Séták, nézelődések könyve | Bächer Iván: Kószáló

Posted on 2011. november 23. szerda Szerző:

0


Írta: Bedő J. István

Bächer Iván: KószálóAmíg kamaszok voltunk, mindent fel akartunk habzsolni, mindenhol ott lenni, mindenben megmutatkozni. Látom a fiamon, hogy ő sem gondolkodik másként. De megállapodottabb korban már megbecsüljük a sétát, a bámészkodást, a nézelődést. Már nemcsak az állatkertbe járunk tapasztalni, de elnézegetjük az emberkert példányait is.

Bächer Iván számos családtörténeti ihletésű regény és novellafüzér után felismerte, hogy az itt-ott, bel- és külföldön tett látogatásai, meg az azokból leszűrődött történetek egyféle csokorba illenek. Vagy ha nem ő ismerte föl, hanem a kiadója, az is igen jól tette.

Legelőször is azért, mert Bächer Ivánt önvizsgálatra késztette a gyűjtemény. Hiszen csaknem nyolc év különböző hangulataiban, jókedvben, rosszkedvben írt történeteiből leszűrte, hogy ő bizony Kószáló. Aki csak úgy céltalanul sétálgat, nézeget meg írogat. Ez persze nem igaz teljesen, de azért igen jól hangzik. Mert a szerző nemcsak azt látja, amit megmutatnak neki, hanem meglát valami mást is. Nagyon sok mást. A fejében összetalálkoznak a dolgok. És a levont következtetés már sajátosan az övé, a Kószálóé.

Olvasgatom egyhuzamban, és látom, a derék Kósza akárhol jár, mint rendesen: hazagondol. A svájci népszavazások kapcsán rögtön előjön belőle a rezignált honfi: »…mostanság nem nagyon érdekelnek a népszavazások; olyan országban élek, ahol szociáldemokraták nincsenek, és úgy látom, népszavazások se lesznek újra egyhamar.« Hollandiában a focimeccsen (vébé!) feltűnik neki, hogy »csak egy dolog nem volt: a magyar stadionokban két évtizede természetessé és megszokottá vált alpáriság, bunkóság, gyűlölség, rasszizmus.« Burgenlandban még a tehén is azt juttatja eszébe, hogy »a tehén nem bánt, nem harap, nem lop, nem hazudik, és nem politizál. A tehén tökéletes lény.« Más helyütt a Vác városát felvirágoztató Migazzi Kristófról csak zárójelben veti oda: »Erényei mellett alig említendők azon vonásai, hogy utálta és üldözte a zsidókat, a pravoszlávokat és a protestánsokat. Bagatell, pláne ma.«

Már régen hallottam, olvastam olyan tömör és pontos megfogalmazásokat (ha belegondolok, talán Mikszáthnál), mint ahogy Bächer összefoglalja az összefércelt megye, Győr-Sopron-Moson sajátszerűségét: »Győr szolid magyar város volt, ahol sokan beszéltek németül. Mosonmagyaróvár derék német város volt, ahol sokan beszéltek magyarul, Sopron büszke magyar város volt, ahol mindenki németül beszélt.« Még ha mástól hallotta volna is, országos közkinccsé innen lesz.

Iván barátunk mindenhol talál valami helyi nótafát, aki Szombathelyen vagy Salgótarjánban, Baján vagy Vácott mesél neki, s a továbbadott történetek meg olyanok, mint a nagy vacsora helyett kínált falatkák, elég izgalmasak és étvágygerjesztőek ahhoz, hogy fölkerekedjünk, és megnézzük, amit ő látott. Például azt, hogy az Őrség piciny falvacskái hogyan sorolnak egymás után, autóval csak néhányszor tíz percre, gyalogosan néhány órai járásra, de közben mindig »belebotlik valami érdekességbe az ember«.

Nem is lenne igazi a könyv, ha nem lenne benne valamennyi főzőcske. Vasban, Zalában, a kerekrépa (tarlórépa), dödölle, meg a jó sok gomba territóriumában rögtön megtudjuk, hogyan lehet egy jót enni, s mit. (Ámbár ahol BI művei kötetbe gyülekeznek, ott csak szigorú szerkesztői rostálás miatt maradhatnak ki ilyes fordulatok.) A Bakony és Balaton találkozásánál. Iván szerelmetesen beszél a Balaton vidékéről is, és persze a bakonyi módra készült ponty elmesélésére is itt kerít sort. Igaz, a szűk terjedelem gátja a kifejtésnek, de azért hadd emlékezzem arra, hogy a néhai Baróti Géza, az éles szemű és finom tollú riporter (hatvanas-nyolcvanas évek) írásai beszéltek ennyi gyöngédséggel a kis hazáról. Csak az irónia több.

»Ezen a csodálatos vidéken, ahol római szarkofágból itatják a marhát, ahol végvári vitézek lékelt koponyái gurulnak elő a löszfalakból, ahol szőlőskertek pincék, templomromok, gyümölcsösök, mandulások és fügefák bukkannak mindegyre fel, azt hihetné a felületes vándor, hogy az itt élő emberek legfőbb tápláléka a hekk.«

Nem is lehet igazán kimazsolázni a kötetből egyet vagy néhányat. Ha vannak is olyan városok, helyek, amelyeket csak végigjárt, de a túl sok látnivaló közül kevesebb ragadta meg, s több benne a listázva felsorolt település – még olyankor is megfejthető, hogy nem egy ház, egy gólyafészek vagy harangláb ragadta meg, hanem a műegész, a tájegész. A Nyírségről – a gombóclevessel felcímkézve – komplex mini-nagyregény születik, városokkal, műemlékekkel, a nyírségi zsidóság történetével. Főzéssel is persze, pálinkával, szilvalekvárral megfejelve.

Hanem ha a mesélés második rétegét próbáljuk megtalálni az elmesélt dolgok mögött, akkor két történet mutatja meg, milyen szemlélettel azonosul Bächer Iván. Az egyik a nyírségi kaland, melynek végén egy látogatásra hivatkozik, ahol igen fölséges bablevest evett. »Meg is kérdeztem Mariska nénitől, árulja már el, mit tett ebbe a levesbe, amitől ilyen ízletes lett. Mariska néni csodálkozva nézett rám, és e szavakkal tárta föl előttem az utánozhatatlan nyírségi konyha titkát: – Babot, szívem, babot.«

A másik a Baja méltóságáról és toleranciájáról szóló írás. A tolerancia: derűsen tűrik, hogy a bajai halászléfőző versenyre érkezett derék dabasi csapat ’kellőn alapozott’ tagjai »egy rozoga paradicsompasszírozó és egy sörösüveg talpával nyomorgatott szita segedelmével passzírozták a halat«. A másik: a bajai gimnázium emlékezete: »Fegyelem volt persze, egy mai gimnazista számára alig fölfogható fegyelem, az udvaron például tilos volt futni, egyensapkát viselt minden diák, megkövetelték a hittant, a zsidót is, általában: mindent megköveteltek. De legfőképpen emberséget. Igazi iskola volt ez, amely egy egész városnak adott kultúrát, mintát, tartást.«

Bächer Iván

Bächer Iván

Egyfelől tehát az igazság a hitelesség alapja, hétköznapi nyelven: a bablevesbe bab kell. Másfelől Bajáról szólva nem nosztalgia ez a szigorú fegyelem iránt, nem az autokrácia visszasírása; éppen ellenkezőleg. A polgár, a citoyen szabadságának tisztelete, amely azonban sosem fordul a másik ember szabadsága ellen, de elvárja maga iránt is a tiszteletet. Ez sugárzik Bächer Iván kószálásaiból. Kimondása akkor különösen fontos, amikor hiánya vált, válik általánossá.

Adatok:  A könyv fülszövege

Bächer Iván: Kószáló

Ab Ovo Kiadó, 2011