Mindenféle dolgokról gondolkozva | Erlend Loe: Naiv.Szuper.

Posted on 2011. november 10. csütörtök Szerző:

0


Írta: Hudácskó Brigitta

Erlend Loe: Naiv. Szuper.Bár ismereteim mennyisége Erlend Loe életéről és munkásságáról elég korlátozott volt, annyi mindenesetre megragadt bennem, hogy több helyen is kedvező véleményeket olvastam róla. Tehát eljött az ideje, hogy nem teljesen naiv olvasóként megismerkedjem Loe szuper regényeivel.
Igazán nehéz összefoglalni a Naiv.Szuper. tartalmát, úgy pedig végképp lehetetlen, hogy magamról ne beszélnék közben. Miből adódik e nehézség? Elsősorban abból, hogy nem sok minden történik a regényben: névtelen főhősünk betölti a 25. születésnapját, és falba ütközik. Úgy érzi, nem bírja tovább folytatni addigi életét: további értesítésig felfüggeszti egyetemi tanulmányait és munkáját, eladja mindenét. Beköltözik bátyja üres lakásába, ahol labdázik, listákat ír, faxokat küld és fogad, majd New Yorkba utazik, és eközben mindenféle dolgokról gondolkozik. Hogy mi az értelme az életnek. Hogy mije van és mije nincs. Hogy mit szeretne. Ilyesmikről.

Hát, ez nem valami sok, csóváljátok most a fejeteket, és igazatok van. Sőt, azt is mondhatjátok – és szintén nem hibáztatnálak érte benneteket, ha így lenne –, hogy vajon mi lehet a baja egy 25 éves fiúnak, akinek semmi komoly tragédia nem történt az életében, jól megy a sora, tengernyi lehetősége van? Miért kell kivonulnia a világból és gondolkoznia, mikor amúgy sem csinál semmit álló nap? Miért kell labdát pattogtatnia rogyásig, és ütögetni egy dühöngő nevű fajátékot? Attól jobb lesz neki? Én sem tudom a választ ezekre a kérdésekre. Akkor mégis mit tudsz, kérdezhetitek, szintén joggal.

Ahogy a könyv hőse is, én is bölcsész vagyok, és tudok egy csomó érdekes dolgot, amiknek vajmi kevés gyakorlati haszna van. Nem mondanám, hogy bármilyen téma szakértője is lennék (azért nagy felelősség ilyesmit kijelenteni), de tudok egy-két dolgot Jane Austenról, a krimiről, Stephen Fryról, a brit romantikus vígjátékokról, a gendertudományról meg a kézírásokról. És hol vagyok én ezzel? Sehol, mondhatjátok.

De igazából nekem sem olyan rossz, persze. Tök jól elvagyok, főleg, ha olyan dolgot csinálhatok, amiket szeretek. (Vannak listáim ezekről a dolgokról. Szeretek listákat írni.) Szóval klassz életem van, tudok mindenféle dolgokat, mégis néha arra vágyom leginkább, hogy senki ne szóljon hozzám, és azt is csak tőmondatokban. Hogy egy kicsit pihenhessek meg gondolkozhassak – holott nem különösebben hajszolt az életem, és állandóan gondolkozom, többet is, mint amennyi jót tesz nekem. Szóval van ilyen.

Ha valamihez hasonlítanom kellene a Naiv.Szuper.-t, azt mondanám: olyan, mint a gyufa. Pontosan annyira bonyolult és találó. Mert lássuk be, azért a gyufa nem a világ legnehezebben elkészíthető eszköze, és mégis mekkora ötlet! Ilyen ez a regény is: Loe egy olyan életérzést vesz alapul, amin több millió fiatal osztozik szerte a világon (vagy inkább csak a nyugati civilizációban, mert eléggé a nyugati kultúrába ágyazott jelenség ez), és a lehető legegyszerűbb eszközökkel megírja. Az pedig, hogy a Naiv.Szuper. közben kultkönyv lett, őt igazolja.

Miről is szól ez a könyv? Se többről, se kevesebbről, mint az élet értelméről. Hogy mi a fenének vagyunk itt, mit kellene csinálnunk ahhoz, hogy boldogok legyünk, és egyáltalán mitől lennénk boldogok.

Azt hiszem, a tartalom mindenkit foglalkoztat, a forma pedig ráhangolódás kérdése. Valószínűleg hasonló neurózisban szenvedek, mint a narrátor, mert én élveztem ezt a steril, egyszerű, rövid mondatokból álló szöveget. Teljesen átvettem a gondolatok ritmusát és azt a végtelenül kedves, világra rácsodálkozó szemléletet, amivel hősünk az eseményeket vizsgálja. (Életemben nem volt még rám mosogatószivacs olyan hatással, mint amikor olvasás közben kimentem mosogatni. Teljesen új dimenziókat nyitott meg a szöveg a házimunkában.)

Erlend Loe

Erlend Loe

Végig azon töprengetem, vajon vicces-e ez a regény. Persze megmosolyogtató, és gyakorlatilag minden sora idézhető lenne, tele van mókás jelenetekkel, amelyek főleg az elbeszélő naivitásából fakadnak – de én nem tudtam nevetni rajta, hiszen teljesen magamra ismertem a regényben. Nem mintha ellenemre lenne, hogy magamon nevessek (elég Jane Austent olvastam ahhoz, hogy kigyógyuljak ebből), de ebben a regényben Loe olyan érzékeny ponthoz nyúlt, és olyan kedvesen, hogy nem tudtam nevetni rajta. Mosolyogni igen. De nevetni nem.

A könyv fülszövege

Erlend Loe: Naiv. Szuper.

Scolar Kiadó, 2002, 2010