Görgey Gábor: Öt arckép (részlet)

Kiloptam Mensárost a Kútvölgyiből

1946 óta haláláig barátok voltunk. Mindent tudtunk egymásról, titkokat és bűnöket, végszavakban tudtunk beszélgetni. Ha nem találkoztunk hónapokon vagy akár éveken át (kitelepítés, kényszermunka-tábor, börtön, szerződés vidéki színházakban), az első percben folytattuk a mondatot, ahol abbahagytuk. Ő kétszer ült börtönben, először (utált kifejezéssel) disszidálási kísérletért, másodszor 1956-os aktív szerepe miatt Debrecenben, ahol akkor a színház tagja volt. (Elhíresült Hamlet-alakításával itt kezdte akadályokkal teli, de mégis fényes pályafutását.)

Ő virrasztott velem (Magdával, akkori kedvesemmel együtt) albérleti szobámban 1951-ben, szorongva és átbeszélgetve az éjszakát, amíg hajnalban berregett a csengő (csengőfrász: folklór az ötvenes évekből), és engem, már összecsomagolt kofferommal két gépfegyveres fellökött az utcán várakozó teherautóra szüleim mellé, indulván a kitelepítés színhelyére, a jászsági tanyára. És együtt szorongtunk a börtönbe vonulásait (hurcolásait) megelőző napokban is.

Az a jó, hogy végtelen, közel fél évszázadon át tartó beszélgetéseink oly sokszor manifesztálódtak a két pálya találkozási pontjain. Magam is elcsodálkozom, ahogy próbálom összeszámolni. Amíg élt, valahogy fel sem tűnt, természetes volt, és ez is belesodródott az idő folyásába. Csupán közös munkáinkat szedegetem össze, még az sem lehetetlen, hogy kihagyok valamit. Legendás és műfajteremtő, sok éven át hatalmas sikerű A XX. század című szólóestjének nemcsak előadója volt, hanem ő válogatta és hatásosan sokatmondó kompozícióba helyezte a szövegeket. Ezek között szerepelt egyik versem is. A hetvenes évek televíziójában Interjú című versciklusomat mondta, utánozhatatlanul. Később ugyanebben a televízióban hosszú beszélgetést készítettek kettőnkkel.

A Rokokó háború című színdarabomból készült tévéjátékban a Professzor szerepét játszotta. (Egyetlen alkalommal sugározták, majd politikai áthallásai miatt – a diktatúra tragikus bohózata – megsemmisítették az anyagot.) Cápák a kertben című darabom főszerepét játszotta a Madách Kamaraszínházban. A Komámasszony, hol a stukker? Méltóságosa volt a Játékszín nagyszerű előadásában. Neki írtam a Galopp a Vérmezőn főszerepét, nagy sikerre is vitte ugyancsak a Madách Kamarában, majd vendégként a Szegedi Nemzeti Színházban is eljátszotta ottani kollégákkal, más rendezésben. Szintén Szegeden Mikszáth különös házasságai című darabomat színre vitték elbűvölő párosban Tolnay Klárival.

A Kútvölgyi-kórház fátumként kíséri életemet. Pontosabban azoknak távozását, akik legfontosabbak voltak addigi életemben, és akikkel mindenkor egy kissé én is meghaltam. (Habár én nem ott, hanem saját ágyamban szeretnék csendesen elaludni: Mors bona, nihil aliud). Édesanyám 1967-ben itt feküdt, az ezerszer áldott Schultheisz Emil jóvoltából különszobában. Amikor csak tudtam, bent ültem nála, és ágya mellett dolgoztam a lehunyt szemű, halk lélegzetű csöndben, az új Nobel-díjas Nelly Sachs megrázó halálverseit fordítva. (Mellesleg – dehogy mellesleg! – Vas Istvánnal fele-fele arányban megosztva a versek fordítását, kettőnk munkájaként jelent meg a kötet.) E halálversekben elmerülve ott lehettem, amikor anyám egy utolsó mély sóhajjal szó szerint kilehelte lelkét. És aztán, közel negyedszázaddal később, ott lehettem, ismét a Kútvölgyiben, amikor Vas István követte anyámat. Mensáros Lászlónál is majdnem így történt. De ez a „majdnem” azt jelenti, hogy nem az utolsó leheletét őrzöm, hanem utolsó nagy beszélgetésünket, melyet hangszalagon rögzítettem, és az ő beleegyezésével szerkesztett változatot készítettem belőle. A kéziratot elolvasta, majd megjelent az Európai Utasban. Akkor már nagybeteg volt, természetesen a Kútvölgyiben feküdt, különszobában. Egyik látogatásom alkalmával azt mondtam neki, másnap este bemegyek hozzá, és ha elég erősnek érzi magát, felöltözik, szépen kisétálunk a kórházból, beül a kocsimba, felviszem magamhoz, kényelmesen elüldögélünk és beszélgetünk, mint a régi időkben. Így is lett. Feleségem operaturnén járt valahol Európában, üres volt a lakás. Bekapcsoltam a diktafont az asztalon, és nyelte-nyelte órákon át a felhömpölygő múltat. Sokkal többet, mint amennyit a megjelent szöveg őriz. Majd késő éjszaka visszavittem a Kútvölgyibe. Ez 1983. január 14-én történt. Február 7-én halott volt.

* * * * *

Éjféli beszélgetés Mensáros Lászlóval

Görgey: Emlékszel, volt nekünk 1984-ben egy televíziós beszélgetésünk, melynek olyan nagy sikere lett, hogy még manapság is gyakran emlegetik, gondolom, előtted is. Nagyon oldott, és azt hiszem, őszinte beszélgetés volt ez. De sikerét ezen kívül valószínűleg az is magyarázza, hogy a közönség két olyan ember diskurzusát hallhatta, akinek világszemléletét, véleményét nem kötötte semmiféle intézmény, hivatal, párt. Majdnem azt mondanám, két szabad ember diskurált akkor a nyilvánosság előtt, és ezt már a felvételt készítő tévéstáb is kellemesen nyugtázta. Mondd, valóban szabad embernek érezted magad az elmúlt évtizedekben?
Mensáros: Belül mindenképpen. Sokáig nagy ára volt ennek a függetlenségnek, kirúgatás, mellőztetés, börtön, és akkor ez sok keserűséget jelentett. De ez volt a belső szabadság ára.

Görgey: Megérte?
Mensáros: Feltétlenül. Pláne most, így visszatekintve. Nagyon megnyugtató legalább közéleti-politikai értelemben bűntudat nélkül élni. Az ember az élet többi szférájában amúgy is tele van bűntudattal. Mindazért, amit nem tett meg, amit elmulasztott.

Görgey: Elégedetlen vagy magaddal?
Mensáros: Mindig is tele voltam kétségekkel. Ha valaki ezt tudja rólam, akkor pontosan te vagy az. Hány éve is vagyunk barátok? Amikor megismerkedtünk, te fél lábbal még gyerek voltál, 1946, vagyis negyvenhét év, Atyaúristen!

Görgey: Igen, mi körülbelül mindent tudunk egymásról. Ez nemcsak a kettőnk privát életét jelenti, hanem azt az irdatlan, bonyolult történelmi időszakot, amit átéltünk. Illetve inkább korszakokról lehet beszélni. E negyvenhét éves barátság ideje alatt több történelmi korszak zajlott le, váltotta egymást.
Mensáros: A háború utáni polgárosodási korszak, amit félbetörtek Rákosiék. Akkor Sztálin halála után, 1953-ban, az első Nagy Imre-kormánnyal kezdődött tulajdonképpen az a folyamat, mely elvezetett 1956 októberéhez. Utána pedig következett a Kádár-éra, mely maga is több korszakra osztható. És megéltük azt is, bármilyen fantasztikus, hogy a kommün megbukott.

Görgey: A mi több mint négy évtizedes, meg-megszakadó, de mégis állandó dialógusainkban is benne voltak ezek a korszakok. Emlékszel például, hogy még a kezdet kezdetén, ’47–’48-ban, majdnem egyszerre rukkoltunk elő egy felismeréssel. A történelmi osztály két sarja, két azelőtt elkényeztetett úrifiú kolumbuszi fölfedezése volt egy rózsadombi délutánon, hogy talán mégsem volt egészen úgy jó az a magyar világ, ahogy a mi apáink látták és alakították.
Mensáros: Hogyne emlékeznék! Nekem különben is sorsdöntőek voltak ezek a beszélgetések, átformáltak engem. Ezekben az volt a jó, hogy nem kacsintgattunk semerre, az ancien régime kritikájából nem akartunk semmiféle társadalmi-politikai hasznot húzni, ahogy igen sokan, az irodalmi-művészi élet szereplői közül is, helyezkedtek, eminenskedtek. Sőt, már e kritika birtokában, ha olyan helyzetbe kerültem, inkább idealizáltam a régi világot, meggyőződésem ellenére, csak nehogy azt higgyék, valami érdek és haszon reménye vezet atyáink bírálatában. Ezért volt morálisan megalapozott a beszélgetéseinkben formálódó kritika.

Görgey: Nekem mindig az volt a véleményem, ma is az, hogy egy szellemi ember nem nagyon állhat máshol a társadalmi-politikai spektrumban, mint valahol a baloldal felé. Ki errébb, ki arrébb, de az antikonzervatív baloldalon. A pokoli az volt, hogy ezt a meggyőződésemet az állampárt évtizedei alatt mindig eltitkoltam, nehogy azt higgyék, az ember be akar zupálni a tülekvő siserahadba. Most már bevallhatom, hiszen mindenfajta baloldaliság – legalábbis egyelőre – enyhén szólva kiment a divatból. Mint bélyeget – már vállalhatom.
Mensáros: Azért tisztázzuk, én ma sem vagyok különösebben elragadtatva a baloldaltól. Ahhoz nekem túlságosan tönkretették ezt az országot, az életemet.

Görgey: Nem a baloldal tette tönkre, hanem egy bolsevik impérium és hazai helytartói. Annyi közük van a baloldalhoz, mint a náciknak a kereszténydemokráciához. Tisztességes, nyugat-európai értelemben vett baloldal nélkül – minden naivitásukat, hibájukat beleértve – nem kerek a világ.
Mensáros: Lehet. De egyelőre én a magam részéről nem kívánok velük foglalkozni. Van egyéb elintéznivalóm éppen elég.

Görgey: Például?
Mensáros: A lelki nyugalmam. A belső egyensúly. Életem mérlege. Túl viharos volt az életem. És ez nemcsak a zsarnokság számlájára írandó, hanem az enyémre is. Öregkoromra tudnom kell, mennyi az én bűnöm, és mennyi a koré, amelyben éltem.

Görgey: Mondd, ami a kor ellened elkövetett bűneit illeti: hogy vagy ezzel? Nem vagy kicsit hálás néha, hogy megszorongattak? Arra gondolok, hogy én például áttételesen „hálás” vagyok Rákosi Mátyásnak és pribékjeinek, hogy a többi között kitelepítettek, családommal együtt megfosztva szinte mindenünktől, mert életem leggazdagabb éveit köszönhetem neki. Az egyetemet nem fejezhettem be, de ez volt az én igazi egyetemem. Életegyetem.
Mensáros: Persze. Én is nagyon sokat profitáltam például a börtöneimből – kétszer ültem börtönben –, ezekből az évekből sokkal többet profitáltam emberileg, mint a kintléteimből, melyeket sokszor ellezserkedtem, nem figyeltem a lényegre. Az életembe valahogy bele voltak kalkulálva ezek a tortúrák, az életvitelemben, az egyéniségemben volt valami, ami nem tetszett a hatalmasságoknak. Mármint nem a földi, nem a Babits-féle „ninivei”, hanem az égi hatalmasságoknak. Ezért ha például az 1949-es disszidálási kísérletem sikerül – akkor ültettek le először –, odakint valószínűleg megkaptam volna a magam pofonjait, függetlenül a kommunizmustól. A kommunizmus csupán eszköz volt.

Görgey: Mi is volt a közvetlen ok, amiért ki akartál menni az országból? (A „disszidálás” kifejezést mindig is gyűlöltem!)
Mensáros: A közvetlen ok az volt, hogy kirúgtak a Színművészeti Főiskoláról, végképp lehetetlenné vált itthon az életem. Maga Várkonyi Zoltán, aki Péter fiam keresztapja volt, azt tanácsolta, hogy ő úgy látja, teljesen kiszorítanak mindenhonnét, és nincs más választásom, mint más országban szerencsét próbálni.

Görgey: Mit gondolsz, ha sikerül akkor nagyon fatalon kimenned, volt benned annyi elszántság a pályára, hogy ott is színész légy? Vagy valami más lett volna belőled, mondjuk üzletember?
Mensáros: Azt hiszem, elkallódtam volna. Engem az élet felszíne nagyon vonzott fiatalkoromban. Túl sokat foglalkoztam, mondjuk így, a privát életszférámmal. Mondjuk ki brutálisan: hosszú ideig amolyan közhelyes színészéletet éltem, különösen vidéki éveimben, nagy és állandó éjszakázásokkal, ivászatokkal, üresjáratokkal. Amire lehet ideológiákat, mentségeket gyártani, hogy a kor nyomása meg a diktatúra meg a többi. De az ok nyilván bennem volt. Én Magyarországon tulajdonképpen menedéket találtam, ahol a föltehető tehetségem mellett elviselték esendőségemet is. Tudod, mit gondolok gyakran? Mért nem mondta nekem senki a színházakban, ahol dolgoztam: „Te Laci, tudod mit? Menj a francba!” Ezen ma őszintén csodálkozom. Engem az istenhitemen kívül a szakmám vagy a szakma tartott egyben.

Görgey: Azon nem csodálkozol, hogy a barátaid sem mondtak fel neked?
Mensáros: Magadra célzol? De, csodálkozom. Azt viszont rossz néven veszem, hogy senki nem akadt, te sem tetted meg, hogy elővegyen engem, és kegyetlenül a szemembe mondja: így nem lehet élni.

Görgey: Ez nem így volt, ne haragudj. Mint ahogy te is nagyon sokat kritizáltál engem, én is éppen azokat a tulajdonságaidat, melyekről most beszéltél, folyamatosan szemedre hánytam, sokszor nagyon keményen. Barátságunk egyik fő bázisát jelentették ezek a sok évtizedes, nagy, egészséges veszekedések.
Mensáros: Ez igaz, de végül te is hagytad, hogy – akárcsak másokat – az én ügyesen alkalmazott sármőrségemmel (majd légy szíves írd ki rendesen, franciául: charmeur-ségemmel!) mindig leszereljelek. Nem emlékszel, hányszor mondtad, hogy soha többé az életben szóba se állsz velem? Aztán mindig leszereltelek. Én erre a tulajdonságomra bazíroztam örökké. Egész életművet építettem rá. Ezt ma már nagyon elítélem a lényemben.

Görgey: Szép, amit most elmondtál magadról, tiszteletre méltó önkritikával. Csak meg ne sértődj, ha egyetértek.
Mensáros: Nem biztos, hogy nem sértődöm meg.

Görgey: Akkor ezt hagyjuk nyitva. Mindenesetre mégis abból az életből és személyiségből, ahogy most magadat jellemezted, alakult ki az a Mensáros László, akit egy ország közönsége rajongva szeret, akinek hatalmas a nimbusza. Na már most, fölmerül a kérdés, hogy egy színésznek, és magamat is belevonva: egy írónak, hiszen mindkettőnk nyersanyaga az ember, az élet és az életnek nem csak rózsaszínű oldala, tehát egy ilyen átkozott foglalkozású embernek nem kell-e az, hogy ne legyen megbízható, pedáns polgárember? Hiszen lehetőleg az élet teljességéből kell merítenie. Az élet teljességéhez pedig hozzátartozik a lélek alvilága is, az a világ, amit a mindkettőnk által rajongva szeretett Dosztojevszkij bányászott elő utánozhatatlanul. Kérdés, hogy ha abból a nem is csupán polgári, hanem az úgynevezett történelmi osztály úri világából, ahol mindkettőnk sorsa predesztinálva volt, nem törünk ki, vagy még inkább a kegyetlen politika nem tép ki onnét bennünket: létre tudtuk volna-e hozni azt, amit végül is felmutathatunk?
Mensáros: Szép kis ideológiát kanyarítottál életünk linkségeire.

Görgey: Kell valamiféle technológia, hogy az ember elviselje önmagát.
Mensáros: Komolyra fordítva a szót: persze, hogy az ember tele van szunnyadó szörnyetegekkel. Egy „éjjeli menedékhely” nyüzsög bennünk. Ezért zseniális a többi között Gorkij csodálatos darabja, mely a közkeletű véleménnyel ellentétben nemcsak társadalomkritikai kórkép, ez túl szegényes megfejtés volna, hanem a bennünk rejlő miazmás zűrzavar. Ezzel birkózunk halálunkig.
(…)

Adatok: A könyv fülszövege

Görgey Gábor: Öt arckép

Corvina Kiadó, 2011