, hogy megtanult már, mintsem hogy tényleg elkészült volna a házijával. Olykor a környék hasonszőrű fiataljaival lóg, és keveredik dühödt verekedésbe valamelyik másik helyi bandával (à la Huligánok), gyaníthatóan minden megfogalmazott cél nélkül. Csak úgy.

Apa és fia együtt tévézik, ha nincs adás, jöhet a számítógépes játék, s mintegy keretbe fogja a történetüket és karakterüket – nemde, apja fia –, hogy a film elején a panelerkélyen dohányzó Szergej folyatja nyálát a flaszterre (nem társadalombírálatból vagy dühből, egyszerűen nem jutott jobb az eszébe), a film végén ugyanezt nagyfia, Szása teszi Vlagyimir minőségi lakásából.

A film zárásakor a luxus-apartmanba beköltözik a proletárcsalád, itt bámulják a tévét, sört nyelve és csipszet morzsolgatva, Elena pedig súlyos tettét elsimítja vonásai között, anyai ösztöne erősebb, mint bármilyen erkölcsi vagy jogi megfontolás: boldognak gondolja magát.

A visszatérés után ebben a szikár bűndrámában a misztikum helyett az egybemosódó, a reménytelenségtől szürke mindennapok dominálnak. Itt is és ott is: a gazdagok életébe a pénz nem hoz örömöt, a szegényekébe a pénz kénytelenül megszokott hiánya teremt monotonitást. A kevés (pár)beszédű filmet áthatja egyfajta film noiros beütés – ’a tettes megúszhatja’ motívumával –, és fontos eszköze a lassú tempó, ahogyan szinte valós időben ábrázolja az olyan hétköznapi, rutinszerű cselekvéseket, mint a reggeli készülődés, amikkel a karakterekhez ugyan nem kerülünk közelebb, de pont ez az értelme: az egész még szenvtelenebbé válik. (Markina ugyan az alakításáért tavaly az Európai Filmakadémia jelölését nyerte, de a figurák szándékosan minimalista ábrázolása miatt a Elenában nem a színészek viszik a prímet.)

Az elnyújtott snittek alatt „főszerephez” jut a film legbeszédesebbje, Philip Glass muzsikája. Disszonáns és melodikus hangjai, türelmetlenül ismétlődő taktusai hol a monotóniát, hol a megszokások alól kiszabaduló tragédiát visszhangozzák. Glass vészjósló zenéje ellenpontozza a csekély beszédűséget, az emóciószegénységet, aminek vizuális megjelenítésében kiváló kézügyességről tett tanúbizonyságot a film operatőre, Mihail Krecsman és a képek feszesre vágója, Anna Massz. Elsősorban a triászuk (zeneszerző, operatőr, vágó) miatt mondhatjuk, a Elena elsősorban hangulati élmény, hogy például hiába találkozunk barnás nap-, vagy barátságos pasztellszínekkel – a fény (és a fénylés) a filmben meghatározó –, ennek a világnak mindegyik szeglete kíméletlenül és elviselhetetlenül rideg.

Elena és övéi sorsa végül jobbra fordulhatna, ám a film a záró képével és atmoszférájával nem hagy kétséget, ez igazából nem történik meg. Csak a varjú krákog kitartóan. Kilátástalanság honol mindörökre – és minden szinten. Tökéletesen passzol év eleji hangulatunkhoz.

Andrej Zvjagincsev: Elena, 2011 – színes, feliratos orosz dráma

Magyarországi bemutató dátuma: 2011. december 22.  (Forgalmazó: Vertigo Média)

Rendező: Andrej Zvjagincsev
Forgatókönyv: Oleg Nyegin, Andrej Zvjagincsev
Operatőr: Mihail Kricsman
Vágó: Anna Massz
Zene: Philip Glass

Szereplők:

Nagyezsda Markina (Elena)
Andrej Szmirnov (Vlagyimir)
Jelena Ljadova (Katerina)
Alekszej Rozin (Szergej)
Igor Ogurcov (Szása)