Összekevert hétköznapok | Sinkó József: Betonkeverő

Csernus Anikó |

Ha megkérdeznénk az ország különböző pontjain élő embereket, hogyan kell „rendesen” elkészíteni a krumplis tésztát, valószínűleg meglepően sokféle választ kapnánk. Van, aki sok hagymával csinálja, mások sápadtabban, némelyik helyen lepirítják, máshol szinte szaftosra hagyják. Még a neve sem teljesen egységes: írják egy szóba vagy kettőbe, esetleg grenadírmarsnak ismerik. Persze mindenki meg van győződve róla, hogy az ő verziója az „igazi”. Érdemes ezen összeveszni? Vagy ez az egész inkább arról szól, hogy mindenkinek van hozzá egy saját története?

Sinkó József novellái a Betonkeverő kötetben valahol pont ilyenek. Hétköznapi dolgokról szólnak – főzésről, nyaralásról, könyvekről vagy egy furcsa szomszédról –, de közben mindegyik mögött ott van egy személyes nézőpont, egy saját „recept”, ahogyan a szerző látja a világot.

Talán nem véletlen, hogy a Krumplistészta című novella az első, mert ez az egyik legjobb példája Sinkó nézőpontjának. Teljesen mindennapi helyzetből indul: a főszereplő főz, de a feje másutt is jár, eszébe jutnak a szülei, az anyja tanácsai, sőt még az is, hogy közben Örkényt olvas. Az egész olyan, mintha hangosan gondolkodna: kicsit csapongó, néha mellékszálakba fut, de éppen ettől lesz hiteles. A humora is innen adódik: például abból, hogy a valóságban nagyon is össze tud kapcsolódni az irodalmi élmény és a hagyma megégése. Külön élvezetessé teszi ezt az írást, hogy itt a főzés nem csak főzés. Inkább egyfajta emlékezés: az ember úgy csinálja a dolgokat, ahogyan régebben tanulta, még akkor is, ha már nincs mellette, aki tanította. Ez a fajta „öröklött mozdulat” vissza-visszatér a szövegben.

A Balaton szelet másfajta emléket idéz fel: a gyerekkori nyarakat. Minden ismerős: a strand, a főtt kukorica, a fagyizás, a családi élmények és persze az első, kicsit suta szerelmek. Az elbeszélő visszatekintve meséli el az egészet, és érezni belőle, hogy a nosztalgia ellenére kicsit kínos is ezekre visszatekinteni. A történet vége jól működik, amikor „egyetlen nem válasz” lezárja azt a nyarat, és ezzel vége egy egész korszaknak is.

A Könyveim mostanában a kötet egyik legszórakoztatóbb darabja. Itt teljes őszinteséggel (és elég ironikusan) jelenik meg az elbeszélő viszonya a könyvekhez. Nem idealizálja az olvasást mint programot: kimondja, hogy előfordul: nem a tartalom a fontos, inkább a könyvek látványa, vastagsága vagy hogyan mutatnak a többi könyv között. Ez az önirónia valószínűleg sok olvasót vezet arra, hogy felismerje: ő is átérezte már valamikor ezt a dilemmát. Találó a lezárás is: bevallja, bár ezek a tárgyak ott vannak ugyan a polcon, és persze fontosak is, mégsem tudja igazán megmondani, hogy miről szólnak. Ez a felismerés vicces – de kicsit kellemetlen is.

• Olvass bele a Mézesmadzag fülre kattintva!

A Dióhéjban teljesen más tempójú, az írás néhány oldalába egy egész élet sűrűsödött össze. Szinte mellékesen ismerünk meg nagy dolgokat (házasság, gyerekvállalás, halál), és közben olyan apróságok kapnak ugyanakkora súlyt, mint a lecsófőzés vagy a Playstation. Ez különös hangulatot kölcsönöz a szövegnek: a felszínen könnyed és hétköznapi, de a háttérben a mű csendesebb, komolyabb rétege húzódik. Olyan érzés, mintha valaki utólag végignézne az életén, és rájönne, hogy nem mindig azok voltak a legfontosabb pillanatok, amelyeket nagyon fontosnak hitt.

A kötet legerősebb elbeszélése megítélésem szerint A náci. Bár itt is köznapi élethelyzetet tálal Sinkó az olvasó elé, csakhogy azt is, hogy mennyire el tud ragadni valakit egy semmivel alá nem támasztott elképzelés. Petinek az a meggyőződése, hogy a szomszédja náci, és minden apró jelet úgy értelmez, hogy az igazolja a feltevését. Csakhogy közben mindezzel a saját félelmeit és előítéleteit erősíti meg. A csattanó pedig nagyot üt: a közben elhunyt szomszédról kiderül, hogy a valóságban egy idős nő volt, aki mindenkit szeretett. A helyzet abszurd és eléggé nyomasztó, mert ráébreszt, hogy mennyire eltorzítja a valóságot az, ahogyan gondolkodunk.

Az utolsó írást is behajtva tűnik fel, hogy az egész kötet valamennyi novelláját Sinkó ugyanazzal az eszközzel építette fel: a hétköznapiból indul ki. Nincs nagy dráma, nincs világmegváltás – csak főzés van, nyaralás, könyvek, szomszédok. És mégis, ezekből a helyzetekből bomlanak ki a legérdekesebb történetek. A stílus is ehhez illeszkedik: mintha valaki mesélne. Néha csapong kicsit, máskor elkalandozik, de ettől természetes és közérthető. A beszélt nyelvhez áll közel, nem túldíszített, és hatása ettől közvetlenebb.

A Betonkeverő cím első látásra kissé szokatlannak tűnik, de végül is… Hiszen az a gép olyan, egyenként nagyon különböző anyagokat kavargat össze, amelyek együtt majd szilárd egésszé tömörödnek. Hasonló történik az elbeszélések szövegével is: keverednek a hétköznapi élmények, emlékek, apró megfigyelések a személyes gondolatokkal. A végeredmény nem látványos vagy drámai, de olvasás közben fokozatosan egyneművé válik. A cím így arra is utalhat, hogy Sinkó történetei együtt adják ki azt a világot, amelyben a mindennapi élmények irodalommá alakulnak.

A kötet novellái nem akarnak nagy igazságokat megfogalmazni. Helyzeteket mutatnak meg, és hagyják, hogy az olvasó rakja össze, együtt mit is jelentenek. Mint a krumplistészta: mindenki egy kicsit másképp csinálja, de attól a végeredmény még felismerhető. Talán nem is a nagy történetek maradnak meg igazán, hanem azok az apró jelenetek, amelyekben magunkra ismerünk.

Sinkó József: Betonkeverő
Napkút Kiadó, Budapest, 2025
158 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft,
online ár a kiadónál 3141 Ft
ISBN 978 615 696 8128

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Életünk útjának feléhez érve nincsen erdő. Sem allegorikus fenevadak. csak a már kihűlt vagy a még fel nem hevült magánya. Ha mégis széttépne egy farkas (vagy kilenc) – legalább lesz mit megírni hazaérve. Amennyiben ezt a helyet otthonnak lehet nevezni. Ilyen az, mikor Odüsszeusz bolyong, miközben fogalma sincs, hová indult. elfelejtette útközben.
Sinkó József prózai bemutatkozása olykor annyira meta, hogy az már para. Mini-novelláinak megszólalói csak egyben biztosak: hogy te, aki most ezt olvasod, figyeled őket. Erre születtek. Huszonöt éve rágja őket a 21. század, ami azon tűnődik éppen, hogy most akkor köpjön-e vagy nyeljen inkább. Nem ment meg a világvége, a varázsló teknős és a lottóötös sem. Persze van remény, például a lányok (ó, ezek a lányok). És a mese. Ami arról szól, hogy mégiscsak van erdő. Szennyes zoknik száradnak ágain. – Horváth Dániel