Utolsó találkozásom Bacsó Péterrel

Írta: Gulya István

Lassan három esztendeje annak, hogy elment a magyar filmes mókamester. Bacsó Péter inkább fél-szomorú clown volt, mint harsány bohóc, és a viccelődés intellektuálisabb formáit űzte, a szatírát jelesül. Régimódi filmesnek mondhatjuk – de éppen ezt szerettük benne. Ma lett volna 84 éves.

Mindez azért jutott eszembe, mert a beleunva a hazai tévéadók hétvégi kínálatába – könnyen ment –, addig kotorásztam a DVD-s polcon, míg kezembe került egy klasszikus: A tanú. Nem tudom, hányszor láttam már, de Bacsó Péternek ez az 1969-es filmszatírája Kállai Ferenccel, Őze Lajossal és Both Bélával még mindig elevennek és aktuálisnak hatott – a hatalom természetét illetően (is).

Minderről pedig az villant be, amikor 2008-ban, pont egy évvel a halála előtt kerestük fel Bacsó Pétert munkatársammal új filmje, a Majdnem szűz bemutatója kapcsán. Budai lakásán találkoztunk. Nehezen mozgott, fájdalmasan létezett – mégis örömmel, nagy kedvvel beszélt az új mozijáról. Nem azért, mert sokra tartotta volna azt a szót: promóció (ha ismerte is, nem szívelhette), hanem azért, mert számára mindent a film jelentett: celluloidot lélegzett, azt sóhajtott, azt evett, azt ivott.

Azon utolsó hazai nagymogulok közé tartozott, akiknek valóban a vérében volt a filmkészítés, és tudták azt is, hogy léteznek jobb és rosszabb idők, vagyis, hogy az ember hol jobb, hol rosszabb filmeket készít. (A siker receptjéért ő is fél karját adta volna.) Az utókor mindenképpen csak hálás lehet: bőven akad olyan mozija, ami filmtörténeti értékű és igencsak sikerült alkotás. A kezdeti idők, az ezerkilencszázötvenes évekbeli, hatvanas évek eleji forgatókönyvírói és dramaturginas-évei a szakma elsajátításával teltek. A legnagyobbaktól tanult, a legjobbakkal dolgozott: Fábri Zoltánnal (Édes Anna és Két félidő a pokolban), Kalmár Lászlóval (Déryné), Keleti Mártonnal (Erkel és Fel a fejjel), Makk Károllyal (Liliomfi, Mese a 12 találatról és Fűre lépni szabad), Marton Endrével (Katonazene) és Várkonyi Zoltánnal (Dandin György, avagy a megcsúfolt férj). Örkény Istvánhoz is jó barátság és alkotói közösség fűzte, 1969-ben írta vászonra az Örkény-klasszikust, amit Fábri rendezett (Isten hozta, őrnagy úr!), 1972-ben forgatta Makk egy másik Örkény-írás adaptációját (Macskajáték), és a neves íróval közösen ültették filmre 1977-ben Hunyady Sándor művét, újra csak Makk rendezésében (Egy erkölcsös éjszaka).

Első önálló rendezései (Nyáron egyszerű, 1964, Szerelmes biciklisták, 1965) után kisvártatva (1969-ben) elkészítette kultikus alapművét, A tanút, amit tíz évre dobozolt a hatalom, amit későbben – többek között – olyan örökbecsű művek követtek, mint a Ki beszél itt szerelemről? (1979), a Te rongyos élet (1983), a Hány az óra Vekker úr? (1985), a Banánhéjkeringő (1986), a Titánia, Titánia, avagy a dublőrök éjszakája (1988), a Sztálin mennyasszonya (1991), a Balekok és banditák (1996), a Hamvadó cigarettavég (2001) és az utolsó filmje: a Majdnem szűz (2008).

Az ötvenes évek rezsimurai kötelező kűrökre kényszerítették (mint akkoriban minden tehetséges alkotót), ekkor tanulta meg azt a leckét, amit örök életére megjegyzett és előszeretettel alkalmazott – és amit anno velünk is megosztott: „…a mindenkori hatalmat a komikum irritálja legjobban. Nem bírja elviselni, ha kinevetik. Az még elmegy, ha kritizálják, de ha nevetségessé teszik, azt nem bírja elviselni. Valószínűleg A tanúnak is ez volt a titka. Képzeljük el: ül a politikai bizottság a vetítőteremben, köztük Czinege elvtárs. [Az akkori honvédelmi miniszter. G. I.] A vásznon pedig Bástya elvtárs forgatja a szemeit. Hát sok különbség nem volt köztük.”. Ez a tréfamesteres fricskázás jellemezte. Amit saját témaként választott, annak mindig megkereste a visszás voltát, hogy megmutassa: ha kinevetjük, legyőzzük – de legalábbis megértjük. (Ez már félig diadal, nemde.)

Bacsóról mindenki őriz valami emléket magában, ha más filmjéből nem, A tanúból biztosan. Nekem az a kedvencem, amikor Pelikán József gátőrnek (Kállai Ferenc) Virág elvtárs (Őze Lajos) odanyújtja a betanulandó vallomását, a gátőr egy félmondatban elnézést kér: „Bocsánat, ez az ítélet”, mire Virág elvtárs szabadkozva kicseréli. Hát így ment ez.

Mégis én azt a Bacsót őrzöm leginkább magamban, akiből utolsó találkozásunkkor a halhatatlan filmes életerőt éreztem. A test már nem működött tökéletesen, a szellem igen. És a magam módján igyekszem átörökíteni hagyományát az utánam jövőknek. Arra a kérdésre pedig, »Most akkor hogyan tovább, magyar film?«, kissé ironikusan elfúlón válasz helyett majd úgy köhögök, ahogy Őze egy másik (színigazgatói) szerepében tette volt a Te rongyos életben. Hogyan tovább – nem tudom. Az biztos, hogy nélküle már semmiképpen sem úgy, ahogy eddig. Szomorúbban, rosszkedvűbben.