Mese nincs: nincs mese

Posted on 2011. december 11. vasárnap Szerző:

0


Írta: Gulya István

Az egyik szemem sír – és a másik is. Mintha összebeszéltek volna: ugyanazon a napon, november 30-án átmesélte magát a mennyországba Közép-Európa két mesemágusa, a magyar bábos, Kemény Henrik és a cseh rajzfilmes, Zdeněk Miler.

Kemény Henrik 87 éves korában hunyt el: A legendás bábos lehelt életet Vitéz Lászlóba és kompániájába, de – többek között – ő mozgatta Süsüt és a Zsebtévés Hakapeszi Makit is.

Henrik bácsi 1925. január 29-én született Budapesten, és a családja bábos bódéjában cseperedett. Már hatéves korában játszott. A família nemzedékek óta a bábozással kereste a kenyerét, már a nagyapa is a vásárokat járta, a New Yorkban a Metro–Goldwyn–Mayer stúdiónak dolgozó édesapja pedig 1926-ban a Hűvösvölgyben emelt bodegában prezentálta a Paprika Jancsi szösszeneteket.

Kemény Henrik (és Vitéz László)

Kemény Henrik (és Vitéz László)

Viszontagságos családi sorsa és saját pályája során – amelyről a nálam szakavatottabbak nyilvánvalóan jobban, pontosabban emlékeznek meg (lásd például a Gyermekszínház oldalát) – folyamatosan bejárta kis hazánkat. Ahogy erről megemlékezett: „Volt egy Trabantom, bőröndlakó bábokkal egymagam jártam az országot. Azokban a kis falvakban, ahol nem volt művelődési ház, az istállóban, szalmakupacokon ülve élvezték a darabot. Egyes helyeken nem volt villany, ott a háború után talált tábori aggregátoromat indítottam be, autólámpát szereltem a paravánra, azzal világítottam.”

Ennek kapcsán találkoztam a mesterrel, 2000-ben. Mint az esztergomi Fesztergom (amúgy: könnyűzenei) fesztivál egyik szervezője, társaimmal én is Pestre Trabantoztam érte (a VII. kerületi Hársfa utcába), mert a szerény fellépti díj mellett azt kérte, hogy öccsével – a 2001-ben elhunyt Mátyással – hozzuk-vigyük a Duna-parti kisvárosba. „Perverz” ötletünk volt ugyanis, hogy a Vitéz László-meséket nélkülöző fesztiválozó fiataloknak – nem tudom, miért, a tévék akkoriban (is) fittyet hánytak a minőségi produkciókra – délutáni pihenés gyanánt elhozzuk a báb-Kánaánt, a korosabbja meg nosztalgiázhat. S tényleg. Szürreális – de mindenképp szívmelengető – élményként őrzöm, ahogy az esti fesztiválmunkába (ivás-tánc) fáradt ifjú rocker legények és leányok felélénkülve figyelik a mesét, az idősebbek meg könnytől homályosult tekintettel mosolyognak. Mert a nevetést nem lehetett megállítani, ahogyan Vitéz László sorra vette az egyre suvickosabb pofájú ördögfattyakat, mígnem végül be nem végezte maga a fő gonosz is: Disney Mickey egere… Borzasztóan sajnálom, hogy amikor Henrik bácsi bábozása közben a paraván oldalán bámészkodó „stage-passos”, gyermekké vedlett úrfikra – ránk – kacsintott, nem volt nálam fényképezőgép. Ebben a pillanatban minden benne volt: a bábozás, a játék, a kicsik és a nagyok szeretete.

Kemény Henrik (Fotó: Beliczay László - MTI)

Kemény Henrik (Fotó: Beliczay László - MTI)

Személyesen – sajnos – sohasem találkoztam a másik, most eltávozott mesterrel, Zdeněk Milerrel. Az internetnek köszönhetően azt tudom róla, hogy a 90 éves korában elhunyt cseh animációs filmrendező és képzőművész az egész életét a Kisvakond történeteinek szentelte: hetven rajzfilmjéből hatvannak a hőse a Kisvakond (csehül Krtek), és Miller sajátos rajzai több mint negyven gyerekkönyvben találhatók meg. Olvastam róla továbbá, hogy „1956-ban találta ki a Kisvakond-karaktert, amikor oktató és nevelő célzatú filmek rajzolásával bízták meg a textilipar és a ruhagyártás témakörében. Nem szokványos propagandafilmet akart készíteni, hanem szerethető karaktert keresett, mikor gondolkodás közben – a legenda szerint – felbukott egy kerti vakondtúrásban. A rajzfilmsorozat 1957-ben indult, A vakond nadrágja című, máig legismertebb, 12 perces résszel, ami azonnal elnyerte a Velencei Filmfesztivál Ezüst Oroszlán-díját. (…) A sorozat utolsó, 60 résszel későbbi, ötperces része 2002-ben készült el A Kisvakond és a béka címmel. Érdekesség, hogy a szereplők a filmben nem beszélnek, csak különböző indulatszavakat és hangokat használnak („mojmoj”, „ahoj” satöbbi), ezeket Miler két lányának egy-egy szavas felkiáltásaiból vágta össze. (…) A Kisvakond-könyvek cseh, német és magyar kiadásait együtt számolják, 20-25 ezer fogyott el mindegyikből 1971 óta. 2004-ben adták ki az utolsót. Összesen több mint ötmillió példányt adtak el.”

Az tény, hogy a pre-Cartoon Networkös, a Disney (meg Thomas gőzmozdony és társai) előtti időkben az Orionok és Videotonok képernyőire tapadva lestük a rajzolt és fából faragott kelet-közép-európai kedvenceink, Rumcájsz, Lolka és Bolka, Moha és Páfrány, a Plakátfiú, a Varázsceruzás srác (és kutyája) stb. hihetetlen kalandjait. Nem egészen értettük, miért foglalják előlünk el a szülők a fotelt, amikor egy földtúró kisemlős, illetve két kacskalábú marionett-báb megjelent a színen. Csak korosabb fővel értettük meg: bárhogy is van, Spejbl és Hurvínek és a Kisvakond a királyok.

Zdeněk Miler

Zdeněk Miler

A Skoda autó és a csehszlovák meseipar mély nyomot hagyott gyermeki lelkünkön. Meglehet, úgy képzeltük, hogy minden prágai utcasarkon mágikus mesefigurák állnak lesben, direkt azért, hogy jól megvicceljenek (értsd: szórakoztassanak). Amikor a hetvenes évek derekán, végén, a nyolcvanas évek elején előbb a Kisvakond besóhajtozta magát a nappalinkba, majd Spejbl bácsi és Hurvínek nevű fiacskája – oldalukon a cserfes Manickával és Zeryk kutyával – az életünkbe imbolygott, a zászlófelvonásokba szürkült mozgalmi hétköznapjainak bearanyozódtak, akárha egy jó cseh sörrel öntötték volna nyakon. Világosság vált: a felmenőkön lehet röhögni, legalábbis Hurvínek gyakorta volt talpraesettebb, mint kedélyesen dörmögő atyja, a Kisvakond pedig pirinyó létezői szemszögből mutatta meg a nagyvilág furcsaságait, s az élet is alapvetően előnyösebb színben tűnt fel.

A Kisvakond-szériából gyermeki énemre A Kisvakond és a rakéta című epizód gyakorolta a legnagyobb hatást. Rendkívül tetszett, hogy a pöttöm állatka egy azonnali repülésre kész rakétára bukkan a játszótéren. Miközben évekig rajzoltam a szerkezet mását, szüntelenül arra vágytam, hogy valami hasonló jóság velem is megtörténjen. De, sajna, nem. Csak a szürke napok jöttek, a devizahiteles nyavalyákkal…

Azt hiszem, odafönt nagyon unatkozhattak, amikor szólították a két mestert, és biztos vagyok benne, hogy felderült Szent Péter arca, amikor Henrik és Zdeněk bácsi kopogtatott a kapun. Amíg idelent töltöm az időmet, elő-előveszem meséiket, és ha az kell, hogy találkozzam velük: ígérem, jó leszek.

 *

Posted in: Emlékcsarnok, HÍREK