Rakovszky Zsuzsa: VS (részlet)

Posted on 2011. december 12. hétfő Szerző:

0


VS - címlap1889. NOVEMBER 1.
Rettenetes… Rettenetes… Istenem, engedd, hogy meghaljak, most, ebben a pillanatban! Rettenetes. Nem bírom elviselni!

NOVEMBER 2.
Kértem, adják vissza a levéltárcámat és a jegygyűrűmet legalább, de csak a fejüket rázták. Könyvért is könyörögtem; ha még sokáig kell egész nap a csupasz falakat bámulnom, alighanem meg fogok tébolyodni. Mindjárt hozzák az ebédet; tegnap híg káposztaleves volt, két karéj fekete kenyérrel. Hozzá sem nyúltam; nem szóltak semmit, amikor látták, hogy érintetlenül hagytam a tálcán, csak a fejüket csóválták, és kivitték.

NOVEMBER 4.

Tegnap, hosszas könyörgésemre, adtak papirost s írószerszámot (eddig egy használt boríték hátuljára írtam). Az éjszakák a legrosszabbak: már a negyedik telik el úgy, hogy nem aludtam egy szemhunyást sem, csak fekszem a sötétben, védtelenül kiszolgáltatva a rám törő emlékképeknek. Ma éjszaka két verset is írtam: a rímekkel és szótagokkal való bíbelődés enyhített valamelyest a kiszolgáltatottság kínján. Íme, a két vers:


Éji gondolatok

Nincs semmi fény földön, sem égen,
Sötét van, mégsem alhatom,
Egy csillag néz be rám a résen,
A rácsos börtönablakon.1

Ki itt sínylődöm lenn a mélyben,2
S az őrök léptét hallgatom,3
Éjfélre jár, s a néma éjben
Rád gondolok, szép angyalom!

Hol lehetsz most? Alszol, vagy ébren
Virrasztasz – gondolsz rám vajon?
Vagy ülsz kislámpád fénykörében,
A fény átsüt dús hajadon,

Díszpárna-héjon öltögetve,4
Ahogy utolszor láttalak.
Kis kezed röpköd, mint a fecske,
Szemedbe hullik láng hajad.

Jaj, félek, meg ne szúrd az ujjad!
Vigyázz, ne érjen semmi baj!
Piros selyemrózsákra gyullad
Kezed alatt a párnahaj!

Amíg én sóvár gyötrelemben
Dőlök kemény priccsemre le,
Élőlény nem lát senki engem,
Csak egy patkány izzó szeme.5

A csillag már halványulóban,
Egyre sűrűbb az éjszaka.
Fölzendül a harangtoronyban
Az éjféli harang szava.

Oh, sóvárgó lelkem talán most
Elhagyja gyűlölt testemet,
S a rácson át az éji város,
Az alvó tó fölé lebeg.

Szegény lélek! Száll számkivetve
– Óvja, takarja éji köd –,
Vacogva száll, téged keresve
Az álmodó utcák fölött.

Már alszol, ablakod bezárva,
Szűk kis szobádban, egyedül.
Hajad illatába a párna
Friss szappan-illata vegyül.

S ím, egyszer csak valami koccan
Csukott ablakod üvegén,
– Mögötte boldogabb napokban
Együtt álmodtunk, te meg én!

Oh, ne rezzenj össze riadtan,
Nem az éj madara, ne hidd!
Csak lelkem jött keresni hajdan
Boldogsága színtereit.

Tárd ki akkor, kérlek, az árva,
Bús léleknek ablakodat!
S ejts könnyet a párna havára,
Mit majd a hajnal fölitat!

1 Valójában az ablak még csak nem is az égre néz, hanem a szomszédos épület téglafalára!
2 A cellám, igaz, az első emeleten van, de lélekben! Már nem is zuhanhatnék mélyebbre!
3 Kettő van belőlük: egy barátságos, bajuszos tésztaképű, és egy hórihorgas, beesett ábrázatú, kese hajú, kinek fakó kék szeméből semmiféle érzelmet nem bírok kiolvasni.
4 Igazság szerint egy falra függeszthető hajkefe-tartót hímzett: de e túlontúl köznapi tárgy, úgy tűnik, nem tűri a költői feldolgozást.
5 Igazság szerint a vizsgálati foglyok számára fenntartott cella meglehetősen tiszta és takaros, legalábbis eddigelé még nem találkoztam sem patkánnyal, sem pókkal, sem a börtönirodalom egyéb hagyományos kellékeivel. Ez a helyzet nyilván megváltozik majd, ha az elítéltek cellájába kerülök!


Bíráimhoz

Éhség, szenny gyötri testem,
Lelkem reménye fogy.
Bűnbe, szégyenbe estem.
Tömlöcben – rab vagyok.

Béklyókban, rabruhámban6
A cella éje fed.
S nem űzi el az álom
Az éji rémeket.

Kinn nyári napsütésben7
Zsibong vidám tömeg.
Ti boldogok! Nem régen
Egy voltam köztetek!

Új, cifra öltözetben
Korzóznak vígan ott.
Pálcát törnek felettem,
Bár szívük rég halott.

Feledve rég a rab már,
Senki nem szánja őt.
Ki nemsokára ott áll
Zord bírája előtt.

Ott áll majd rabbilincsben,
Nézik komor szemek.
S ő szól: Ügyvédem nincsen,
Én védem ügyemet.

S így szól: „Tudós bíró, s ti,
Jeles professzorok!
A törvényt s rendet óvni,
Tudom, ez dolgotok!

Nekem, bár bús bűnösként
E rendet tisztelem,
Szívembe másik törvényt
Írt az én Istenem.

Törvényt, mit vaskos könyvbe
Nem emberkéz jegyez,
De ez mozgatja körbe
Az égi fényeket,

A bíbor tenger árját,
S a mélység szörnyeit,
És hogy keresse párját
Állat és ember itt.

Míg jártam botladozva
E földi téreken,
Őrá, mint csillagomra
Függesztettem szemem.

Rá, mit a földi ember
Szerelemnek nevez.
Hogy e törvényt követtem
Az én bűnöm csak ez!

Számomra nincs bocsánat,
Nem is remélem ezt.
Nem kérek mást, csupán azt,
Hogy emlékezzetek!

Az édes ifjúságra,
És a percre, mikor
Test és lélek a drága
Másikkal egybeforr!

Mikor ajk ég az ajkon,
S a földre száll az ég!”
S köd futná be a zordon
Bírák komor szemét.

Lelkükön a legdrágább
Emlék suhanna át,
S legott szélesre tárnák
A tömlöc ajtaját!


6
Béklyót ugyan nem raktak rám éppenséggel, de a rabruha! Ez a gyűlöletes, undorító öltözék, amely olyan érzést kelt bennem, mintha lelkemet egy tőle teljességgel idegen testbe próbálnák belégyömöszölni! Mennyit könyörögtem nekik pedig, hogy adják vissza legalább az ingemet, de csak a fejüket rázták!
7 Igazság szerint november van már. De azon megfontolásból, miszerint a szikrázó napsütés és sötét cella ellentéte érzékletesebben fejezi ki a boldog szabadok és a szegény rab nyomorú helyzete közti különbséget, a versben nyári napsütést írtam.
Ma csakugyan fölvittek a vizsgálóbíró irodájába. A versben zordnak neveztem, valójában azonban energikus mozgású, derült tekintetű, nyájas férfiú, még eléggé fiatal. Makulátlan inge, villogó mandzsettagombja, s egész derűsen csúfondáros, jóakaratú lénye arról árulkodik, hogy zavartalan harmóniában él önnönmagával és a világgal. Ahogy ott ültem vele szemben – mert hellyel, sőt még szivarral is megkínált, s unott, barátságos fölénnyel intett az őrnek, aki lekísért, hogy odakinn várakozzék –, egy pillanatra föléledt bennem a reménység: íme, gondoltam, mégiscsak akad itt valaki, egy éles eszű, szemű és tágas látkörű, művelt ember, akivel nyíltan beszélhetek, és aki maga is belátja, milyen méltatlanul bántak velem! e gondolattól elöntött a forró rokonszenv, s már nem is szégyelltem annyira nyomorúságos rab külsőmet, kurtára nyírt hajamat, a durva, mosásban fakult kincstári öltözéket – mert az enyémet elvették! –, és egész életem szégyenét és nyomorúságát… alkalmasint büdös is lehetek, villant át az agyamon, mert amaz ominózus, legelső fürdés óta őreim nem forszírozták nálam az alaposabb tisztálkodást, mindössze egy mosdótálból lögyböltem arcomra s nyakamra egy kevés mosdóvizet, s szájamat öblítettem ki az ütött-kopott pléhpohárból fölszívott vízzel, amelyet azután a mosdótálba pöktem vissza. s lám, gondoltam, most mégis úgy ülünk itt szemközt egymással, mint régi jó pajtások, még tüzet is ad ápolt körmű, jó szagú kezével – én a magam körmét az utóbbi idők izgalmai közepette tövig rágtam, s még a fölszakadozott bőrt is leharapdáltam a körömágy tövénél! –, s mosolyogva nézi, ahogy szivarozok.
– Hát mondja meg, mihez fogjunk magával! – szólalt meg, arcán még mindig avval a derült, enyhén csúfondáros kifejezéssel, s a fejét csóválta. – ugyan föladta nekünk a leckét!
– Bármit tettem is – kiáltottam zaklatottan, mert közel jártam a síráshoz –, kizárólag a legtisztább érzések vezéreltek! E tekintetben nem tévesztettem meg senkit soha… különösen nem imádott feleségemet!
A „feleségem” szó hallatára halványan elmosolyodott.
– Ön félreért… abban a dologban, amire gondol, a hölgy családjával és tulajdon lelkiismeretével kell Önnek elszámolnia! Ön nem emiatt, hanem bizonyos pénzösszegek miatt van most itt, amelyeket Engelhardt úrtól…

– Az apósom – vágtam közbe –, gyanakvó és kicsinyes ember! Azt az összeget vissza fogom fizetni! Birtokaim vannak Magyarországon… Csak időbe telik, míg azoknak egy részét pénzzé teszem. Kérem! Engem megzsaroltak! – kiáltottam felindulva a beszélgetés ezen fordulatától, és szemembe könnyek szöktek.
Megint a fejét csóválta, együtt érző, de némileg mégiscsak helytelenítő arckifejezéssel.
– Igen, igen – bólintott végül elgondolkodva. Fölemelt az asztaláról egy aranyos végű irónt, s szórakozottan kocogtatta vele az asztallapot. – szóval megzsarolták? Megbocsásson, de ez az Ön helyzetében… jóformán elkerülhetetlen. De erről majd egy más alkalommal – tette hozzá sebzetten megránduló arcom láttán. – az Ön esete, lássuk be, meglehetősen különös, és a vád tulajdonképpeni tárgyát képező kölcsönügylet voltaképpen csak egyik kevésbé jelentős mozzanata az ügynek. Annak fényében azonban, ami… hogy is mondjam csak… napvilágra került, itt súlyosabb dolgok is fennforognak: csalárd megtévesztés, okirat-hamisítás, effélék… Kíván most részletes vallomást tenni? – nézett rám elkomolyodva, de szigorú pillantásában mintha továbbra is ott csillámlott volna a gunyoros derű egy szikrája. Ettől kissé felbátorodtam – így hát ő nem ítél el, csak tisztéből kifolyólag kénytelen a törvény szigorát alkalmazni velem szemben!
– Előbb az ügyvédemmel szeretnék beszélni… rokonaim már megtették a szükséges lépéseket… felkérték dr. H.-t ügyem képviseletére – hebegtem.
A bíró vállat vont.
– Kérem, ahogy óhajtja! No és mi lenne, ha addig is leírná mindazt, amiről úgy gondolja, hogy fontos lehet az ügye szempontjából? – javasolta felcsillanó szemmel, mint aki megtalálta a megoldást egy bonyolult és nagy tapintatot igénylő kérdésben. – ennek az ügyvédje is, aki, ha jól értem, csak átmenetileg tartózkodik majd Klagenfurtban, nagy hasznát venné. Remélem, sikerül dűlőre jutnunk egymással… gróf úr! – tette hozzá barátságos, majdhogynem cinkos mosollyal, miközben az őr, ezúttal a tésztaképű, bajuszos, belépett a csengőszóra, és karomnál fogva vezetni kezdett kifelé. Elindultam, de az ajtóból még visszafordultam egy pillanatra.
– Kérem! – tört ki belőlem. – Nem kaphatnám vissza a saját ruhámat, amiben behoztak? Utóvégre is még nem vagyok elítélve! Ez az öltözék az én számomra megalázó… szörnyen megalázó! – lihegtem, s jobb kezemmel szinte önkívületben markolásztam az ocsmány, kincstári öltözéket, míg a ballal bosszúsan igyekeztem elhárítani a tésztaképű őr kezét, ki felkaromat megragadva próbált erővel kifelé tuszkolni.
– Kérem, ne csináljon itt skandalumot! – szólt rám feddően a vizsgálóbíró, de közben azért szemével intett az őrnek, mire az elengedte a karomat. – Majd gondolkodom rajta, mit tehetek Önért – tette hozzá enyhültebben, de oly elhatározott arccal és kézmozdulattal, hogy kénytelen voltam belenyugodni: a beszélgetésünknek mára vége, ha tovább erősködöm, egészen elveszíthetem jóindulatát. Mielőtt becsukódott mögöttünk az ajtó, még hallottam, ahogy bosszúsan, gondterhelten felsóhajt.

Ma kell megérkeznie az ügyvédemnek. (Mert bár csakugyan megfordult a fejemben, hogy én magam fogom képviselni ügyemet bíráim előtt, erről tapasztaltabb jóakaróim – lennének ilyenek csakugyan? – erősen lebeszéltek. a szív érvei, állították, gyakorta nem képesek megállni a rideg ész és a könyörtelen törvény érveivel szemben!) Ügyvédem jöttét kurta levélben jelezte, melyben nyugtázta az én levelem vételét, s közölte, hogy az indulásáig hátralévő, rövid időben igyekszik tőle telhetőleg tájékozódni ügyem felől. Féltem pedig, hogy nem vállalja el, mert igen elfoglalt ember – a legjobb ügyvéd ma pesten! –, de barátaim, úgy látszik, közbenjártak érdekemben. Vagy az ügyemmel járó publicitás vonzotta volna? Még neki is, kinek szolgálatait annyian igyekeznek biztosítani a maguk számára, szüksége lenne a hírverésre, arra a zajra, amelyet a lapok minden bizonnyal csapni fognak az eset körül? Vagy egyszerű, emberi kíváncsiságból vállalta volna el? Netalán együttérzésből?
Egész délelőtt égtem a türelmetlenségtől. Olvasni próbáltam a könyvet, amit …i behozott nekem, nagy Jókaink Arany emberét, de nem ment – mily aranyfényű világ az övé, mennyivel nemesebb s magasztosabb nála a bűn és a bukás is, mint a mi sötét és kietlen világunkban!, és hol, ugyan hol találhatni ebben a valóságos világban egy olyan Senki szigetét, ahol a színlelésbe és kettős életbe belefáradt, meggyötört lélek szabadon önmaga lehet? –, nem, ezen ábrándos csalképek most nem tudtak lekötni, valami sötétebbet és kíméletlenebbet szerettem volna, olyat, ami közelebb áll mostani helyzetemhez, azzal talán könnyebben elmúlattam volna a várakozás óráit.
Így csak a plafont bámultam, s fel-alá járkáltam, olvastam egy pár sort, majd megint odébb toltam a könyvet. Így ért a hír, H. úr telegramja, melyben tudatta velem, hogy nem jöhet, csak a jövő héten – valamely folyamatban lévő ügye pesten marasztja. Bevallom, amikor az őr átnyújtotta nekem a telegramot – ezúttal nem a jóságos képű bajuszos, hanem a másik, a hideg, fakókék szemű –, szégyen, nem szégyen, elvetettem magam nyomorúságos priccsemen, és fejemet karomba temetve sírva fakadtam. Mit bántam én már, hogy eközben részvétlen szemek figyelnek, ugyan, miféle szégyen érhet még ama legvégső után? Önkínzó módon talán még túloztam is valamelyest a kétségbeesést, csak hadd vessen meg még jobban a hideg szemű, aki most mintha az egész részvétlen emberiséget képviselte volna, ahogy ott állt priccsem mellett, és szótlanul figyelte kínlódásomat. Vártam, hogy mond valamit, de nem – némán állt egy-két percig, aztán hallottam, hogy csukódik az ajtó.

Rakovszky Zsuzsa

Rakovszky Zsuzsa

Ma éjjel, álmomban, megismétlődött ama rettenetes jelenet – a félhomály, a fölcsapó gőz, a pára fellegében lebegő rezzenéstelen, részvétlen arcok, az erős markok szorítása csuklómon, és ahogy vergődve próbálom kitépni magamat szorításukból, ide-oda tekergőzve, mint kígyó a csizma sarka alatt, s közben ama gyalázatos, utálatos kéj testem legtitkosabb pontján, amikor rádöbbenek, hogy minden hiába, hogy még egy pillanat, és egész addigi életem összedől –, rettenetes álom volt, de korántsem olyan rettenetes, mint amikor az elveszített boldogsággal álmodom.

Bővebben a könyvről: RZS

Adatok: A könyv fülszövege

Rakovszky Zsuzsa: VS

Magvető Kiadó, 2011