A kolbász színeváltozása | Kibédi Varga Sándor: Az Üveghegyen túl

Írta: Bedő J. István

Nehezen feldolgozható élményt nyújt a könyv, mely az Üveghegy két oldalán játszódik. Az Üveghegy szimbolikus határvonal, de mindkét oldalán úgy tekintenek rá, hogy azon túl valamilyen módon kolbászból van a kerítés. Kibédi Varga Sándor tárgyilagos szociográfiájában, melyben saját sorsát is megírja Marosvásárhelytől Budapestig, az Üveghegy és a kolbászból font kerítés hitelességét, valódiságát kutatja.

Váratlan időszerűséget kölcsönöz ennek a lassan két éve megjelent könyvnek a nálunk lezajló változásáradat. A politikai szereplők változása minden kérdés és álláspont, döntés és törvényalkotás, bűnösség és ártatlanság újrafogalmazásával jár, az utcanevek és a történelmi alakok átfestéséig bezárólag.

Ezért aztán nem meglepő, ha a Romániából Magyarországra menekülők, áttelepülők sorsát feltérképező író a több évnyi gyűjtőmunka és feldolgozás után sokszínű eredményt mutat fel – összességében azonban egyáltalán nem derűset.

A látható és az állhatatosság jelképévé emelkedő Tőkés László körül mellett és hatósugarában tíz- és százezrek élték át hatalmas reménységgel a magyar rendszerváltozást. A hatósugáron értve nemcsak Erdélyt, hanem egész Romániát; a bárhol élő magyarokat, akik nem akartak lemondani, megszabadulni magyar tudatuktól és öntudatuktól – pedig nagyon szorították őket.

A történtek után két évtizeddel is torokszorító és gyomorforgató élmény olvasni, milyen volt a létezés (mert életnek csak nehezen lehet nevezni) a nyolcvanas évek Romániájában. Aki személyes beszélgetésekből nem szerzett közvetlen tapasztalatokat, az jobban-rosszabbul, gyorsan megírt könyvek, cikkek hiteles beszámolójából ismerkedhetett az állapotokkal. Nem volt ember, akit meg ne indított volna mindez, és ne akart volna részese lenni annak, hogy a helyzet változzék.

Közeledünk a 80-as évek kolbászához. Románia egy fekete lyuk a térképen, ahonnan menekülni kell. Azzal zárul az első rész, az Otthon Romániában. Az Üveghegyen túlról nézve minden csak jobb lehet.

Kibédi Varga könyvét olvasva óhatatlanul felbukkan emlékezetemben 1984 (Orwellé, természetesen), annak szörnyűséges világa. És csak azon csodálkozom, hogy a megtörettetést átélő milliók közül az áttelepülést választók (nevezzük most ezzel a kegyes szóval a turistaútról lemaradók és a zöldhatáron átszökők illegális ideérkezését) száma magas-e vagy alacsony. (KSH: menekültek Erdélyből 1987: 2087, 1988: 17 818, 1989: 26 605, 1990: 29 617). Mert valljuk be, a szolidaritás különböző rétegei ritkán nyújtottak teljes megoldást. Az írók, költők kiállása, az újságírók napi oknyomozó munkája, a segélykoncertek – mindezek csak befolyásolják a közhangulatot, de nem adnak megoldást.

Ami a legkülönösebb (illetve ördögöt különös, éppen hogy sejthető volt), még a református egyház lelkészeinek sem sikerült akár a hit révén együtt tartani az Erdélyből jötteket. Az emberi gyengeség győzedelmeskedett a nagy célon: alkalmatlan emberek miatt sokan elhagyták az egyetlen biztosnak hitt kikötőt, az egyházat. A szorongattatásban születnek nagy lelkek, de vajon ki tudna évtizedekig azonos hőfokon lobogni? (Senkit nem mentek fel, inkább keserű tárgyilagossággal megállapítom.) Hány forradalomcsinálót láttunk elkényelmesedni, belehízni egyenruhájába, öltönyébe vagy a hatalomba? Pekingtől Kubáig, hazánkat is beleértve.

S nem elég ez. Még az olyan apróságok is, mint a közös nyelv, a társasági és társalgási kultúra különbségei, a szabadszájúság vagy a (kálvinista hagyományú?) szemérmesség ütközése is vezethet oda, hogy nem kevés erdélyi magyar nehezen találja a helyét a vágyott anyaországban. Mert azt érzi, az elszigeteltségben töltött idő akkora kulturális különbözőségekhez vezetett, akár ha egy óceáni szigetről érkeztek volna.

Kibédi Varga ír szerencsés életpályákról, balszerencsés karrierekről, minden irányba futó szélsőséges érzelmekről – és a rosszkor előrántott, rosszul alakult állampolgársági népszavazásról. Ami – most már tudjuk róla – semmit nem oldott volna meg. Sem a maga idejében, Európába lépésünk után, sem később. Ugyanolyan (bár pozitív hangulatot kiváltó) pótcselekvés, mint egy sor látványos, „kebeldagasztó” – és nagyon költséges – Potemkin-akció.

A világ Kibédi Varga által kiválasztott közepéből, Marosvásárhelyről elindultak közül nagyon kevesen igazán boldogok. Még a viszonylag legsikeresebbek sem azok. Öreg fát, tudjuk, nem lehet átültetni, és aki maga döntött, hogy a szülőföldjét elhagyja, már öreg fának tekintendő. Mindenki sebeket hordoz a lelkében, és az Üveghegyen keresztülvágva csalódni kell a Kánaán tejjel-mézzel folyásában is. Talán egy következő generáció, amelyik belenőtt abba, hogy a határokat csak a papírra nyomtatják, nem pedig a lelkekbe égetik bele billogként; amelyiknek nem is értelmezhető régi szó: útlevél-kérelem, talán ez a generáció fog fájdalom nélkül emlékezni a nagyszülők szétszabdalt világára. Ők majd történetté, legendává, családi emlékké nemesedetten fogják megismerni azt a különös Exodust, amelyben a szüleik, nagyszüleik elveszítettek valamit a szülőfölddel, de helyette nem azt kapták, amit reméltek.

Adatok: A könyv fülszövege

Kibédi Varga Sándor: Az Üveghegyen túl

Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009