Írta: paddington
Szabályos copfot fonni korántsem könnyű. Nem elég két meglévő szál mellé egy harmadikat is a kezünkbe venni, oda kell figyelni arra is, hogy a három szálat egyformán feszítsük meg, egyenletesen fonjuk össze. Murakami Haruki legutóbbi sikerregényének harmadik kötetében a látszólag hanyagul fogott szálakból áll össze a fonat, amely elvileg lezárni hivatott az 1Q84-ben (ezerkülöncszáznyolcvannégyben) játszódó történetet.
Bizonyára sok olvasó bosszankodott, hogy egy évet kellett várnia a világszerte nagy ovációval fogadott mű harmadik kötetének magyar kiadására. (Írásunk az első két részről.) Elgondolkodtató viszont, hogy a japán olvasókat is megváratták, sőt a brit és amerikai kiadók is némi késleltetéssel dobták piacra.
Egy év szünet után véve kézbe a folytatást megértőbb vagyok a kiadók iránt. A második kötet végén annyit már pontosan tudtunk: a két, addig párhuzamos kalandokat átélő hősnek, Aomaménak és Tengonak előbb-utóbb muszáj találkoznia, ahogy azt is, hogy korábban is összetalálkozott életútjuk. A szerző (és a kiadó) a tévésorozatokból jól ismert módon, a legizgalmasabb pillanatban hagyott magunkra bennünket, a történet egyik csúcspontján.
Aomame és Tengo története, a fonat két párhuzamos szála, ahogy minden copfban, egymást megkerülve, egy harmadik szál, ebben az esetben a korábban is feltűnt Usikava, a sajátos magánnyomozó segítségével áll össze szilárd és vastag, szinte elszakíthatatlan fonallá. A végén pedig, a dolog természetéből fakadóan, hogy ne bomoljék ki a kézimunka, össze is kell kötődniük. Az így létrejövő copfban Usikava szála csak vékony segédfonal marad, de jó segéderőként hozzájárul, hogy a két vaskos szál örökre összekapcsolódjon.
Az 1Q84 világában legalább annyira fontos a szépség, a tökéletesség, mint a japán társadalomban általában. Aomame és Tengo két szép és fiatal ember, ráadásul mindketten tehetségesek is. Tökéletesen megfelelnek ennek az embereszménynek. Usikava ezzel szemben csúnya, ormótlan, ráadásul bukott ember, nem meglepő hát, hogy nem válik a copf egyenrangú szálává. Sőt: annak ellenére, hogy rendszerező elme – és ennek révén sok mindenre rájön, ami mások előtt titok marad –, az ő történetszála lesz a végleges fonathoz elengedhetetlen, ám mégis fésületlen és rendezetlen elem. Usikava, mivel nem illik a másik két szál közé, nem is tudja megfelelő sebességgel követni a két „tökéletes” szálat, néha lemarad, néha előreszalad, talán kissé rövidnek is bizonyul a fonat végén.
Az 1Q84 harmadik könyve az első két kötettől nagyon eltérő történet. Dióhéjban két egymástól távol lévő szerelmes története, bizonyos értelemben klasszikus love story, amelynek már az elejétől tudjuk, az egymásra találás elkerülhetetlen. Természetesen nem Murakami Haruki regénye lenne, hanem egy rózsaszín romantikus könyv, ha nem térnének vissza a misztérium és a popkultúra elemei, és persze a szerzőnél rendszeresen visszatérő ételek, macskák, no meg a zene – ebben a műben Janáček Sinfoniettája. A lassan hömpölygő, ám mégis magával ragadó narratíva újabb csaknem hatszáz izgalmas oldalon keresztül akadályozza a szerelmeseket abban, hogy kapcsolatuk beteljesüljön.
Illetve az utolsó mondat nem egészen igaz, mivel ebben a párhuzamos valóságban, amelyben hőseink egymás felé igyekeznek, és ahol két hold van az égen, szinte bármi lehetséges. Abban a világban, ahol a légből szőtt gubó belsejében egy személyiség egy része növekedik, ahol a halál nem feltétlenül az élet vége, ahol a ’little people’ beszél a Vezérhez, ahol a Macskavárosból időben el kell jönni, ha az ember nem akar végleg ott ragadni – még az is lehetséges, hogy egy szerelem távol lévő szerelmesek között is beteljesedjék. És ez csak egy a való világban lehetetlennek minősülő eseményekből.
Murakami Haruki
A kötetben számos újabb apró rejtélyt vonultat fel a külső szemlélőként, harmadik személyként megjelenő narrátor. Egy állandóan feltűnő és igen kitartó tévédíj-beszedő, végeérhetetlen sorban előforduló véletlenek, amelyek megakadályozzák, hogy a szereplők túl korán találkozzanak. Különös, sorsfordító, ám normálisnak alig mondható családi viszonyok, továbbá a biztos női megérzés, ami egy új élet eljövetelét ígéri. Ezek azok az apró, de nagy jelentőségű mozzanatok, amelyek a történetet folyamatosan mozgásban tartják, és amitől a regény szinte letehetetlenné válik.
A szerelmesek elkerülhetetlen egymásra találása ad lehetőséget, hogy együtt visszatérjenek eredeti valóságukba, 1984-be. Ott aztán majd nyugodtan élhetik közös életüket. És itt vége is a történetnek, nincsenek apró emberek, nincs Macskaváros – és már csak egy hold van az égen…
A kötet megjelenése óta világszerte olvasók milliói találgatják, hogy követi-e Murakami Haruki hőseit 1984-be vagy inkább 1985-be, hallunk-e még róluk és hogy el tudja-e fordítani a fejét az Esso tigrise, hogy a másik profilját mutassa meg nekünk.
A regény Nagy Anita fordításában jelent meg, a japánul nem tudó olvasó érzése szerint az első két kötetnél sokkal kevesebb hibával és tévedéssel.
Murakami Haruki: 1Q84 / Harmadik könyv
Geopen Könyvkiadó, 2012
»Murakami Haruki: 1Q84 / Harmadik könyv – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«
Olvass bele 
windthroughthepines
2012. augusztus 6. hétfő
Reblogged this on kyuba no michi – a harcos útja.
KedvelésKedvelés