Roslund – Hellström: Három másodperc (részlet)

Posted on 2011. november 24. csütörtök Szerző:

0


3 mp

Egy óra volt még éjfélig.

Már jócskán benne jártak a tavaszban, de sötétebb volt, mint várta. Talán a víz miatt: ott sötétlett alatta, szinte fekete hártyaként takarta a látszólag végtelen mélységet.

Nem szerette a hajókat, vagy talán inkább a tengert érezte feneketlennek. Mindig borzongott, ha így fújt a szél, mint most, amikor Świnoujście partjai lassanként eltűntek a szeme elől. Ott állt, erősen markolta a korlátot, míg a házakból már csak kicsi kockák maradtak, és beleolvadtak a körülötte terjengő sötétségbe.

Huszonkilenc éves volt és félt.

Hallotta, hogy emberek mászkálnak körülötte. Ők is úton voltak. Egyetlen éjszaka, néhány órányi alvás, és egy másik országban ébrednek majd.

Előrehajolt, és lehunyta a szemét. Minden egyes út rosszabbnak tűnt az előzőnél. A feje és a szíve ugyanúgy tisztában volt a kockázattal, ahogy a teste. Remegett a keze, a homlokát verejték lepte el, az arca lángolt, pedig valójában majd megfagyott a csípős, kíméletlen szélben. Két nap. Két nap múlva itt áll megint, úton visszafelé, és addigra elfeledi, hogy megesküdött, nem csinálja soha többé.

Elengedte a korlátot, kinyitotta az ajtót, mely bevezetett a hidegből a melegbe, be a lépcsőházba, ahol ismeretlen arcok tűntek fel, emberek tartottak a kabinjuk felé.

Nem akart aludni, nem tudott aludni. Még nem.

A bár nem volt nagy szám. A Wawel volt az egyik legnagyobb komphajó, ami Észak-Lengyelország és Svédország között közlekedett, de nem számított: a morzsás asztalok körül rozoga támlájú székek álltak, nyilvánvalóan nem arra készültek, hogy bárki is hosszasan elüldögéljen rajtuk.

Még mindig izzadt. Egyenesen előre nézett, a kezével a szendvicset tologatta a tányéron, és kitöltött egy pohár sört. Közben ügyelt rá, hogy ne látszódjék rajta a rettegés. Néhány korty sör, egy kis sajt… Még mindig rosszul volt. Remélte, hogy az új ízek majd elnyomják a förtelmet: a nagy, zsíros disznóhúsdarabokat. Mindet muszáj volt megennie, hogy puha legyen a hasa, és előkészítse a barna gumiba rejtett sárga cucc befogadására. Számolták, ahogy nyelte: kétszáz falat, amíg a gumilabdák szét nem tépték a torkát.

– Czy podać panu coś jeszcze?

A fiatal pincérnő őt nézte. Megrázta a fejét, nem ma már nem, semmit sem.

Égő arca megmerevedett. A sápadt ábrázatát bámulta a kassza melletti falon lógó tükörben, és ellökte maga elől a pulton az érintetlen szendvicset és a teli pohár sört, amilyen messzire csak tudta. Rámutatott, végül a pincérnő megértette, és elvitte a szennyes edények polcára.

– Postawić ci piwo?

Egy vele nagyjából egykorú, félrészeg férfi lépett hozzá. Olyan, aki csak beszélgetni akar valakivel, teljesen mindegy, kivel, csak ne kelljen egyedül lennie. Továbbra is egyenesen előre nézett sápadt tükörképére, még csak oda sem fordult. Nehéz volt biztosan tudni, ki kérdez és miért. Valaki ott ül a közelében, részegnek tetteti magát, italt kínál neki… Lehet, hogy tudja, mi az utazása célja. Letette a húsz eurót és a számlát az ezüsttányérra, aztán otthagyta a kihalt termet, amit agyatlan zene töltött be.

Üvölteni bírt volna a szomjúságtól, a nyelve nyál után kutatott, hogy enyhítse valahogy a szárazságot. Nem mert semmit se inni, mert túlságosan félt, hogy rosszul lesz, nem bírja benn tartani mindazt, amit lenyelt.

Meg kellett csinálnia, benn kellett tartania különben… Tudta, hogy mennek a dolgok… Különben halott ember.

– – – –

A madarakat hallgatta, ahogy késő délutánonként máskor is, amikor az óceán felől érkező meleg levegő vonakodva átadta a helyét egy újabb hűs tavaszestének. Ezt a napszakot szerette a legjobban, főleg ha már elvégezte minden dolgát, és egy cseppet sem volt fáradt. Ilyenkor még jó pár órája volt, mielőtt lefeküdt volna a keskeny szállodai ágyra és megpróbált volna aludni egy olyan szobában, ami még mindig kongott a magánytól.

Erik Wilson érezte, hogy a hűvös szél simogatja az arcát, és egy rövidke pillanatig lehunyta a szemét, mert bántották a mindent túlságosan fehér fénnyel elborító reflektorok. Hátravetette a fejét, és az éles szögesdrót hatalmas csomóit bámulta, amivel az amúgy is magas kerítést méginkább megmagasították. Alig bírta leküzdeni a furcsa érzést, hogy mindjárt rádől az egész.

Néhány száz méterről egy embercsoportot hallott, amint átvágott a hatalmas, kivilágított, kemény aszfalttal burkolt téren.

Egy maroknyi ember, mind feketében, hat egy sorban, a hetedik mögöttük.

Egy ugyancsak fekete jármű árnyékot vetett rájuk.

Wilson érdeklődve figyelte minden léptüket.

Védett személy átkísérése nyílt terepen.

Hirtelen újabb hang hasított a levegőbe. Fegyverropogás. Valaki gyors egymásutánban lövéseket adott le a gyalogosokra. Erik Wilson teljes csendben állt, és figyelte, ahogy a két fekete alak, akik a védett személy közvetlen közelében masíroztak, rávetette magát, és lenyomta a földre, míg a másik négy a tűzvonalba fordult.

Ők is – akárcsak Wilson – felismerték a fegyvert a hangjáról.

Egy Kalasnyikov.

Két alacsony épület közötti átjáróból, negyven vagy talán ötven méterről.

Az imént még csivitelő madarak elnémultak, még az egyre hűvösebb meleg szél is elült.

Erik Wilson minden egyes történésnek szemtanúja volt a kerítés mögül, szinte hallotta a mozdulatlan némaságot. A fekete ruhások viszonozták a tüzet, a jármű lendületesen felgyorsított, majd éppen a védett személy előtt megállt, és fedezéket nyújtott neki a lövések elől, melyek rendszeres időközönként hangzottak fel az alacsony épületek felől. Néhány másodperccel később – nem telhetett el több idő – a védett személyt az egyik nyitott ajtón át betuszkolták a hátsó ülésre, és eltűntek a sötétségben.

Rendben.

A hang fentről jött.

Mára ennyi.

A hangosbeszélőt közvetlenül a reflektorok alá szerelték. Az elnök ezen az estén újra megmenekült. Wilson nyújtózott egyet és figyelt. A madarak megint rákezdtek. Fura hely. Már harmadszorra jött a Szövetségi Rendészeti Szervek Kiképzőbázisára. Az állami tulajdonú telep Georgia állam legdélebbi zugában húzódott, az összes amerikai állami rendőrségi szerv ezt használta gyakorlóbázisnak: a kábítószer-ellenesek, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat, a határőrség, az Alkohol- és Dohánytermékek, a Lőfegyverek Forgalmával Foglalkozó Iroda, illetve a titkosszolgálat. Ez utóbbi emberei mentették meg az imént az országot. Wilson biztos volt ebben, ahogy a reflektorfényben ragyogó aszfaltot nézte: mert ez az ő járművük, ezek az ő embereik, és mert ebben a napszakban szoktak gyakorlatozni.

Továbbsétált a kerítés mentén, mely egy másik világ határvonala volt. Könnyedén szedte a levegőt – mindig is szerette az itteni éghajlatot –, annyival enyhébb és melegebb volt itt az idő, nem olyan, mint az illékony stockholmi nyár, ami sosem jön el.

A hotel úgy nézett ki, mint bármely másik szálloda. Átsétált a hallon a drága, giccses étterem felé. Aztán meggondolta magát, és továbbment a felvonókhoz. Felliftezett a tizenegyedikre. Néhány napig, hétig vagy hónapig ez a szint lesz a kurzus résztvevőinek közös otthona.

A szobája túl meleg és fülledt volt. Kinyitotta a gyakorlótérre néző ablakot, és egy ideig a vakító fénybe bámult. Aztán bekapcsolta a tévét, és végigszörfözött a csatornákon, de mindenhol ugyanaz ment. Hagyta, hadd szóljon a készülék, amíg le nem fekszik aludni, így legalább egy kis élet költözött a szobába.

Nyugtalan volt.

A feszültség szétáradt a testében, a hasától a lábáig, és ki is ugrasztotta az ágyból. Nyújtózott egyet, majd odalépett az íróasztalhoz. A csillogó lapon öt mobiltelefon hevert szép sorban, néhány centire egymástól: öt, teljesen egyforma készülék az árnyalatnyit túlméretezett burájú lámpa és a sötét, bőr írótömb között.

Egyenként felvette mindet, és megnézte a kijelzőket. Az első négyen ugyanazt látta: nincs nem fogadott hívás.

Az ötödiken viszont… Már azelőtt látta, hogy kézbe vette volna.

Nyolc nem fogadott hívás.

Mind ugyanarról a számról.

Ezt a mobilt ugyanis csak egyetlen számról hívták. És ez a mobil is csak egyetlen számot hívott.

Két kártyás, regisztrálatlan telefon, melyek csak egymást hívták. Arra az esetre, ha bárki le akarta volna nyomozni, vagy ha bárki ráakadt volna a készülékekre. Sehol semmi név, csak ez a két készülék, két ismeretlen felhasználóval, akik csak egymással beszéltek ismeretlen helyen. Ezt nem lehetett lenyomozni.

Nyolc nem fogadott hívás.

Erik Wilson megmarkolta a telefont. Paula telefonját.

Fejben számolt. Svédországban már elmúlt éjfél. Felhívta a számot.

Paula hangja.

– Találkoznunk kell. Az ötös helyszínen. Pontosan egy óra múlva.

Az ötös.

Vulcanusgatan tizenöt és Sankt Eriksplan tizenhét.

– Nem megy.

Muszáj.

– De nem tudok. Külföldön vagyok.

Nagy levegő. A közelben. És mégis több száz kilométerre.

Akkor mocsok nagy a baj, Erik. Jön egy nagy szállítmány tizenkét órán belül.

– Mondd le!

– Már késő. A tizenöt lengyel öszvér már úton van.

Erik Wilson leült az ágy szélére, pontosan oda, ahol korábban is ült. Ahol az ágytakaró összegyűrődött.

Egy nagy üzlet.

Paula mélyebbre jutott a szervezetben, mint amilyenről Erik valaha hallott.

– Szállj ki! Most!

Tudod, hogy ez nem olyan könnyű. Tudod, hogy csinálnom kell. Vagy kapok két golyót a fejembe.

– Ismétlem: szállj ki! Vagy nem támogatlak többé. Hallgass rám, szállj ki, az isten szerelmére!

A csönd, amikor valaki beszélgetés közben leteszi a telefont, mindig idegtépő. Wilson sosem szerette ezt az elektronikus csöndet. Valaki más úgy döntött, hogy vége a csevejnek.

Megint az ablakhoz ment, a fényességet kémlelte, amitől a gyakorlótér mintha összezsugorodott volna. Szinte elnyelte a fehérség.

Anders Roslund és Börge Hellström

Anders Roslund és Börge Hellström

A hang feszült volt, szinte rémült.

Erik Wilson még mindig a kezében tartotta a telefont. Ránézett a némaságra.

Paula egyedül fogja megcsinálni.

(Moldova Júlia fordítása)

Bővebben a könyvről: Ismert, veszélyes, fegyveres

Adatok: A könyv fülszövege

Roslund-Hellström: Három másodperc

Animus Kiadó, 2011