Pikareszk nyomozás | Eduardo Mendoza: Pomponius Flatus különös utazása

Posted on 2011. november 19. szombat Szerző:

0


Írta: Zemen Annamária

Eduardo Mendoza: Pomponius Flatus különös utazásaEduardo Mendoza, a mai spanyol irodalom egyik legismertebb alakja valószínűleg jókedvében írta meg Pomponius Flatus történetét. Ha a nevetés ragályos, biztos, hogy Mendoza derűje ránk is hatással lesz. Pedig maga az alaptörténet, ha jól megnézzük, egyáltalán nem vidám. Mondhatni tragikus. Mendoza mégis képes könnyeden, élcelődve bemutatni a római filozófus, Pomponius Flatus bolyongását.

Pomponius Izrael földjén vándorol a bölcsességet adó víz nyomában, s míg keresi-kutatja, sok kétes összetételű löttyöt megkóstol. Természetesen sokszor kap fertőzést, hasgörcsöket, hasmenést. Éppen emésztési problémáival küzd, amikor Názáretbe keveredve megismerkedik egy fiúcskával, akit, micsoda véletlen, Jézusnak hívnak.

A gyermek segítséget kér a filozófustól, ugyanis apját, az asztalost keresztre akarják feszíteni. Józsefet azzal vádolják, hogy megölte a város egyik leggazdagabb polgárát, Epulónt. Mivel Jézus jutalmat ígér Pomponiusnak, az rááll, hogy megkeresse az igazi tettest. Ebből az alaphelyzetből indít Mendoza, és szövi, tekergeti a történetet, kalandokkal, váratlan fordulatokkal tarkítja. Egy történelmi krimi már önmagában is élvezetes olvasmány, de ez a könyv ennél sokkal több.

A regény másik vetületében megjelenő komikum: a stílus. Mert Mendoza mesteri kézzel formálja a Bibliát paródiává, de karikatúra is, hiszen világos a párhuzam Pomponius utazása és Cervantes karikírozott lovagregénye, a Don Quijote között. És még egy ironikus elem keveredik ide: Agatha Christie bűnügyi regényei szolgáltak útmutatóként a regény cselekményvezetéséhez.

A kalandok sora alapján, műfaját tekintve tehát pikareszk regény. Maga a főszereplő, Pomponius Flatus meséli el egy barátjának írt levél formájában. Mendoza ügyesen alakítja szerves egységgé Ben Hur történetéből, Ezópusz meséiből, az Újtestamentumból kihúzogatott szálakat. Meghökkentő, ugyanakkor elismerést érdemlő, ahogyan manipulálja az olyan ismert alakok figuráit, mint Mária, József, Magdolna, Lázár vagy Jézus. Mindeközben a sztori egy pillanatra sem veszíti el krimi jellegét, tele van váratlan fordulatokkal, gyilkosságokkal, amiket nem más mozgat, mint az örökös emberi és hatalmi spekuláció.

Mendoza mítoszromboló képet fest a római kori világról, amelyben az emberek mindennapjaikban, egyszerű, gyarló mivoltukban jelennek meg, ideértve a gyermek Jézust is. A regény Jézusról szól, ugyanakkor közvetett és közvetlen utalásokat találunk benne a politikai életre, az egyházra, a korrupcióra és – megkockáztatom – a mai valóságra vonatkozóan. Sőt olykor még a szereplőkben önmagunkra is ismerhetünk, szembesülhetünk gyarlóságunkkal, gyengeségeinkkel, hiúságainkkal. Röviden: emberi mivoltunkkal.

Bár a humor és az irónia feszegeti a regényt, az író féken tartja indulatait, nem esik a szélsőségek csapdájába. Sokkal inkább figyelemfelkelő, mintsem erőszakos. A szatíra, a kritika és a paródia ellenére Mendoza a végén nyitva hagyja a kaput a felfoghatatlan, a természetfeletti, az isteni világ felé. Éppen ezért a fricskák ellenére is könnyen szívünkbe zárjuk a történetet.

Eduardo Mendoza

Eduardo Mendoza

A témaválasztás merészsége csalóka, a kötetet záró jegyzetben a szerző visszakozik: a történet egésze gondolatkísérlet, az írói fantázia szüleménye, „a valósággal való minden egybeesés csak a véletlen műve”. Nem szabad tehát túl komolyan venni. Mégis elgondolkodtató a sorok között kiolvasható utalás, amely kétségkívül kritikusan kezeli a manapság divatos, történelmi igazságokként és újraértelmezésekként tálalt ál-történelmi regényeket, amelyek valószínűleg épp olyan ingoványos talajon állnak, mint Mendoza saját műve. Csak mese, semmi más.

A könyv fülszövege

Eduardo Mendoza: Pomponius Flatus különös utazása

Európa Könyvkiadó, 2011