Garafilafi az életkertben | Garaczi László: Mintha élnél

Írta: Szeifert Natália

A Mintha élnél, a legnépszerűbb kortárs lemúr, Garaczi László kötete a 2011-es Ünnepi Könyvhétre jelent meg – újra. (Első ízben 1995-ben látott napvilágot a Jelenkor Kiadónál.) Az Egy lemúr vallomásai alcímet viselő sorozat modern énregény, olykor zavarba ejtően őszinte vallomásokkal. A Magvető Kiadó egységes öltözetet adott a köteteknek, olyan karaktereset, amilyen karakteres a tartalom.

Ömlenek ránk az idézésre termett mondatok („Mások úgy mondják, a politikus az a túlcsorduló személyiségű közember, ki elveket okád, és taktikát fosik.”), miközben egy kisfiút látunk, aki nem hogy felnőni, de élni sem igazán akar. Vagy talán akarna, csak nem tudja ezt az egészet hova tenni. És ezt mélyen meg lehet érteni. Mert ha megadatna, hogy megint gyermeki tisztasággal tekintsünk körbe, mi sem értenénk ezt az egész felnőtt világot, kezdve az óvodánál, a büntetéseknél. Nem értenénk ezt az egész szabályrendszert. A feladatot, hogy itt márpedig élni kell, úgy, ahogy kitalálták nekünk, szépen benne a kis skatulyánkban.

A kisfiú minden eszközt meg is ragad, hogy törlesszen valamit ennek a világnak. „Elhatároztam, hogy véget vetek a komédiának. Szájpenésszel kezdtem, aztán hánytam három napig. Begyullasztottam a fülemet, de mikor rájöttem, hogy fel akarják szúrni, gyorsan meggyógyultam.”

Garaczi úgy szemlélődik, ahogy kiállításon vagy állatkertben szokás. Nem csak a külvilágra, de magára is úgy tekint, mint egy ismeretlen játék furcsa szereplőjére. Közben olyan közel enged, amennyire ez irodalmilag, és – talán – emberileg lehetséges. Jelen idejű visszaemlékezés zajlik a szemünk láttára. Olyan momentumot is megfog és felmutat, ami egyszerre repít a gyerekkor legelejére és filozofikus időtlenségbe.

„Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor mindent elfelejtek.
Első emlékem az, hogy rám lőnek, a második, hogy mindent elfelejtek. Memóriasokk. Élni kell. E bizonyosság két végpontján két drasztikus felismerés strázsált fenyegetőn: vagyok, mert nem lehetek; és minden: semmi
Semmi nincs.
Mintha tojásból egyszerre akarna csirke és rántotta lenni.”

Aztán néhol, ahogy olvasunk, kiderül, hogy be vagyunk tépve, vagy legyünk, vagy legalább képzeljük el. Az egész szöveget áthatja a tudatvesztés vágya. Lenyomatként megmaradnak a legemlékezetesebb elszállások:

„Be vagyok tépve, adjatok egy vödröt, és nem tudom, mit csinálok.
A vödrömet akarom, a vödröt.
Megvagy vödör.
Szia, vödricsek, elmondom hét álmomat. (…) Hétfő: föld alatt síelek vakonddal a számban.”

Kimenekülök – az egyik leggyakoribb mondat a könyvben. Ez a kis Garaczi láthatóan nem találja a helyét, és nem akar itt lenni. Miért is akarna? Minden ott kezdődik a gyermekkori felejtésnél, és úgy marad. Igazán úgy akar maradni. Őszintén szeretne kimenni innen, kilépni, mint egy rossz jelenetből és fontosnak tartja közölni, hogy ennek a programnak az egyik legfontosabb lépése: lerészegedni az öntudatlanságig.

A Mintha élnélben sok rétegen fúrjuk át magunkat, mint kukac a szendvicsben. Felvillannak néha objektív, de túlnyomórészt inkább szubjektív élmények többek közt a hatvanas évekből, az egészen kicsi gyermekkorból (meglepő, mennyire kevés dolog változott azóta például az óvodákban), a kamasz lázadozások idejéből, s mindez furcsa kettősséget szülhet az olvasóban. Egyfelől nosztalgiázhat, itt-ott fel is nevethet, másfelől magára ismerve alkalma van mélyen befelé zuhanni, megrágni a saját életének hasonló szakaszait, a ki nem mondott kételyeket, vádakat, szorongásokat.
Őszinte, nehéz kötet ez, útkeresőknek viszont kötelező.

A könyv fülszövege

Garaczi László: Mintha élnél – Egy lemur vallomásai 1.

Magvető Kiadó, 2011