Drago Jančar: A névtelen fa (részlet)

Marijana pár napja azt kérdezte: azt gondolod, amit ők gondolnak? Igen, felelte, néha beleélem magam ezekbe az emberekbe itt a papíron, elképzelem, amit gondoltak, amit elgondoltak. Eszerint elgondolod azt is, amit én gondolok időnként. Egész idő alatt arra gondolok, hogy ők mit gondolnának, és nagyon gyakran arra, hogy te mit gondolsz. Ezt te csak képzeled, mondta Marijana. Hogyan? Te csak képzeled, hogy mit gondolt a te pornográf szerződ.

Igen. És mit gondolsz, mit gondolok én. Nagyon gyakran elképzelem, hogy te mit gondolsz.

Vagyis ez mind ott van a fejedben. Igen, talán valóban van ilyesmi a fejemben. Van ott valaki, aki kiválogatja az adatokat és az eseményeket, összegyűjti, aztán szétválogatja, logikus egységekbe fűzi mindet. A mai dolgok kapcsolatban állnak a tegnapiakkal, minden összefügg, Marijana, az értelem vékony szálai kötik össze a dolgokat. Tudod, e logika szerint mindegy a ma vagy a holnap, az idő nem halad, csak mi érezzük úgy. Marijana azt mondta, nem érti, ezt nem érti. Semmi baj, felelte Lipnik, ha majd mindent megértek és minden szálat összekötök, akkor elmagyarázom neked. Nagyon egyszerű lesz. Az egyetlen probléma, hogy semmit sem lehet kitörölni, ugyanakkor mindent össze kell kötni, érted?

Semmit sem lehet kitörölni, minden felhalmozódik a fejében. Most nem zúg, mint a jet-ski, nem suhog, mint Lojze kaszája. Most dübörög a nagy bevásárlóközpont folyosóján, Ljubljana peremén, dübörög, villog a képernyőkről, miközben ahogy ott ül a szatyraival körülvéve, csendben lépkednek a vásárlók, csak a lábuk és a himbálódzó szatyraik, és fogalmuk nincs, vajon hétfő van-e, vagy kedd. Kissé meginog, érzi, hogy kissé meginog, a nagy folyosó, a kirakatok, az üvegnek döntött bábu, éspedig azért, motyogja maga elé Lipnik, mivel alattunk minden üreges. Érzik önök is, sétálók és vásárlók, hogy szédülés fogja el az embert, nemcsak engem, hanem mindenkit. Ne mondja senki, hogy nem tudja, mi ez, miféle szédülés kap el bennünket. Elnézést, mondja Lipnik maga elé, én tudom, mi a szédülés, és még jobban tudom, mi a történelem szédülete. A bevásárlóközpont alatt, mondja, odalent üregek vannak. Mély barlangok vannak odalent, némelyik föld alatti csatornákkal van összekötve. Honnan tudom? Onnan, ahonnan azok, akik kutatták ezeket, színezőanyagot bocsátottak le, vöröset, mint a vér, folyt egyik barlangtól a másikig. Tudom, mire gondolnak, motyogja Janez Lipnik, tudom, azt gondolják, az odalent van, ott vannak a barlangok, idefent viszont világos van, megyünk egyik kirakattól a másikig, és teletömjük a szatyrainkat, teletömjük a bevásárlókocsikat, otthon kinyitjuk a szatyrokat, és boldogok vagyunk. Ha mindeneteket elvennék, kérdezi Lipnik, akkor is boldogok lennétek? Ha mindenüket elvennék, ami odakint van a völgyben a sziklás csúcsok alatt. Ha odahajtanának benneteket, és csalánlevest kellene ennetek. Elvennék a bevásárlókocsikat meg a virslit, a kolbászt, a gumicsónakokat, melyekkel a tengeren úszkálnátok, az evezőket is, ha az egészet összedobálnák egy halomba. Aztán a gyűrűket és a nyakláncokat, a szatyrokat és a táskákat, a szemüvegeket és a parókákat, mindent elvennének. Láttam Auschwitzban, apám mesélte, hogy mindent elvettek tőlük, amikor odakerültek arra a síkságra. Ez szédület, a történelem szédülete, amit én hallottam hajnali négykor, mindent elvesznek, felbőg a sziréna, ez az appel, mindenkinek ki kell futnia a hatalmas udvarra, és a német juhászkutyák, farkaskutyának hívtuk őket, azok a kutyák ugatnak pórázon körös-körül. Ez a szédület, amikor ez elfog, és majd elfog benneteket, mondja Lipnik, ha nem tudjátok, mi volt, mi történt idelent és itt körös-körül, ugyanez még egyszer megtörténik veletek, súlyos szédülés lesz, a mostaninál is súlyosabb, ha még azt sem tudjátok, hogy hétfő van-e, vagy kedd.

Azért is van a szédülés, mert minden körbeforog, talán hatalmas ellipszisben. Nem az időben, semmiképp sem az időben. Elgondolod, amit ők gondolnak, és már ott vagy egy másik történetben, ebből a történetből hamar utat találsz egy következőbe, kicsit ugyan kilengsz jobbra-balra, így a kör nem teljes, ezért gondolja Lipnik, hogy talán nem kör, hanem ellipszis alakú, logikusan mégis kör, ha mind e kitérések és tévutak ellenére mindig visszatér hozzád, önmagába. Utazol vissza, a gyermekkorod felé, apád történetébe, utazol előre az öregség felé, és belebotlasz Zala D. tanítónő történetébe, aki a te történetedben is otthon van. Ezért nincs előre és nincs hátra, ezért van körforgás, körben vagy ellipszisben. Innen a szédület, értse, aki akarja, miért szédülünk meg időnként, nem tudom, honnan jön ez. Lipnik érti, vissza kell mennie egész a tulajdon születéséig, és még visszább, a saját embrionális állapotába, és még visszább, amíg el nem indul előre, és ott majd rájön, hogy nincs előre és nincs hátra, föl vagy le, hanem kör van, hogy ő, mint mindenki más, mindenki, aki itt van, vagy akikről azt gondoljuk, hogy csak a levéltár lapjain maradtak fenn, és semmi sem maradt utánuk, csak az írásaik és a papírjaik, hogy mind körbejárunk, hogy a kör kerületén találkozunk, és figyeljük a föld remegését. És csodálkozunk, mennyire összefügg minden. És nem csak hogy érezzük a szédületet, csodálkozunk is, mert még nem tudjuk, hogy körbejárunk. Élők vagy holtak, teljesen mindegy. Ugyan már, gondolja Lipnik, mi az, hogy élők vagy holtak? Álljatok sorba a bevásárlókocsikkal, ahogy a pénztárnál szoktak sorba állni, számoljátok meg, hányan vagytok, és meglátjátok, hogy már a tizenötödik században jártok, az egyik tanyán él, magasan a hegyekben, a másik zsoldos katona német földön. És az egész sor ott áll a kör kerületén. Az események, amelyek nyomot hagytak rajtatok, és nem a testetek és a soraitok a pénztárak előtt, az egymásba toluló események, ez az, ami a szédületet okozza, és ez az, amiért mindig ugyanabban a körben forgunk.

59.

Marijana visszaköltözött a szüleihez.

Azt mondta, ez így nem mehet tovább. Nem tudom, mi játszódik le a fejedben, mondta. Valamikor olyan dolgokról beszéltél, amiket nem értettem, most hallgatsz. Azt mondod, nekem kellene beszélnem. Nem tudom, mit, nem tudom, miről. Beszéltél a levéltárban talált feljegyzésekről, most erről sem beszélsz már. Hallgatsz, mondta.

Mi van avval a nővel, miért foglalkoztatott annyira? Valami erotomán feljegyzéseiben leltél rá, ki ez a nő? Miért mondod azt, hogy ismered? Honnan ismered, honnan ismernéd a nőt, akinek a nevét a levéltárban fedezted fel? Elrohantál a levéltárba, amikor ott a Ljubljanica partján kihúztak a vízből egy biciklit. Megtaláltad már? Nemcsak fura vagy, hanem teljesen kiszámíthatatlan is, tudod ezt? De nem csak tegnap óta, érted? Ott, Dugi otokon megzavarta a fejed egy jet-ski, odafent a hegyekben háború tombolt, te meg arról a hülye jet-skiről beszéltél, hát mi ez, ha nem menekülés a valóságtól? Felperzselt szerb falvakon hajtottunk keresztül, te meg egyre azon nyavalyogtál, hogy zúg a fejed attól a jet-skitől, hát normális dolog ez? Azt mondtad, hogy minden összefügg, hogy ez a háború összefügg azzal a korábbival, a történelem nem az időben él, hanem a cselekedetekben, mi ez, miféle gondolatok ezek? Ami apáddal történt, az veled történt: hogy lehet ilyesmit mondani? Te nem voltál lágerben, a világon sem voltál, hogy történhetett volna veled? Miért bújod egyre azokat a történeteket ott a levéltárban, ott csak halottak vannak, ismeretlenek, eltűntek, mi élünk, érted? Most napról napra büntetsz a hallgatásoddal. Mondd meg, mit vétettem? Hogyan éljek olyasvalakivel, aki hallgat, éjszaka kóborol mindenfelé, visszajön és megint hallgat? Reggel is hallgat. Honnan tudjam, mi történik most a fejedben? Az élet nem a fejünkben van, nem a levéltárban, nem az emlékekben, nem a feljegyzésekben, érted? Az élet itt van, itt és ma, érted ezt egyáltalán? Most elmegyek, és te hallgatsz tovább, igaz? Megőrültél Dugi otokon, mert megzavarta a fejedet a jet-ski. Azt mondtad, hogy kettétörte az álmodat. Miféle álmodat, merre jártál? Álmodban időnként hánykolódtál, akár az apád, akár a te részeges és egyre zavarodottabb apád.

Csak nem zavarodsz meg te is, ahogyan ő?

Magad mesélted, hogy kiugrott az ágyból, és tombolt az udvaron. Nem gondolkodnál el ezen is?

Marijana egy bőröndbe dobálta a könyveit és füzeteit.

Ezt nem kellett volna mondania, gondolta Lipnik.

Az asztalon heverő kést nézte. Ez a kés életlen, gondolta, újat kéne venni. A lengyel az SS mellébe szúrta a kést; amikor kihúzta, végigspriccelt a vér rajta és a körben állókon.

Marijana keze remegett, ahogy a telefont tárcsázta. Taxit hívott. Valóban el akart menni.

– Bármely pillanatban vissza tudok jönni – mondta. – Hívj föl, és mondd, hogy úgy élünk együtt tovább, mint azelőtt. Ne büntess a hallgatásoddal, szóból ért az ember.

Marijana az ajtóban állt, és a férjét nézte. Csak egy szavába került volna. Azt kellett volna megkérdeznie, járt-e már azelőtt Dugi otokon, hogy ott voltak ők ketten Marijana és Janez, egyedül a mámorító szigeten, a háború kellős közepén. Ne légy féltékeny, ne légy hülye, mondaná Marijana. Magyarázkodna. Ő azonban nem akart semmiféle magyarázatot. Ha nem hatolhat a kérdés mélyére, mi történt vele valójában Dugi otokon, egyáltalán volt-e Dugi otokon, mielőtt kettesben jártak ott – hogyan hatolhatna az igazság mélyére az asztalán heverő kéziratok esetében? Minden összerakható, a múlt magyarázatot kap a jelenben, és a jelen a múltban. Ez vajon nem ugyanaz?, gondolta Lipnik. Nem, nem ugyanaz. A múlt sötét, lelkeink a sötét múltból nőnek ki, eseményekből, amelyeket nem ismerünk, dolgokból, amelyek a születésünk előtt történtek, mielőtt még csak nyálka és erek gombolyagja voltunk, egy gombolyag, ami még nem volt test, de már fej volt, már fül volt, amely hallotta a férfi dünnyögését, a férfiét, aki az ágyban mindig ugyanazt a történetet meséli az asszonynak, az emberi szenvedés és a halál színteréről való távozás előtti utolsó pillanatok mindig ugyanazon történetét, mindig ugyanazt a történetet, mindig ugyanazt.

Lipnik kinézett az ablakon, amikor Marijana beült a taxiba.

Miért nem vitte el a kocsit?

Kinyitotta az ablakot, hogy odakiáltson, legalább annyit mondjon: miért nem viszed el a kocsit?

(Gállos Orsolya fordítása)

Bővebben a könyvről: Furor historicus

Adatok: A könyv fülszövege

Drago Jančar: A névtelen fa

L’Harmattan Kiadó / Valahol Európában Sorozat, 2011