Családi ünnep, ahol semmi nem ünnepi | Marie Aubert: Igazából nem ilyen vagyok

●    R E S T A N C I A *  ●

Vajda Villő |

Marie Aubert ebben a regényében azt a helyzetet veszi alapul, ami mindannyiunk számára ismerős valamilyen formában: a családi találkozók, ahol kötelező udvariasan elcsevegni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne, miközben a felszín alatt folyamatosan kavarognak bennünk az elfojtott sérelmek.

Történetének szereplői a már egymástól eltávolodott rokonok, akik kénytelenek együtt tölteni egy hosszú hétvégét: megünnepelni készülnek Linnea, a tizennégy éves lány konfirmálását – a protestáns egyházakban így erősítik meg a gyerekként felvett keresztséget. Négy családtag, az öreg Nils, a gyerekei: Hanne és Bård, valamint Bård lánya, Linnea váltogatott szemszögéből ismerjük meg a kapcsolatukat – és a köztük felszikrázó feszültséget. A szorosan együtt töltött napok során felkavarodnak bennük a múlt kellemetlen emlékei. Ahogy közeledik a hétvége, egyre jobban megérezzük négyük szorongását. Hanne régen túlsúlyos volt, és most (életében először) egy nővel az oldalán tér haza. Bård titkon csalja a feleségét, s a lányának ez már egyre gyanúsabb (miközben az apának erről sejtelme sincs). Linneától – számára érthetetlen okokból – hirtelen eltávolodik a legjobb barátnője, épp a konfirmálás előtti napokban. Nils pedig próbálja megérteni, most, hogy megöregedett, miért hanyagolják el a gyerekei, mit tehetett volna másképp.

A kellemes családi együttlét görcsössége azonnal az arcunkba csapódik. Mindegyik karakter vért izzadva igyekszik fenntartani a boldog, harmonikus család látszatát, de olvasóként tudjuk, mi megy vége bennük valójában. Hiába igyekeznek úgy tenni, mintha túlléptek volna a múlton, gyerekesen ragaszkodnak a régi sérelmeikhez – és ezeket minden adandó alkalommal fel is emlegetik. Egyedül a tizenéves Linnea viselkedése megbocsátható, hiszen egy kamaszlány számára a barátnő elvesztése maga a világvége. A felnőttek azonban pontosan ugyanígy kezelik (vagy kerülik ki) a problémáikat. Bård bűntudata eltörpül ahhoz a szomorúsághoz képest, amit azért érez, mert a szeretője szakított vele – mintha egy szép játéktól kellett volna megválnia. Hanne folyamatosan megerősítést vár a párjától a kapcsolatukat illetően, mégis mindig talál okot arra, hogy megharagudjon rá. A hétvége során mindannyian kellemes önsajnálatba süppednek: addig győzködik magukat, míg végül elhiszik, hogy nem hibásak abban, ami történt – noha a saját döntéseik vezettek idáig.

• Olvass bele!

Persze Aubert regénye ennél sokkal többről szól. Az Igazából nem ilyen vagyok a terhelt családi kapcsolatokon túl a norvég társadalmi traumák és a vallásgyakorlás valóságára is ablakot nyit. Amikor három generáció ül le az ebédlőasztalhoz, elkerülhetetlenül felmerülnek közösnek hitt emlékek – de ezek mindenkiben máshogy élnek. Nils felolvas egy verset, ami az ország egyik legnagyobb nemzeti traumájához kapcsolódik – amikor 2011-ben a  szélsőjobboldali terrorista, Anders Breivik 77 embert mészárolt le Oslo közelében –, és Hanne figyelmezteti Linneát, hogy erre nem emlékezhet, még túl fiatal. A nagyapát ez megdöbbenti, fel se merült benne, hogy valaki ne emlékezne ilyesmire. A családtagok eltávolodását ez a kis közjáték tökéletesen példázza: Nils még átélte, Linnea számára azonban csak történelmi esemény, amiről az iskolában tanultak.

A történetben nem játszik kiemelt szerepet a vallás, mégis újra meg újra előjön. A családi összejövetel apropója Linnea konfirmálása, de apránként kiderül, hogy egyikük sem temlomjáró, hívő keresztyén, csak a hagyományt, a társadalmi szokásokat követték a maguk idejében. Később világossá válik, hogy a fiatalokat megcélzó egyházi esemény is sokkal inkább a közösségépítés miatt fontos számukra. Ezáltal az olvasó is eltávolodik: érzi a családi hétvége színjáték jellegét: mindannyian igazi vallásosság nélkül, csupán kötelességtudatból vannak jelen.

A címet is adó tételmondat – „Én igazából nem ilyen vagyok” – az összes szereplő szájából elhangzik. De akkor valójában milyenek? Aubert megmutatja, hogyan alakul ki az esendőségekből a hazugságok olyan hálózata, amiben már senki sem ismer magára. A közösen töltött napok végére így egyikük sem nyerhet igazi feloldozást. Maradnak a látszatok és a bevett rutinok.

Marie Aubert az egyik meghatározó alakja a modern norvég irodalomnak. Előző könyvei szintén Papp Vera-Ágnes az eredeti hűvösségét plasztikusan visszatükröző fordításában jelentek meg, és azonnal sikert arattak. A 2016-os Ha történne valami novellái olyan emberekről szólnak, akik valahonnan kitörni akarnak – barátságból, házasságból és másfajta kapcsolatokból. A Felnőtt emberek (2019) szintén egy diszfunkcionális család idillinek tűnő nyaralását mutatta be. Főszereplője negyvenes nő, aki nagy változásokat akar véghez vinni az életében. Mindhárom könyv stílusa ugyanaz: naturalista egyszerűség, amivel Aubert könnyedén le tudja kötni az olvasót – miközben olyan problémákkal foglalkozik, mint a gyász, a bűntudat és megbánás a kihagyott lehetőségek miatt. Szereplőivel nem nehéz azonosulni, hiszen ilyen helyzetekben – vagy legalábbis hasonlókban – mindannyian voltunk már.

Marie Aubert: Igazából nem ilyen vagyok
Fordította: Papp Vera-Ágnes
Scolar Kiadó, Budapest, 2023
208 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft,
online ár a kiadónál 5100 Ft
ISBN 978 963 509 8095

* RESTANCIA | E rovatban jelennek meg írásaink azokról a művekről, melyek a megjelenéskor valamiért a könyvkupac aljára csúsztak, de nem végleg…

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Marie Aubert regényében egy család egy hétvégéjének eseményeit követhetjük nyomon több különböző nézőpontból. Egy átlagosnak mondott, boldognak gondolt, középosztálybeli család – nyugodt jólét, békés hétköznapok, biztonságos rutinok. Miután a korábbi viszonyítási pontok kezdenek elmosódni, és a szereplők komfortzónájukon kívüli döntéseket hoznak, az igazi kérdés: ha igazából nem ilyenek, akkor milyenek vagyunk?